A Nyugat szentje és ördöge – 150 éve született Winston Churchill

Az 1874. november 30-án született, jeles ősökkel dicsekvő angol arisztokratát halálakor a Népszabadság „a huszadik század első felének legjelentősebb és legkövetkezetesebb imperialista” politikusaként búcsúztatta. Ez igaz is. Liberális, konzervatív, imperialista, antifasiszta és antikommunista politikus volt. Az antiszemitizmust elítélő antiszemita. A bolsevik birodalom antibolsevista szövetségese. Hosszú katonai és politikai pályája során egy sor magas pozícióban, a világ számos pontján, sokféle ügyben vitt vezető szerepet. Mindenek fölött a náci birodalom legyűrésében. Küldetésének tudta megmenteni a világot a nácizmustól és a kommunizmustól és megóvni az angol gyarmatbirodalmat a széteséstől. Volt még újságíró, szépíró, történész, festő, szeszkazán és ötgyerekes családapa.

Winston Leonard Spencer Churchill a család ősi birtokán született Oxfordshire-ben. Ősei között volt John Churchill, Marlborough első hercege, az Angliát alkotmányos monarchiává alakító „dicsőséges forradalom” hőse, a soha le nem győzött hadvezér és nagy diplomata. Nagyapja Írországot kormányozta őfelsége alkirályaként. Apja konzervatív politikus, parlamenti képviselő. Winston Churchill Megírta sok kötetben John Churchill és a maga életrajzát, de még az apjáét is. Fékezhetetlen grafomán volt. A könyveit sok példányban kapkodták el. Nemcsak a politikusi, hanem az írói sikerei is ott voltak az 1953-ban neki ítélt irodalmi Nobel-díj mögött.

Anyja amerikai üzletemberek, nagypolgárok családjából jött.

Winston első emlékei Írországhoz kötődnek. Oda költözött a család, amikor a nagyapját kinevezték alkirálynak. Szülei elhidegültek egymástól, Winstont leginkább a dadus nevelte. „Ő volt a legdrágább és legbizalmasabb barátom ebben a húsz évben, amióta élek” – mondta róla Winston, amikor a dadus meghalt.

Előkelő bentlakásos iskolákban oktatták. Kezdetben rossz tanuló volt, aztán jobb lett. Apja katonai pályára terelte. Nagy nehezen, többszöri próbálkozás után bejutott a Sandhurst Akadémiára.

Ifjú tisztként elvetődik Kubába, ahol belekeveredik a függetlenségi felkelők elleni harcokba a spanyol csapatok oldalán. Eltölt másfél évet Indiában, ahol sokat tanul, olvas, műveltsége jelentős részét itt szedi fel. Az agg Churchillnek tulajdonítják azt a mondást, hogy a hosszú élet titka: szivar, whisky és semmi sport. Ehhez képest Indiában még lelkesen lovaspólózott.

Ifjúkori harcos ateizmusa, keresztényellenessége a későbbiekben agnosztikus közönnyé szelídül.

Ekkoriban a Konzervatív Pártban meghúzódó liberálisnak vallja magát, aki azért nem csatlakozhat a Liberális Párhoz, mivel az az ír függetlenségi mozgalmat támogatja, márpedig Churchillnek egész életében az volt a meggyőződése, hogy Írország egészét autonóm részként Nagy Britannián belül kell tartani. Erről még évtizedekkel Írország függetlenségének kikiáltása és Észak-Írország leválása után sem mondott le. Bizonyos dolgokban konzervatív, gazdasági tekintetben liberális, más ügyekben reformista volt. Lelkesen támogatta a nők szekuláris oktatását, de a női választójogot sokáig ellenezte.

Indiának a ma Pakisztánhoz tartozó területén részt vett a mohmand törzs lázadásának letörésében. Erről írta 1897-ben az első könyvét, amely szép sikert aratott, pedig akkor még a szerzője nem volt ismert közéleti ember. Különböző lapok tudósítójaként működött mindenhol, ahol katonaként megfordult. Az írás volt az a szenvedély, amely segített elűzni a depresszió „fekete ebét”, ami mindig körülötte ólálkodott.

