Amikor a Föld zsugorodni kezdett

A földgolyó sokak szerint akkor kezdett összezsugorodni, amikor a Szuezi-csatorna és az Észak-Amerikát átszelő Union Pacific vasút átadásával radikálisan lecsökkentek a bolygón a távolságok. Ezt az évezredek óta vágyott csatornát az Egyiptomot névleg még uraló Törökország sem, a legerősebb nagyhatalom, Nagy-Britannia sem akarta, és a részvények sem fogytak. 115 évvel ezelőtt, 1869. november 16-án mégis felavathatták a víziutat a megállíthatatlan francia diplomata, Ferdinand de Lesseps makacs kitartásának eredményeképpen és ma sem tudjuk, hány ezer munkás halálának árán. Az ünnepelt Lesseps azután a Panama-csatorna építésébe úgy belebukott, hogy 88 éves korában még börtönbüntetésre is ítélték.

Már évezredekkel korábban felmerült a gondolat, hogy a Földközi-tengert és a Vörös-tengert össze kellene kötni. Ezen a vidéken III. Szenuszert fáraó ásatott először csatornát majdnem négyezer évvel ezelőtt a Nílus és a Vörös-tenger között. Másfélezer évvel később I. Dareiosz perzsa király fejezte be a Nílust a (most a Szuezi-csatorna részét képező) Nagy Keserű-tóval összekötő csatornát, amelyet két évszázaddal később kibővítettek a Vörös-tengerig. Így már lehetett hajózni a Földközi-tenger és a Vörös-tenger között, csak kicsit tekervényesen. Az actiumi csatában elszenvedett vereség után i. e. 31-ben ezen az úton menekült ki Kleopátra néhány hajója az Egyiptomot elfoglaló Octavianus elől a Vörös-tengerre. A csatornát Traianus császár idejében is, majd a 7. században, az arab birodalom kialakulása után is helyreállították, mígnem 767-ben betemették a Nílus-vidék lázadóinak elszigetelése végett.

Amikor Bartolomeu Dias 1488-ban megkerülte Afrikát, és megmutatta, miként lehet vízi úton, biztonságosan eljutni Európából Indiába és a Fűszer-szigetekre (ma az indonéziai Maluku-szigetek), a fűszerkereskedelmet addig uraló Velence helyzete megrendült. Ezt kívánták ellensúlyozni a Nílus és a Vörös-tenger összekötésével, ami a sokkal rövidebb víziút révén ismét a fűszerkereskedelem urává tehette volna Velencét. Komolyan tárgyaltak is az Egyiptomban uralkodó mamelukokkal, de mielőtt dűlőre juthattak volna, Egyiptomot elfoglalták a törökök.

Az Ottomán Birodalom vezetőit is foglalkoztatta a Vörös-tengert immár nem a Nílussal, hanem közvetlenül a Földközi-tengerrel összekötő csatorna terve, hiszen ez alapvetően megváltoztatta volna Konstantinápoly helyzetét a világban. Ám túl költségesnek ítélték a tervet és lemondtak róla.

Egyiptomi hadjárata után Napóleonnak is eszébe jutott a csatorna a 19. század elején, de a szakértői hibás mérésekkel arra az eredményre jutottak, hogy a Vörös-tenger vízszintje majdnem tíz méterrel magasabb a Földközi-tengerénél, ezért több zsilipre is szükség lenne, ami nagyon megdrágítaná az építkezést és lelassítaná az átkelést. Mire kiderült, hogy a két tenger közötti szintkülönbség jelentéktelen, Napóleon már nem volt sehol.

Történelmi véletlenek sorozata kellett tehát ahhoz, hogy ez a csatorna ma csupán 155 éves legyen, hiszen az előnyei olyannyira kézenfekvők voltak.

A 19. század közepén francia tudósok megállapították, hogy a csatorna bízvást megépíthető zsilipek nélkül. Az erről szóló jelentés felvillanyozta a hétpróbás diplomatát, Ferdinand de Lesseps alexandriai francia alkonzult.

Egyiptomban ekkor már inkább csak névleg uralkodtak a törökök, de csak bő évtizeddel a csatorna átadása után került brit fennhatóság alá. a kettő között tehát ténylegesen független monarchia (alkirályság) volt, de azért persze a török és az angol befolyás is erősen érvényesült Kairóban. Márpedig a csatorna az angol és a török érdekeket is sértette.

