Dvaja bratia

Összejött hát Európa két legnyíltabban putyinista kormányának nevében Európa két legdilettánsabb diplomáciai vezetője, Szijjártó Péter és Juraj Blanár. Mondhatnám, lelki társra leltek egymásban.

Pár nappal korábban Szijjártó külgazdasági és -ügyminiszter, akinek az a feladata, hogy a világban röpdösve adminisztrálja az ország Nyugattól való politikai és gazdasági eltávolítását, ily módon tönkretételét, a szlovák nyelvtörvény tervezett módosításának hírére Pozsonyban találkozott Peter Žigával, a SMER, pardon, a HLAS egyik dzsoli dzsókerével. Utóbbi fakereskedőből lett érdekütközés nélkül környezetvédelmi, majd gazdasági miniszter, abból meg ügyvezető parlamenti elnök, akinek á, nem hajlik maga felé a keze, meg á, nem is korrupt.

Szijjártó még a gazdaságiminiszter-korszakból ismerte Žigát, akivel azóta jó személyes kapcsolatot ápol, és meg van győződve, hogy az ígérete: garancia. Az államközi kapcsolatokat is átható személyes rokonszenv mélyén azt az elvet fedezhetjük fel, hogy a mostani magyar kormányzat abban a külföldi politikusban tud megbízni, aki finomabb vagy durvább módon összeütközésbe került legalább a saját országának büntető törvénykönyvével (a nemzetközi statútumokat most hagyjuk). Mindegy, csak gazember legyen.

Hasonló biztató kijelentéssel zárul Szijjártó és Blanár budapesti találkozója: „amióta mi ezzel a szlovák kormánnyal működünk együtt, nem kellett csalódnunk az adott szóban ”. Namost az ember egy bizonyos mennyiségű élettapasztalat birtokában nagyon-nagyon kevés politikus adott szavában bízik, és se Fico, se  Žiga, se Blanár nem tartozik a kis számú kivétel közé; az ígéret betartásáért kezeskedő Szijjártó szavának meg pláne nincs súlya.

De mégiscsak történt itt valami. Próbáljuk meg kielemezni, hogy mi az. A magyargyűlölő „ultra-”nacionalistákkal és manifeszt fasisztákkal együtt kormányzó Fico-pártok emberei  megfogadták, hogy „semmilyen módon nem céljuk a kisebbségi nyelvhasználati jogok korlátozása”.

Ha így van, mégis, a) mi szükség a módosításra, b) ha módosítják, és nem cél a korlátozás, akkor mért nem jelentik be csak úgy egyszerűen azt, hogy a cél a nyelvtörvény liberálisabbá tétele? Logikus: mert nem az. Ficóéktól, az SNS-től és a Kotleba-féle bagázstól mi sem áll távolabb, mint a magyar kisebbségnek kedvező liberalizmus, az idevágó nemzetközi normák és szabályozások betartása.

Orbánék a „mindegy, csak gazember legyen” esendően emberi motívumán túl egyrészt éppen az antiliberalizmusuk miatt tartják megbízható szövetségesüknek Ficóékat, másrészt Kaczyńskiék kiesése után kell egy megbízható vétózó,  aki megakadályozza Magyarország teljes kirekesztését, esetleg partner lehet az EU bomlasztásában.

És persze ott az ideológiai rokonszenv is. Ahogy néhai Morvay Péter megfogalmazta még Fico előző miniszterelnökségének idején: az ember szinte látja, ahogy áll, kezében a noteszával, és jegyezgeti, hogy mit művel a magyar kollégája. Orbán meg látja a rokonlelket.

Ficót a szlovákiai intézményrendszer akadályozta és akadályozza meg abban, hogy  a politikai rezsimet magát is átalakítsa magyar módra. Viszont paradox módon éppen a parlamenti demokrácia keretében kényszerült rá – koalíciós kényszerből, ami Magyarországon elképzelhetetlen –, hogy az ultrák nyomására megbolygassa a nyelvtörvényt, amit különben talán annyiban hagyott volna, és így szembekerüljön regionális mentorával, úgy is mint kampánytámogatójával.

Szívesen elhinném, hogy Szijjártót meglepetésként érte a szlovák gesztus. És ő talán valóban úgy éli meg – a Várszínház területi képviselőivel együtt –, hogy átverték, de a főnöke, Orbán Viktor pontosan tudja, hogy mit csinál. Nem érhette meglepetés. Hiába „szíve közepe” az Orbán diktálta magyar külpolitikának a nemzetpolitika, vagyis a határon túli magyar közösségek sorsa, ez nem volt akadály, hogy mondjuk a Hedvig-ügy után és a kettős álláspontról elfoglalt álláspontja ismeretében politikusi szívébe fogadja a derék Ficót.

Két érdek ütközik itt. Az egyik a belpolitikai: Orbánnak be kell töltenie „a magyarság védelmezője” szerepét, ez a legitimációjának egyik alapja, ha egyébként pocsékul kormányoz, akkor is. A másik a külpolitikai: jóban kell lennie Ficóval, egyrészt mert szüksége van rá az EU-ban, másrészt hogy ne legyen egyedül támadások célpontjaként a szégyenletes Putyin-hűségével.

Ámde a másik szemszögből nézve: Ficónak is a „patriotizmus” ébren tartása az érdeke (nehogy már nacionalizmusnak nevezzük, mert önmagában sem negatív, se pozitív ideológia, de hát az egyik oldalon sértésnek számít, a másikon ellenszenvet szül), és a kétféle „nemzetpolitika” (a szlovákság eltökélt védelmezése szlovák részről és a magyarságé magyar részről), természeténél fogva, összeférhetetlen.

Ha lehántjuk a közleményekről a csomagolást, és megpróbáljuk kikövetkeztetni, mi történt, Blanár és Žiga talán arra tett ígéretet (nem biztos), hogy a parlamenti vitában vagy háttértárgyalásokon megpróbálja rávenni Šimkovičovát és társait a kiszivárgott tervezetben foglalt szigorítások elmismásolására vagy enyhítésére. Ficónak Orbán miatt érdeke, hogy sikerüljön, de az is érdeke, hogy megmaradjon a parlamenti többsége.

Kívánjuk, hogy megoldja a feladványt. Ez azonban nem változtat azon, hogy aki disznók közé keveredik, azt megeszik korpástul. Vagy anélkül. Hiszen azért tartják.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.