Ekkortájt írta egyetlen regényét, a Savrolát, amelyben egy képzeletbeli európai ország – Oliver Cromwellre hajazó – diktátorának a felesége beleszeret a diktátor ellen harcoló Savrolába, akinek az alakját Churchill leginkább önmagáról mintázta. A Savrola sikere nem volt átütő, de nem sodorta el az idő, máig is ott van a könyvtárakban a gyerekek által kedvelt kalandregények között.

A Morning Post tudósítójaként vett részt az angol-egyiptomi csapatok szudáni hadjáratában. Erről is könyvet írt, melyben elítélte az angol csapatok kegyetlenségét.

Elhatározta, hogy elhagyja a hadsereget, és politikai pályára lép.

Ez rögvest kudarccal kezdődik, 1899-ben a Konzervatív Párt elveszti azt a körzetet, ahol a 25 éves Churchillt indította. A vesztes Dél-Afrikába utazik, a búr háborúról tudósít. Fogságba esik, megszökik egy tehervonat rakományába bújva, és egy bányában dekkol. Szökésének története fölkelti iránta a nyilvánosság érdeklődését. 1900-ban a következő választást már meg is nyeri. A háború során igyekszik letörni a búrellenes előítéleteket, és nagylelkűségre inti a győztes angolokat.

A Dél-Afrikáról szóló könyvével végigturnézza Angliát, Kanadát, az Egyesült Államokat. Előadásokat tart Párizsban, Madridban, Gibraltáron.

A parlamenti szűzbeszédével máris feltűnést kelt. A Konzervatív Pártban a „Hjuligánokhoz” (Hughligans) tartozik. Vezetőjük, Cecil Hugh nevét vonták össze a huligánnal. Így nevezték azokat a mezei képviselőket, akik kritikusak voltak a párt vezetésével szemben. Churchill egyebek között a hadi kiadások mértékét és arányait kifogásolta, és egyre közelebb került a liberálisok imperialista (a gyarmatosítást pártoló) szárnyához. Memoárja szerint folyamatosan balra tolódott.

A szabadpiac híveként nem támogatta a konzervatívok protekcionista gazdaságpolitikáját, sem a bevándorlást, főleg a zsidó bevándorlást korlátozó törvényt, amely szerinte az előítéleteket erősítené a zsidókkal és általában az idegenekkel szemben. Viszont támogatta a liberálisoknak a szakszervezeti jogok helyreállítására vonatkozó javaslatát. A konzervatív vezetők közölték az egyre gyakrabban kiszavazó hjuligánnal, hogy nem indítják őt a következő választáson. Így aztán Churchill 1904-ben átlépett a Liberális Pártba.

Az 1906-os választásokat megnyerték a liberálisok. Churchillt kinevezték államtitkár-helyettesnek a Gyarmatügyi Minisztériumba. Már ekkor elég ismert és elismert volt ahhoz, hogy 32 éves korában életrajz jelenjen meg róla.

A Gyarmatügyi Minisztériumban Dél-Afrikával foglalkozott. Fokozatosan kivezette a szerződéses kínai munkásokat az országból, az angol és a búr telepesek egyenlőségét szorgalmazta, és tiltakozott a lázadó bennszülöttek lemészárlása ellen.

Egy évvel később ő lett a kereskedelmi miniszter, illetve President of the Board of Trade, ami szélesebb területet takar. Sikeres békéltető hírében állott a munkások és munkaadók közötti vitákban. Felállította a gazdasági ügyekben döntő állandó bíróságot, szociális reformokon dolgozott Lloyd George-dzsal. Minisztersége idején betiltották a nyolc óránál hosszabb műszakokat a bányákban, bevezette a kötelező ebédidőt. Támogatta a munkanélküliség elleni biztosítás intézményét, és felállította a munkaközvetítő irodák hálózatát. Fellépett a Lordok Háza ellen, melynek mindig konzervatív többsége gátolta a szociális reformok anyagi alapját biztosító, a gazdagokat sújtó adók bevezetését. Javasolta a Lordok Háza jogosítványainak korlátozását. Mi több, felvetette az egykamarás rendszerre való áttérés gondolatát.