Nagy-Britannia az Atlanti-óceán szigetországa és az óceánok ura volt. Ellenőrizte az Indiába és Távol-Keletre vezető Afrikát megkerülő tengeri útvonalat és a szárazföldi útvonalat is. Nem állt érdekében a világkereskedelem jelentős részének leválasztása az Atlanti-óceánról. Lord Palmerston miniszterelnök a legkevésbé sem titkolta, hogy Nagy-Britannia kivételes kereskedelmi előnyeit veszélyeztetné egy minden ország rendelkezésére álló sokkal rövidebb útvonal Indiába és a Távol-Keletre.

Törökország pedig ázsiai nagyhatalom volt (ha nem is volt már olyan nagy), és nem állt érdekében az európai versenytársak erőteljesebb betörése az ázsiai piacra. A csatorna a kontinentális Európa, mindenekelőtt a mediterrán Európa érdekét szolgálta. Természetesen az adriai kikötőkkel rendelkező Osztrák Császárság – a csatorna átadásakor már Osztrák Magyar Monarchia – érdekét is.

Franciaország mellett Ausztria, Oroszország, Franciaország és Szárd-Piemont követei győzködték a török szultánt, hogy adjon engedélyt a csatorna megépítésére. Nagy-Britannia viszont megígérte Törökországnak, hogy lemond a román fejedelemségek Törökország által hevesen ellenzett egyesítéséről, ha a szultán nem járul hozzá a csatornaépítéshez. Moldva és Havasalföld egyesülésének a folyamata nem állt le, az egyre gyengülő Törökország pedig nem állt a csatornaépítés útjába.

Szaid pasa egyiptomi alkirály, Lesseps régi jó barátja lelkesen támogatta a csatornaépítés tervét. Ő már nem érte meg a csatorna átadását, de az annak földközi-tengeri bejáratánál épített kikötővárost, Port Saidot róla nevezték el. (A Vörös-tengernél csak fejleszteni kellett Szuez kikötőjét.)

1856-ban Szaid pasa 99 évre megadta a koncessziót Lessepsnek a világ valamennyi országa számára nyitva álló csatorna megépítésére és üzemeltetésére. 1858. december 15-én Lesseps megalapította a Szuezi-csatorna Társaságot (teljes francia nevén: Compagnie Universelle du Canal Maritime de Suez).

A Társaság 400 ezer 500 frankos részvényt bocsájtott ki az építkezés költségeinek fedezésére. Franciaországban nagy volt a lelkesedés. Sokan jegyeztek részvényt a kevésbé tehetős polgárok közül is. Nekik ez aztán szép hasznot is hozott. Másutt azonban nemigen fogyott a szuezi részvény. Szaid pasa mentette meg a projektet, aki a Társaság nyakán maradt 170 ezer részvényt lejegyezte, és így Egyiptom a csatorna legnagyobb részvényese lett.

1859. április 25-én megkezdődött az építkezés. Szaid 1863-ban meghalt. Utóda, Iszmail pasa nem volt a csatorna híve. Nem bánta volna egyáltalán, ha Nagy-Britanniának sikerült volna leállíttatni az építkezést. De nem sikerült. Azt viszont elérték, hogy ne alkalmazhassanak kényszermunkásokat. Az építkezés első öt évében ugyanis jelentős részben ők ásták a csatornát.

Az építkezés tíz évig tartott. Egyszerre 30-50 ezer ember dolgozott a nagy művön.

Még nagyságrendileg sem tudni, hogy hány halálos áldozatot követelt az építkezés. Gamal Abdel Nasszer, Egyiptom elnöke 1956-ban, amikor bejelentette a csatorna államosítását, minden komolyabb becsléstől elrugaszkodva 120 ezer halálos áldozatról beszélt. Komolyabb becslések több tízezer áldozatról szólnak, de vannak történészek, akik szerint néhány ezerről lehetett szó. A halálesetek jelentős részét nem baleset okozta, hanem a kolera és más járványos betegségek.

Számos országból érkeztek a munkások. A görögök alkották a legnagyobb csoportot, Port Said első lakói között is a görögök voltak legtöbben az arabok mellett. A korabeli magyar sajtóban ezt lehetett olvasni a görögökről: „Mi gyakran Athéné és Spárta nemes utódait tekintjük bennük, mig Keleten a leghitványabb csőcseléknek tartják őket, melynek a csatorna egész hosszában is legközönségesb bűneihez tartozik a gyilkolás, rablás és betörés.” (Hazánk s a Külföld, 1869. május 13.)

A csatorna fő tervezője egy (akkor az Osztrák Császársághoz tartozó) Dél-Tirolban született olasz-német vasútépítő mérnök, Alois Negrelli volt, akit már az 1830-as évek óta foglalkoztatott az Afrikát és Ázsiát vízzel elválasztó csatorna terve. A nemzetközi tervezőcsapatban nagy vita foly arról, hogy hol legyen a csatorna földközi-tengeri bejárata. Negrelli elképzelése érvényesült.

