„Archaikus tartás, mérték és nemesség jellemzi.”

A drámákkal, tragédiákkal teli élete vége felé Otto Klemperer a londoni Philharmonia élén lelt nyugalomra, a zenekarral készült Brahms-felvételeit most hat lemezen kiadta a Warner Classics.

Az öreg, az élet sok-sok megpróbáltatásán átment karmester és komponista Otto Klemperer tudott a leginkább ellenállni a zene mélységeit elfedő pátosz, a zenei szerkezetet elhomályosító romantikus gesztusok kísértéseinek. Az 1885-ben, az akkor a Német Birodalomhoz tartozó sziléziai Breslauban (a mai lengyelországi Wroclawban) született Klemperer volt az utolsó képviselője annak a nagy karmester-generációnak, amely még a romantika végső hullámában kezdte a pályáját. Johannes Brahms volt a korszak meghatározó zeneszerzője, a zeneművészetnek komoly presztízse volt, és közérdeklődésre tartott számot, kiváltképp Németországban.

A zongoristának készülő Klemperer 12 éves volt Brahms halálakor, és már kiválóan zongorázott, köszönhetően anyjának, aki ötéves korától maga tanította. Karrierjét a Brahmsnál későbbi romantikus, Gustav Mahler indította el, Berlinben találkoztak 1905-ben, a komponista II. (Feltámadás) szimfóniájának próbáján, és hamarosan barátság szövődött közöttük. Klemperer karrierje szépen ívelt felfelé, az 1920-as évekre a német zenei élet fenegyereke lett, sorra mutatta be a nagy vitákat kiváltó modern műveket, forradalmi színházat vezetett, és zenei vezéralakja volt a Neue Sachlichkeit (Új tárgyilagosság) német művészeti mozgalomnak, amely radikálisan elvetette a romantikus idealizmust, és a zenében a klasszicizmushoz nyúlt vissza.

Rendezettség, egyensúly, világosság, ökonómia, az érzelmek fegyelmezettsége, a szerkezet, a művészi építmény elsődlegessége – ezek az értékek és hangsúlyok tértek vissza a neoklasszikus zenei interpretációban, és ebben a szellemben értelmezte újra a romantika nagy alkotásait Klemperer. Mindenekelőtt a vezérlő csillag, Brahms műveit. Nála kevésbé romantikusan, klasszikusabban senki sem vezényelt Brahmsot, és persze Mahlert vagy Brucknert.

Bármennyire volt is sikeres Klemperer, a hitleri Németországban 1933-ban zsidó származása miatt üldözött lett, száműzött menekült (akkor még katolikus volt, élete végén tért vissza az izraelita felekezetbe). Svájcba ment, majd néhány év elteltével átkelt az óceánon, ám ott nem járt szerencsével, amerikai karrierjét megtörte egy jóindulatú, de életveszélyes agydaganat. Az operáció után életre szóló következmények maradtak vissza: sántított, részben meg is bénult a jobb oldalára. Idősebb korában bottal lépegetett a karmesteri pulpitusig. A gyógyulása utáni éveit pszichés betegség, bipoláris zavar nehezítette, egy intenzív mániás szakaszt hosszú, mély depresszió követett.

A második világháború után a depresszióból kigyógyulva Klemperer visszatért Európába, majd Budapest zenei életét „robbantotta föl” 1947-től három éven át az Operaház zenei vezetőjeként. A kommunista diktatúra kiépülésével nem volt maradása, maga mögött hagyta Budapestet, és újra bizonytalanná vált a helye a nagyvilágban. Mígnem élete hetedik évtizedének vége felé a londoni Philharmonia élén ideális körülményeket, művésztársakat talált a nyugodt alkotáshoz. Zürich volt az otthona, Londont pedig másodiknak, a zenei otthonának tekintette egészen 88 éves korában bekövetkezett haláláig.

Abban az időszakban, 1954 és 1961 között készítette a kiváló művészekből, jeles fúvós szólistákból és stabil rézfúvós részlegből álló Philharmonia zenekarral és kórussal azokat a felvételeket, amelyek a neoklasszikus Brahms-felfogás legérettebb darabjai, és amelyeket a Warner Classics most hat lemezen megjelentetett. A sorozat a legtisztábban mutatja Brahms legfontosabb remekműveinek építményeit, azt a komponistát, aki sokkal erősebben kapcsolódik Beethovenhez, mint romantikus elődeihez. Klemperer méltatói az előadások feszességének, feszültségének – és a hallgató izgalmi állapotának – folyamatos fenntartását, a lírai és drámai elemek egyensúlyának megőrzését emelik ki.

A hat lemezen szerepel Brahms mind a négy szimfóniája, valamint a Tragikus nyitány, az Akadémiai ünnepi nyitány – amelynek sziporkázó humorát Klemperer mesterien érvényesíti –, valamint a D-dúr hegedűverseny David Ojsztrahhal, a Német requiem Elisabeth Schwarzkopffal és Dietrich Fischer-Diskauval, egy kevéssé ismert remekmű, az Alt-rapszódia Christa Ludwiggal, ráadásként pedig Haydn-variációk.

Csengery Kristóf írta 1999-ben a Pannonhalmi Szemlében: „Klemperer Brahmsát archaikus tartás, mérték és nemesség jellemzi; Klemperer alapgesztusa a tragikus hős tartása, mégpedig a szó antik értelmében. Ez a görög szellem járja át a Tragikus nyitányt éppúgy, mint az I. szimfóniát vagy az Alt-rapszódiát; ennek jelenléte ad a ritmusoknak fegyelmet, a dinamikának egyensúlyt, a hangsúlyoknak és a fokozásoknak mértéket és keretet. Ez óvja meg az átszellemültséget a hamis pátosztól és az érzelgősségtől az Alt-rapszódiában.”