1908-ban megnősült, 1909-ben megszületett az első gyermeke. Boldog házasságban élt Clementine Hozier-vel élete végéig.

1910-ben megkapta a belügyi tárcát. Börtönreformot dolgozott ki. Szétválasztotta a köztörvényes és a politikai foglyokat, és az utóbbiak számára lazább rendszabályokat vezetett be. A börtönökbe könyvtárakat telepített, és színházi előadásokat szerveztetett. A 21 év alattiak börtönbüntetését a legsúlyosabb bűncselekményektől eltekintve megszüntette. A halálos ítéletek száma a felére csökkent minisztersége idején.

A nők választójogát ahhoz a feltételhez kötötte, hogy azt a férfi választók népszavazáson hagyják jóvá. A referendum gondolatát Asquith miniszterelnök visszautasította, a választójogért harcoló szüfrazsettek tüntettek Churchill nagygyűlésein, egy alkalommal ostorral támadtak rá.

Nagy vitát váltott ki az az eset, amikor kigyulladt egy ház, amelyben egy rendőrtisztet meggyilkoló, felfegyverzett lett betörőbanda barikádozta el magát.

Churchill nem engedte be a házba a tűzoltókat, akikre a betörők rálőhettek volna. Két bandatag holttestét találták meg a házban. Churchill kijelentette: „inkább égjen le a ház, mintsem hogy rendes angolok életét áldozzuk fel ezeknek az aljas bitangoknak a megmentése érdekében”.

Katonákat küldött a dokkmunkások mozgalmának elfojtására Liverpoolba, és fellépett az országos vasutassztrájk ellen.

1911-ben haditengerészeti miniszter lett. Mindent megtett annak érdekében, hogy az angol haditengerészetet fölfejlessze és kidolgozzák a légierő és a haditengerészet együttműködésének gyakorlatát. Általa tengeri repülőnek (seaplane) keresztelt hidroplánflottát hozott létre. Kijelentette, hogy minden új német hadihajóra két új angol hadihajóval fognak válaszolni.

A Nagy Háború nem kezdődött jól az angol haditengerészet számára. A Gallipollinál elszenvedett súlyos vereségért a konzervatív képviselők Churchillt tették felelőssé, és amikor háborús egységkormány alakult, Churchillt a konzervatívok kiutálták a kormányból.

Újra katonai szolgálatba lépett. A belga fronton szolgált, és kis híján megölte őt egy gránátrepesz. 1917-től a háború végéig a hadsereg muníciójáért felelős miniszterként tevékenykedett. Az ő feladata volt felfuttatni a haditermelést, megoldani a sztrájkhelyzeteket a hadiiparban tárgyalással vagy behívással való fenyegetéssel.

A háború után hadügyminiszterként levezényelte a hadsereg részleges leszerelését. Szorgalmazta az Írország függetlenségéért harcoló csapatok elleni keményebb fellépést és az angol csapatok részvételét a fehérek oldalán az orosz polgárháborúban. A Németország teljes lefegyverzését ellenző és a kirívóan kemény békefeltételek enyhítését pártoló kisebbséghez tartozott, mert Németországnak jelentős szerepet szánt a Szovjet-Oroszország elleni európai összefogásban.

A Népszövetség protagonistái közé tartozott.