A csatorna átvezetett a Nagy Keserű-tavon, partjai mentén több kisebb kikötő és település létesült.

A francia sajtó lelkesen ünnepelte a csatornán 1869. február 5-én átkelő első hajót. A La Lévrette igazából csak Izmailiáig haladt, onnan egy régebbi, szűk, édesvízi úton vergődött ki a Vörös-tengerre.

A csatorna megnyitását eredetileg 1869. október elsejére tervezték, de arra csak november közepén került sor.

A több napos ünnepségsorozaton hatezer meghívott vett részt a világ minden tájáról. Kisebb diplomáciai bonyodalmat okozott, hogy Iszmáil alkirály hívta meg az uralkodókat, elnököket, országvezetőket, holott ezt a velük egyenrangú török szultánnak kellett volna megtennie, hiszen névleg még ő volt Egyiptom ura.

Miután Franciaországot nem a császár, III. Napóleon, hanem a felesége, Eugenie császárnő képviselte, a legmagasabb rangú vendég Ferenc József császár és – ekkor már – magyar király volt.

Ferenc József a csatorna átadására szóló meghívást felhasználta arra, hogy nagy körutazást tegyen a Közel-Keleten. Járt Konstantinápolyban Abdul Aziz török szultánnál, meglátogatta a Szentföldet, és onnan érkezett meg hatalmas küldöttségével a megnyitóra. Az egyébként sokat utazó Erzsébet királyné nem tartott vele. Állítólag nem kívánt hódolójával, talán szerelmével, Andrássy Gyulával egy küldöttségben hosszú úton együtt lenni. Andrássy hosszú levelekben számolt be az utazás eseményeiről Erzsébetnek.

A megnyitó ünnepség november 15-én este kezdődött Port Saidban népünnepéllyel, díszkivilágítással, tűzijátékkal, Iszmáil alkirály, a khedive bankettjével jachtjának fedélzetén. A magasrangú vendégek, Ferenc József, Eugenie császárné másnap reggel érkeztek a császárné jachtján. Délután avatták fel, áldották meg a csatornát iszlám és keresztény rítus szerint. Az ideiglenes mecsetet és templomot egymás mellett állították fel a csatorna partján. Másnap indult el az első konvoj a császári jachttal az élen a Vörös-tenger felé. Hol november 16-át, az avatás napját, hol 17-ét, az első hajók elindulásának napját jelölik meg a Szuezi-csatorna születésnapjaként.

Rögvest kiderült, hogy a csatorna mélysége még nem érte el mindenhol az ígért és megfelelő mélységet. Egy megfeneklett hajó egy időre fel is tartóztatta az avatókonvojt. Az ünnepségek 19-én értek véget Szuezben.

Eredetileg Verdi erre az alkalomra komponált operájának a bemutatója lett volna az ünnepségek fénypontja, de a komponista ekkorra még a librettót sem választotta ki. Az Aidát két évvel később mutatták be Kairóban.

Az átadás napjai a bűnözők számára is ünnepiek voltak. Szorgalmasan tevékenykedtek a mestertolvajok, és számos előkelőség hatalmas értékű kincsei tűntek el. A hírhedt pesti mestertolvajok, a Mansfeld fivérek bravúrosan lelopták a perzsa sah süvegéről a gyémántokkal kirakott forgót.

Még két évig folytak az utómunkálatok, a medermélyítés és egyebek, mire véglegesen elkészült a csatorna.

November 21-től kértek pénzt a csatorna használatáért. Emberenként és tonnánként 10 akkori magyar forintnak megfelelő összeget.

A részvénytársaság ekkorra kritikus anyagi helyzetbe került. Elterjedt az a vélekedés, hogy a vállalkozás nem lehet nyereséges, csak idő kérdése, hogy a csatornát birtokló cég mikor megy tönkre.

A vállalkozás azonban nagyon is nyereségesnek bizonyult. Londonban is belátták, hogy érdemes ebbe az üzletbe beszállni. A Társaság helyett Egyiptom sodródott a csőd szélére, és az eladósodott ország 44 százalékos részesedését Anglia szerezte meg 1875-ben. 1882-ben pedig, amikor Egyiptom de facto brit fennhatóság alá került, a britek a csatorna teljes ellenőrzést átvették, és ez így maradt 1956-ig, amikor a csatornát egyiptomi felügyelet alá helyezték.

