Sztregova

Jártam már itt pár éve, akkor kezdték helyreállítani a kastélyt, elég lehangoló volt a látvány, mindenfelé állványok, építőanyagok hevertek, ablak, ajtó nemigen állt utat, az egyik sarokbástya résén be is bújtam, nem volt odabenn semmi sem.

Nemrégiben olvastam az újságban, hogy elkészült a ház, múzeum nyílt benne.

Hétvégén arra volt utunk, letértünk hát, miután letudtuk Mikszáth házhelyét is Szklabonyán.

Alsó-Sztregova — Dolná Strehová — előtt furcsa, hatalmas és teljesen élettelen faháztelep szegélyezi a domboldalon az utat, valami gyógyvíz kiaknázásában bizakodva kempinget akartak létesíteni itt, hát ez se sikerült.

A faluba beérve hamar föltűnnek a dombon álló kastély tornyai.

Odaérve látható, hogy kastélypark sehol, kellőn ronda iskola, menza és más efféle épületek kockulnak az öreg Madách papa által telepített angolpark, a halastó, a fürdőmedence helyén,

A kerítésen semmi tábla, csak a kukára festett muzeum fölirat jelzi, hogy jó helyen járunk.

A kastélyépület kapuja zárva, de a táblicskáról kisilabizálható, hogy csöngetni kell, de csak minden egész órában szabad csöngetni.

Háromnegyed volt, éles szemmel már útközben kifigyeltem, hogy száz méterrel odébb van egy objektum, mely alkalmas arra, hogy az úti portól kiszáradt torkú vándor elköltsön ott egy negyedórát, különben is, régi szokásom megtisztelni a határátlépés után valamilyen helyi specialitás elfogyasztásával a vendéglátó nemzetet.

Amíg a borovicskát kortyoltam, körbenéztem a helyiségben.

Egy vendég ült odabenn, de az igen furcsa volt. Bár munkásruhát viselt, még sem tűnt igazán parasztnak. Vonásai finomak voltak, nagy, kerek, szomorú szeme mélyen ült magas homloka alatt, jókora bajsza tekintélyt parancsolón csüngött alá.

Ismerős volt az arc, de hiába törtem fejem, nem jöttem rá, hogy honnan ismerős, különben is sietni kellett, közeledett az egész, a csöngetés ideje.

A pontos csöngetésre jött is kedves, fiatal hölgy, inkább leány, nyitotta a kaput, vetette a mamuszt, és — ha jól értettük — igen sajnálkozott, hogy nem tudunk szlovákul.

Mindig őszintén csodáltam e nép bámulatos nyelvtehetségét, ami megmutatkozott ez esetben is — a kislány ötven korona lefizetése után egyetlen egy másodperc alatt tökéletesen megtanult magyarul, mi több, nyelvünket oly tisztán, hibátlan kiejtéssel beszélte, hogy az a kastély százötven év előtti gazdájának is becsületére vált volna.

Idegenvezetve vizitáltuk végig tehát a kúria tucatnyi szobáját.

Persze annak idején minden mozdítható el lett lopva innen, eredeti bútorzatból csak egy garnitúrát tudtak az élelmes földműves néptől a muzeológusok visszakunyorálni, de megvan Madách öntöttvas hintaszéke is. megvan a bolthajtásos szoba, ahol a Tragédia készült, érintetlen az egész ház tömege, a falak, ajtók, ablakok, onnan kiláthatni ma is falura, erdőre, mezőre, dombra, ligetre.

Maga a múzeum egyébként két részből áll. és — mint kiderült — közösségi funkciót is betölt.

Az első rész Madách életét mutatja be képek, tablók, tárgyak és szlovák nyelvű szövegek segedelmével, a másik rész viszont a szlovák irodalom és kultúra valaha a környéken élt jeleseinek állít emléket — nagyon érdekes, hogy a magyarázó szöveget itt nem magyarul adják.

Böcsülettel végignéztük e második részt is, de mi tagadás, míg a jobbadán cseh nyelven verselgető derék evangélikus lelkipásztorok és tanítók kerek orcáját szemléztem, gondolataim a ház magas, vékony, jellegzetes, mélyen ülő, szomorú szemű egykori gazdája körül jártak inkább.