Ebben az időszakban mindenekelőtt a bolsevista forradalmaktól féltette Európa jövőjét. Ekkor írja meg az Illustrated Sunday Herald 1920. február 8-i számában azt az antiszemita cikkét, amelyben a modern kor forradalmait a zsidók rovására írja: „Itt egy mindent átfogó összeesküvésről van szó, amelyet a legalacsonyabb ösztönöktől hajtott, gyűlölettől eltelt szándék vezet, és amelynek célja a civilizáció elpusztítása és helyébe egy olyan egyenlőség állítása, amilyen egyenlőséget nem lehet megvalósítani. Sajnos, ez az összeesküvés mindenütt nagy lépésekkel halad előre! Ez… volt az oka a XIX. század minden forradalmi törekvésének is. Ugyancsak ennek az összeesküvésnek a műve volt, hogy az összes európai és amerikai nagyvárosok söpredékéből összeszedett bandát az orosz népre szabadította, hogy végül is ezek legyenek ennek a hatalmas birodalomnak abszolút urai. Nincs szándékunkban most azt tanulmányozni, hogy a zsidók milyen befolyást fejtettek ki a bolsevizmus létrejöttében és az orosz forradalom kifejlesztésében, de azt megerősíthetem, hogy ez a befolyás igen jelentékeny volt. Ez a befolyás minden más befolyást felülmúlt, mert Leninen kívül az összes bolsevista vezetők zsidók voltak. A zsidóknak és bizonyos esetekben a zsidó nőknek döntő részük volt annak a terrornak a megszervezésében, amely ezt a szerencsétlen országot szétdúlta. A magyarországi rövid rémuralom idején is a zsidók voltak az irányítók, amikor Kun Béla gyakorolta a hatalmat. Ugyanígy volt ez Németországban — különösen Bajorországban —, amikor, a német nép teljes tehetetlensége nagyszerű lehetőséget nyújtott a bolsevizmus számára, hogy hatalmába kerítse őt. Bizonyos, hogy ez így van. Mindazokban az országokban, amelyekről szólottam, a zsidók nevei követik egymást.” Ezt a második világháború idején is, a rendszerváltás után is boldogan idézték náci, neonáci lapok. (Pl. Magyar Élet, 1943. szeptember 12., Magyar Fórum, 2012. július 26.)

A cikk a maga egészében arról szólt, hogy a cionizmus és a bolsevizmus harcol a zsidó lelkekért, és Churchill ezért is támogatta a cionista mozgalmat. Nem voltak kevesen az antiszemiták a cionizmus támogatói között. Gyarmatügyi miniszterként határozottan elutasította a palesztinai arabok tiltakozását a zsidó bevándorlás ellen. Churchill tehát a bolsevizmust nagyrészt zsidó világhatalmi törekvésnek tekintette, de nem azonosította ezzel a törekvéssel a zsidóság egészét.

1921-22-ben működött gyarmatügyi miniszterként.

1922 októberében a választásokon elvesztette a mandátumát. Mivel ekkoriban vették ki a vakbelét is, azt írta, „itt állok hivatal nélkül, /parlamenti/ szék nélkül, párt nélkül, vakbél nélkül”.

Ebben az időszakban sok időt töltött Cannes-ban, írta az emlékiratait, szorgalmasan festett (túl volt már festményei párizsi kiállításán). Csalódott a munkáspárti kormányt és az angol-orosz szerződést támogató liberálisokban, és miután független jelöltként is vesztett az 1924-es választásokon, visszatért a Konzervatív Pártba.

Meg is lett a jutalma. Még ebben az évben megkapta a pénzügyi tárcát, és azt meg is tartotta öt évig. Megpróbálta kombinálni – részleges sikerekkel és kudarcokkal – a szabadpiaci viszonyok megerősítését a szociális reformokkal. A minimálbér angliai bevezetése az ő nevéhez fűződik.

1927-ben meglátogatta Mussolinit, akiben a bolsevizmus elleni harc erős emberét tisztelte.

1929-ben a konzervatív kormány megbukott. Churchill a depresszió elől részben az írásba, részben az ivásba menekült. Nekilátott a hatalmas terjedelmű Marlborough-életrajznak. Az önéletrajza is nagy sikert aratott, sok nyelvre lefordították.

Ellenezte India domínium státuszát. Tartott tőle, hogy ez a függetlenségi törekvések megerősödéséhez vezet. A „fakírt játszó” Mahatma Gandhi különösen a bögyében volt.

1931 végén New York-ban elütötte egy autó. A fejsérülése neuritiszhez vezetett.