Ferdinand de Lesseps hosszú élete azonban rosszul végződött. Ugyanolyan elszántsággal vágott bele a Panama-csatorna építésébe, amilyennel a Szuezi-csatornáéba. Ezzel azonban nem volt szerencséje. Túl sok váratlan nehézséggel találkoztak, túl sok embert kellett korrumpálni, túl sok jogszabályt kellett áthágni. A nevezetes Panama-botrány keretében többek között lefizettek 150 képviselőt is, hogy megszavazzák a projektet. Sok megvett újságíró gondoskodott a megfelelő sajtóvisszhangról. A költségek elszálltak, beütött a krach, kitört a botrány. Lesseps és fia másokkal, például Gustave Eiffellel együtt bíróság elé került. Az ekkor már 88 éves Lessepset és Charles fiát egyaránt 5-5 év, Eiffelt 2 év börtönbüntetésre ítélték. A legfelső bíróság eltekintett a végrehajtandó börtönbüntetéstől az aggastyán esetében, akinek az élete a következő évben le is zárult.

A Szuezi-csatorna forgalma az 1870-es 400 ezer tonnáról 1901-ig 11 millió tonnára nőtt, az angol ellenőrzés utolsó évében, 1955-ben pedig már 115 millió tonna volt. Abban az évben 14 666 hajó kelt át a csatornán.

A London-Bombay útvonal hossza a csatorna átadása után 20 219 km-ről 11 315 km-re rövidült, vagyis 44 százalékkal kurtább lett, ennek megfelelően csökkent az üzemanyag-felhasználás is. A Földközi-tengerrel érintkező országok még többet nyertek a csatornával. Nápolyból például harmad-ötödannyi idő alatt lehetett elérni Kelet-Afrika kikötőit, mint korábban.

1956. június 13-án adta át az Egyesült Királyság a csatorna felügyeletét Egyiptomnak. Pár héttel később Nasszer elnök bejelentette a túlnyomórészt francia-angol tulajdonban lévő csatorna államosítását. Ennek az volt az előzménye, hogy az Egyesült Királyság és az USA visszavonta az általa felajánlott támogatást az Asszuáni-gát felépítéséhez, mert Egyiptom a Szovjetunió segítségével fegyverkezett. A hatalmas asszuáni vízierőmű lett volna hivatott forradalmasítani az ország mezőgazdaságát és iparát.

Novemberben brit, francia és izraeli csapatok támadást indítottak a csatorna visszaszerzése érdekében. A támadás katonailag sikeres, diplomáciailag sikertelen volt, mert a két legnagyobb nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt elítélte az inváziót, Szaúd-Arábia pedig olajembargóval késztette az angolokat és a franciákat a fegyverszünet megkötésére.

1957 áprilisában indult meg újra a forgalom. Ekkorra tisztították meg a csatornát a roncsoktól. Ettől kezdve ENSZ-békefenntartók ellenőrzik a Szuezi-csatorna övezetét.

Az 1967-es arab-izraeli háború után nyolc évig egyiptomi blokád alatt állt a csatorna. 1975-ben indult meg újra a forgalom.

Amikor a csatorna épült, senki sem foglalkozott a lehetséges ökológiai következményekkel. Ezek amúgy is csak a huszadik század közepe felé váltak érzékelhetővé.

A tengeráramlás az év 12 hónapjától 8-ban a Vörös-tengerből a Földközi-tenger felé irányul. Az élőlények átjutását nagyon sokáig akadályozta a csatorna részét képező Nagy Keserű-tó, amely sós talajon keletkezett, és a tengereknél is sósabb volt. Évtizedek alatt azonban a tengerekből beáramló víz lecsökkentette a tó sótartalmát, és a Vörös-tengerből ekkor már számottevő mennyiségben értek át halak, egysejtű élőlények, planktonok a Földközi-tengerbe. A sósabb Vörös-tengerhez szokott élőlények szívósabbnak mutatkoztak a Földközi-tenger élőlényeinél, és a bevándorló fajok kiszorították az őshonosok egy részét. A pérhal jelenlétét például 1950-ben észlelték először a Földközi-tenger keleti részén, s azóta ez a hal már jelentős mértékben kiszorította onnan a bajuszos vörösmárnát.

Abdel Fattah el-Sisi, a mai Egyiptom autokratája hatalomra jutása után közvetlenül meghirdette az Új Szuezi-csatorna projektet. Kiszélesítették a csatornát a megfelelő helyeken úgy, hogy a csatorna egész hosszában egyszerre haladhassanak mindkét irányban a hajók. A kibővített csatornát 2015-ben adták át.