Sokat végzett itt Madách, Sztregován. Itt született, itt halt, itt írta a főopuszt. A család nemrégen lakott itt őelőtte, félezer éve csak talán. Az eredeti Madách-kastély a mostani felett állt, pár száz méterrel odébb. A középkori épület a múlt században még lakható volt, oda menekült a mama, mikor 1853 végén a börtönből szabadult Madách és hűtelen asszonya Csesztvéről Szklabonyára válni visszaköltözött.

A régi háznak mára nyoma sem maradt.

Madáchot az újban nevelte a korán elmenő derék apa és a szigorú anya.

Mindent megkaptak itt a fiúk, és még annál is többet, seregnyi szerződtetett szakember okította őket írásra, olvasásra, filozófiára, latinra, görögre, németre, franciára, zongorára, táncra.

Itt írta Madách első darabjait — az elsőben, a Férfi és nőben már azt a kérdést boncolgatja, amely kínozza élte végéig majd.

Innen indult gyógyfürdőkre kúrálni szívós nyavalyáját, amely oly korán elviszi majd.

Innen vezérli Nógrád megye politikai életét.

És innen indult 1844 farsangján ama nevezetes losonci bálba, ahol megpillantotta Fráter Erzsébetet, végzete asszonyát, aki nem bírt várni rá, aki, míg őt a börtönben botozták, vígan fogadta a múltból tüstént előrajzó talonhódolókat.

Az idill Csesztvéhez kötődik, a sztregovai falak már csak a végjátéknak voltak tanúi.

A kis kastély nagytermében álltunk.

Talán ide tért meg Erzsébet ama lidérces hajnalon a losonci bálról — mindig ez a losonci bál! ahová beteg férje nélkül, Meskó Miklós oldalán ment el csinálni óriás skandallumot, itt, ebben a teremben várta férje az asszonyt, itt adta ki könnyezve bár, szánakozva bár, de mégis sziklaszilárd elszánással már négy gyermeke anyjának útját, itt könyörgött az asszony, itt zokogott, alázkodott Fráter Erzsébet hiába.

Ebben a teremben, amely ma nem csupán múzeum.

Jobbra a csüngő bajszú költő mellszobra, balra a csalfa asszonyé. Középen viszont asztal vagy inkább pulpitus, mögötte a falon kettős keresztes címer, előtte széksorok.

A magyar irodalom legrémisztőbb házasságának színi terepén, az annyi hazudozást, csalást, veszekedést, botrányt, drámát, könnyel látott falak között, a falak között, melyek a magyar irodalomtörténet legszörnyűbb frigyének néma tanúi — ma mi is lehetne?

Igen, el tetszettek találni: házasságkötő terem.

Kifelé menet még egy percre megállunk az „oroszlánbarlangban”, a boltíves szobában, ahol a Tragédia készült, kipillantottam az ablakon, a falura láttam, dombokra, erdőkre, ahová a magára — no meg gyermekeire és anyjára — maradt Madách, az „öreg” Madách, aki nem volt még negyvenéves, délutánonként útra kelt, mert ki-kimozdult azért, szerette a társaságot, az életet, mondják, hogy bosszúból, szenvedélyből vagy csak mert betegen is derekas férfi volt, bizony majd minden parasztasszonytól elvette földesúri jussát, de nemigen élt senki panasszal, inkább dicsőség lehetett megnyerni a kúria magányából ki-kilovagoló költő kegyét.

Mentünk aztán lefelé, gondoltam, illik egy korsó Gemer a borovicska után, betértem hát még egy pillanatra múzeumlátogatásom rajthelyére.

Odabenn megint csak egyetlenegy férfi ült.

Hökkenve néztem.

Az órával előtt látottra kísértetiesen hasonlított.

De nem az volt. Más ruhát viselt, ennek a lábán csizma volt, amannak bakancs, ezen pulóver kéklett, amazon munkásruha.

De arca ennek sem volt a sáros faluba illő, nem volt — már elnézést, de — se tótos, se parasztos, ernyedt vonásai finoman keretezték nagy, kerek, bölcs, szomorú, a magas homlok alatt mélyen megülő két szemét.

Fejem csóválva ültem a kocsiba.

Azért megérte a pénzét ez az Imre is.