Hitler hatalomra jutása után azonnal megkongatta a vészharangot. Titkos adatokat szerzett be a Luftwaffe fölfejlesztésének mértékéről és üteméről, azokkal sürgette a brit légierő megerősítését. 1934 novemberében egy rádióbeszédében fejtette ki aggodalmait. Az Alsóházban ő ostorozta legélesebben a náci rendszert.

Ambivalens módon viszonyult Francóhoz és Mussolinihez. Egyrészt tartott tőle, hogy a Sztálin által támogatott köztársaságiakon keresztül betör a bolsevizmus Nyugat-Európába, ezért a spanyol polgárháborúban Franco mellett állt, viszont mélységesen aggasztotta Franco és Mussolini szövetsége Hitlerrel.

A parlamentben az Anschluss után arról beszélt, hogy a megbékéltetési (appeasement) politikájával, a folyamatos hátrálással, az agresszió áldozatai iránti közönnyel nem lehet elkerülni a háborút, hanem csakis a fenyegetett országok minél szélesebb körű szövetségével és az elrettentéssel. Az európai országok védelmi szövetségét szorgalmazta. A Szudéta-vidék német megszállását jóváhagyó Müncheni Egyezményt totális vereségnek nevezte.

1939 tavaszától nemzeti koalíciót követelt a háborús veszélyre tekintettel, ami jelentősen megnövelte a népszerűségét.

1939 szeptemberében, a világháború kitörése után csatlakozott Chamberlain háborús kabinetjéhez, és haditengerészeti miniszter lett ismét, akárcsak az első világháború elején.

1940 januárjában Churchill rádióbeszéde nagy vihart kavart szerte Európában: „A háború kitörése óta az angol kormányférfiak legszorgalmasabb szónoka kétségtelenül Winston Churchill volt. Az angol admiralitás első lordja számos kemény beszédet mondott az elmúlt háborús hetekben, azonban valamennyit felülmúlta támadó készségében, hangjának élességében és főleg felmorajló visszhangjában szombat esti rádióbeszéde./…/ Merésznek mondható nyíltsággal üzent a semleges államoknak, amelyeket véleménye szerint a mostani háború kényszerítő ereje előbb-utóbb elsodor majd a maguk elkerülhetetlen Rubikonjához, amelynél állást kell foglalniuk. Beszélt Churchill a balkáni és a dunai államok fenyegetett helyzetéről és ama felfogásának adott kifejezést, hogy az északi államokat is támadás fenyegeti. Felvetette azt az ötletet, hogy a kis semleges államok tengeri hajózása úgy biztosítható, ha a szövetséges hajóhad kíséretére bízzák hajóikat. Churchillnek ez a nyílt és brutálisan őszinte beszéde az érdekelt semleges államokban letagadhatatlanul kellemetlen érzéseket váltott ki.” (Magyar Nemzet, 1940. január 23.) Nem csoda, hiszen Hitler világossá tette, hogy a szövetséges hajóhadhoz való csatlakozást a semlegesség feladásának tekintené.

Figyelmeztető jel volt, hogy a belső viták, a késlekedés miatt nem tudta az angol haditengerészet megelőzni Norvégia lerohanását 1940 áprilisában. Ezért jelentős mértékben Churchill volt a felelős, mégis őt emelte a kudarc a hatalom csúcsára. A norvégiai fiaskó megrendítette Chamberlaine konzervatív kormányát. „Nemzeti koalíciót” követelt a helyzet. A Munkáspárt azzal a feltétellel csatlakozott a kabinethez, hogy azt nem Chamberlaine vezeti. Churchillt azonban elfogadták.

Azon a napon, amikor Churchill miniszterelnök lett, Németország megtámadta a három semleges Benelux-országot, és ezzel megnyílt a nyugati front. Churchill kinevezése már a meglepetésszerű támadás előtti napon eldőlt. Ha nem nyílik meg a nyugati front, akkor talán el sem hangzanak május 13-án Churchill első miniszterelnöki beszédének híres szavai: „Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.”

Az ominózus beszéd hangfelvétele:

Május végén, Belgium kapitulációja után a Dunkerque-ben (angolul: Dunkirk) állomásozó brit flotta helyzete tarthatatlanná vált. El kellett dönteni, hogy megkísérlik a flotta evakuálását, vagy tárgyalásokba bocsátkoznak Németországgal, sorsára hagyva Franciaországot és egész Európát. A szűkebb kabinet megosztott volt. Churchill a kabineten kívüli miniszterek bevonásával (ellenfelei értelmezése szerint: puccsal) érte el, hogy az ő álláspontja érvényesüljön Halifaxéval, külügyminiszteréével szemben.

Egy évvel később eljött a pillanat, amikor az antikommunista Churchillnek döntenie kellett a Szovjetunióval való szövetségről. Már 1941 áprilisában figyelmeztette Sztálint az angol nagyköveten keresztül a közelgő német támadás veszélyére, de Sztálin nem hitt neki. A Szovjetunió megtámadása után mondta Churchill: „Ha Hitler megtámadja a poklot, nyomban kedvező véleményt nyilvánítok az ördögről”.

Churchill a háború éveiben ideje jelentős részét külföldön, a háborús övezetekben és szövetségesei körében töltötte, és eközben súlyos betegségeken, egyebek között szívrohamon esett át.

Az Egyesült Államok belépésével 1941 végén, majd az El Alameinnél és Sztálingrádnál aratott győzelmekkel megfordult a háború menete, és megkezdődtek a legmagasabb szintű tárgyalások a háború utáni rendezésről a szövetségesek között.

1943 novemberében Teheránban győzte meg Sztálin és Roosevelt Churchillt a nyugati front megnyitásáról, amivel ő nem sietett. Jobban bízott a déli előrehaladásban az egyszer már legyőzött Olaszország felől.

Churchill egészen addig ragaszkodott hozzá, hogy a D-day-en, a normandiai partraszállás napján, 1944. június 6-án vagy legkésőbb a következő napon ott legyen Normandiában, amíg a király ezt meg nem tiltotta.

1944 októberében Moszkvában történt meg a nevezetes „százalékos megállapodás”. Churchill írta le egy papírra a nagyhatalmi befolyás arányait a balkáni országokban, amire Sztálin rábólintott. A szovjet befolyás Romániában 90%, Bulgáriában 75%, Magyarországon és Jugoszláviában 50%, Görögországban 10% lett volna. Ekkor a szovjet hadsereg már bent volt Romániában és Bulgáriában, a Vörös Hadsereg már Magyarországon harcolt. Ennek a „százalékos megállapodásnak” végül is semmilyen hatása nem lett. Az 50%-os Magyarország, a 90%-os Románia, a megállapodásban nem is szereplő Lengyelország háború utáni helyzetében nem volt semmilyen különbség, és a befolyás egyébként sem jelentette a szovjet típusú diktatúra exportjának jóváhagyását. A Szovjetunió nem is ismerte el soha ennek a megállapodásnak a létezését.

Amikor 1945 februárjában Jaltában a Szovjetunió elismertette a saját érdekszférájának Kelet- és Közép-Európát, ez a régió már nagyrészt a megszállása alatt állt, illetve egyértelmű volt, hogy ezekről a területekről csak a Vörös Hadsereg verheti ki a német csapatokat. A jaltai megállapodás egyébként is azt tartalmazta, hogy a felszabadított országok saját választásuk szerint alakíthatják ki a demokratikus intézményrendszerüket, és a háború utáni pár évben még a Szovjetunió és a befolyása alatt álló kommunista pártok is határozottan tagadták, hogy szovjet típusú „proletárdiktatúra” bevezetésére törekednének.

A pártállami diktatúrák tehát nem a jaltai megállapodás eredményeként, hanem azok megsértésével jöttek létre Közép-Kelet-Európában.

A jaltai konferencia után két nappal bombázták le Drezdát. Januárban kezdődött meg a német városok terrorbombázásának sorozata Churchill utasítására. A miniszterelnök a háború lerövidítését remélte a bombázások demoralizáló hatásától. Ezeknek rengeteg civil áldozata volt. Drezda tele volt a keleti frontról érkezett sebesültekkel. Drezda után Churchill leállította a bombázásokat, és egy emlékeztetőjében úgy fogalmazott, hogy „Drezda elpusztítása súlyos aggályokat ébreszt a szövetségesek bombázásaival kapcsolatban. Szükségesnek tartom, hogy jobban összpontosítsunk a katonai célpontokra… a terrorizálás és az öncélú pusztítás helyett”. A terrorbombázások Churchill számláját terhelik.

Churchillnek természetesen rossz sajtója volt Magyarországon a háború éveiben.

Az Új Magyarság (1940. május 28.) például tényként közli a német távirati iroda dezinformációját, miszerint Churchill merényletet tervezett a Roosevelt nevű amerikai gőzös ellen, hogy a sok halálos áldozatot követelő merényletet Németországnak tulajdonítsák, és így rángassák bele az Egyesült Államokat a háborúba.

A Magyarság (1940. szeptember 21.) arról írt, miként segítette elő Churchill kereskedelmi miniszterként a zsidó térfoglalást.

A Tolnai Világlapja (1941. január 8.) „háborúpárti miniszterelnökként” beszél róla, a Magyarság (1941. augusztus 23.) „a legfőbb háborús uszítónak” nevezi.

Egy volt titkárnő leleplezi Churchillt, hogy az mennyit iszik, és hogy a „kövér gentleman” szívesen visel rózsaszín alsóruhát. (Magyarság, 1941. május 6.)

Természetesen az is kiderült, hogy Chruchill „zsidószármazék”, ami mindent megmagyaráz. Az anyai, amerikai ágon találtak neki egy Skandináviából kivándorolt zsidó dédnagymamát. (Magyarság, 1941. július 5.)

Németország kapitulációja után Churchillből azonnal előtört az antikommunista. 1945 májusában meglepetésszerű támadást tervezett a Németországban állomásozó szovjet csapatok ellen, hogy a szovjet megszállás alatt álló európai területeket felszabadítsa. A tervezett akció fedőneve Elképzelhetetlen Művelet (Unthinkable Operation) volt, és valóban nem volt semmiféle realitása.

A győztes Churchill elvesztette a választásokat 1945 júliusában. Nem csoda. A kivérzett társadalom reformokra, szociális reformokra vágyott. Ezeket a háború éveiben kidolgozta és közreadta William Beveridge. A Beveridge-terv megvalósítását egy munkáspárti kormánytól lehetett remélni, Churchill pedig a nemzeti koalícióban részt vevő Munkáspárt elleni negatív kampányt vitt. Azzal riogatta a választókat, hogy a Munkáspárt valamiféle angol Gestapót hozna létre.

Már az ellenzék vezéreként mondta el 1946 márciusában a híres fultoni beszédét az Egyesült Államokban, amelyet a hidegháború nyitányának szoktak nevezni. A beszéd lényege az volt, hogy a Szovjetunió vasfüggönnyel zárja el a világtól a befolyási övezetébe tartozó országokat, s a magatartásával lehetetlenné teszi, hogy a világ békéjére három együttműködő nagyhatalom együttesen vigyázzon. Nagy-Britania és az Egyesült Államok szoros együttműködését szorgalmazta. Ehhez a beszédhez köti a közemlékezet a vasfüggöny fogalmának politikai használatát, holott ez már a bolsevik hatalomátvétel után is felbukkant különböző írásokban.

Korabeli tudósítás a fultoni-beszédről:

Fél évvel később egy másik jelentős beszédében, Zürichben azt fejtegette Churchill, hogy az Amerikai Egyesült Államok mintájára „Európai egyesült államokat kell létesíteni. Ez az egyetlen út, amelyen járva emberek százmilliói visszanyerhetik egyszerű örömeiket és reményeiket, amelyek az életét érdemessé teszik.” (Népszava, 1946. szeptember 20.) Ennek a gondolatnak ugyancsak csökevényes megvalósulása lett az 1949-ben megalapított Európa Tanács.

Ekkor Churchillről már ismét háborús uszítóként olvashatott a magyar olvasó, miként pár évvel korábban a nyilasok lapjában: „Az Európa Tanács a haza fogalmának lealacsonyítása. Belszkaja a Krasznij Flotban ‘Európai tanács és világkormány’ címmel írt cikket. A szerző hangsúlyozza, hogy Winston Churchill volt az úgynevezett ‘Egyesült Európa’ mozgalom egyik szervezője. Az Európai Tanács az ő elgondolása alapján létesült. Ez a háborús uszító — írja Belszkaja — a ‘világkormány’ és a ‘világparlament’ eszméjének kikiáltásával kiásta az ‘Európai Egyesült Államok’ múmiáját, mely az imperialisták terjeszkedési céljait szolgálta.” (Népszava, 1949. július 28.)

1951-ben a Konzervatív Párt megnyerte a választásokat, és a 77 éves Churchill újra miniszterelnök lett egy kisebb sztrók után, amelyet miniszterelnöksége idején egy nagyobb is követett. Ezt eltitkolták a nyilvánosság előtt.

Ennek a ciklusnak az volt az egyik jelentős problémája, hogy Churchill a szoros angol-amerikai együttműködésre alapozta a világ sorsát, viszont a brit gyarmatbirodalomról egészen másképp gondolkodott Truman elnök is, Eisenhower is, mint Churchill. Washingtonban úgy látták, hogy a gyarmatbirodalmak ideje lejárt, és támogatták Churchill utóda és elődje, Clement Attlee és a Munkáspárt dekolonializációs törekvéseit. Churchillnek viszont az volt a meggyőződése, hogy a brit gyarmatbirodalom nélkül, az angol fennhatóság fenntartása és „civilizációs küldetése” nélkül a világ anarchiába süllyed. Churchill a szó szoros értelmében imperialista, vagyis impérium-birodalomhívő volt. Ennek megfelelően kezelte a malájziai és kenyai (Mau Mau) felkelést.

1955-ben, 81 éves korában mondott le a miniszterelnökségről. Bár egészen 1964-ig képviselő maradt, komolyabb politikai szerepet már nem játszott. Előkelő társaságokban múlatta idejét. Előszeretettel látogatta a francia Riviéra elegáns üdülőhelyeit. 1963-ban Monte Carlóban egy eséstől eltört a csípője, és azután már nem volt a régi. 1965 elején újabb sztrókot kapott, és ebből nem épült fel. 1965. január 24-én meghalt.

Ekkor már nem volt patás ördög a magyarországi sajtóban. A Népszabadság kiegyensúlyozott nekrológgal búcsúztatta őt, legalábbis ahhoz képest, amilyen eltökélt antikommunista volt a nagy halott. (Népszabadság, 1965. január 26.)

A rendszerváltás után jött el ismét Churchill diabolizálásának az ideje a politikai színkép Nyugat-ellenes oldalán.

„1945 óta Jörg Haider az első politikus, aki ki merte mondani, amit egyre többen tudunk. A drezdai bombázás ‘hőse’, Winston Churchill a huszadik század egyik legnagyobb háborús bűnöse.” (Magyar Fórum, 2000. április 20.) Ezt akkor írta a kormányt támogató lap, amikor Jörg Haider szélsőjobboldali pártja kormányra került, és Orbán Viktor az európai uniós bojkottal dacolva látogatást tett a Haider pártjával koalícióra lépő osztrák néppárti miniszterelnöknél, Wolfgang Schüsselnél.

2003-ban a MIÉP képviselői a fővárosi közgyűlésben tiltakoztak az ellen, hogy sétány viselje Budapesten annak az embernek a nevét, aki „Sztálinnal 1944 őszén Moszkvában megegyezve, cinikus módon dobta oda a sztálini hatalomnak ezt a régiót, benne Magyarországgal”, s aki „a pusztítás egyik szimbóluma”. (Magyar Fórum, 2003. június 5.)