Hűséges Sára

Volt nekem egy kedves barátnőm, nem is barátnőm, több annál, másrészről kevesebb is, nehéz dolog mindenkit besorolni, no meg nem is kell — mindenesetre megmondom nevét, az biztos: úgy hívták, hogy Blum Sarolta.

Kicsiny gyermekkorunktól ismertük egymást, egy osztályban abszolváltuk az általános iskola alsó tagozatát.

Nekem már kilencéves koromban tetszett Sára, szeplős volt, már akkor vonzódtam a szeplős nők iránt, fekete hajú volt, és én a fekete hajnak már az időtt is nehezen bírtam ellenállni, a fekete haj rajongója vagyok, ráadásul pedig a haj alól kékeszöld szem világított ki, és én a kékeszöld szemnek kezdettől mindmáig rabja vagyok, ráadásul a kékeszöld szem tengerében, mint két kis apró sziget, két kis barna pont bújt meg, ami Blum Saroltát végképp ellenállhatatlanná tette.

Blum Sárának egy baja volt.

Megingathatatlan hűséges természettel áldotta-verte őt meg a sors.

Ha volt valakije, akkor másra rá se nézett. Tetézte a bajt, hogy mindig volt valakije, már akkor is, több mint negyven éve, hatéves korában, akkor is volt már lovagja, Weisz Dezső, avagy ahogy mi hívtuk, a szopós Vájsz, ugyanis mindig szopta hüvelykjét — ha nem jojózott.

Weisz ugyanis briliánsán tudott jojózni, és fantasztikus jojói voltak, amiket valami nagynénje szállított neki Új-Zélandból.

Sára belebolondult a szopós Weiszbe és belebolondult a jojóba is, együtt jojóztak minden szünetben, együtt dacoltak a tanári rosszallással, együtt jojóztak hazafelé az utcán, a villamoson és ki tudja még hol.

Blum Sarolta ebben az időben szóba sem állt olyannal, akinek nem volt jojója és/vagy aki nem tudott jojózni.

Márpedig nekem nem volt jojóm, és ha lett volna, akkor se mentem volna vele sokra, nem tudtam, nagyon nem tudtam jojózni, és ma még annyira sem tudok.

Messziről nézhettem hát abban az időben azt a két kis barna pontot.

Gimnáziumban is egy iskolába jártunk, ha külön osztályba is, mindenesetre naponta találkoztunk, össze-összefutottunk, szemmel tarthattam hát a kékeszöld szemet.

Messziről.

Mert úgy, ahogy szerettem volna, közelről, ezen időben sem nézhettem bele.

El volt varázsolva Blum Sára ekkor teljesen.

Színésznőnek készült ugyanis. Csak drámákat olvasott, betéve tudott fél tucat Shakespeare-darabot, minden este színházba járt, tizenhat évesen rendszeresen levonatozott Kaposvárra, bejáratos lett a színészbüfékbe, tegeződött a színészekkel, a rendezőkkel, és természetesen mély megvetéssel tekintett mindenkire, akinek a színházhoz valami köze nem volt.

Nekem nem volt.

Volt viszont Blum Sári barátjának, egy nálánál öt évvel idősebb fiatalembernek. bizonyos Remek Lőrincnek, aki végzős színinövendék volt, aki reklámfilmben is szerepelt már, és aki, ha magáról beszélt, gyakran kezdte úgy: „mi művészemberek, ugye…”

Sári az iskolai színjátszó kör vezető tagja volt, harmadikos koráig, akkor ugyanis kilépett, mert úgy gondolta, hogy kinőtt ő már az amatőrök közül.

Igen ám, de Remek Lőrincnek közvetlenül az érettségi előtt hirtelen vége lett.

Blum Sára a főiskolai fölvételire el se ment.

Viszont mindent elsöprő szerelemre lobbant egy jó svádájú komputerszakember iránt, akinek bajsza volt, és aki rendszergazdaként működött egy nagyvállalatnál, ugyanott, ahol egy jó cimborám is dolgozott, akitől megtudhattam egyet s mást Sáráról.

Mert közelébe nem kerülhettem.

Blum Sárának ugyanis be volt táblázva minden napja, órája, perce.

Délelőttönként számítógépes tanfolyamokra járt, délután és este és éjszaka pedig a képernyő előtt ült meredten, lázasan nyomkodta a billentyűket, motozott az egérrel, és közben — ahogy a rendszergazdák szokták — folyamatosan beszélt a géppel, magyarázott neki, kérlelte, fenyegette, szidta a jó édesanyját.

Aztán a cimborám kilépett a cégtől, és én Blum Sáráról nem hallottam semmit pár éven át.

Négy-öt évvel az érettségi után futottunk össze a Rákóczi úton.

Meginvitáltam Sárát egy sörre, mint addig és azóta is mindenkit, akivel összefutok. A presszóban rögtön a tárgyra tért: megkérdezte, hol van lakásom, milyen, mekkora, nem akarom-e eladni, fölbecsülte kapásból, ajánlott másikat helyette, majd a munkájáról beszélt csak, négyzetméterekről, és négyzetméterenkénti árról, százalékokról, ravasz szerződésekről, ügyes stiklikről, és mindenekelőtt és felett: a pénzről, a pénzről és a pénzről.

— Kivel élsz te Sára? – kérdeztem gyanakvón.

— Egy ügyvéddel, Pest legmenőbb ingatlanügynöke… vagyunk mi ketten.

Ekkor kezemet kezére tettem, mélyen kékeszöld, kétpontos, szép szemébe néztem, és úgy mondtam egykoron kedves sorait: „Az éj álarca eltakarja arcom, / Másként szemérem pírja festené / Azért, amit kihallgattál ma este. / Tüdőm, tudom, tagadni illenék / Minden kiejtett szót — de félre illem! /Szeretsz-e? Mondd…”

Elhúzta kézét és megvetőn legyintett:

— Ebből nem élünk meg.

Nem láttam aztán jó pár évig megint.

A rendszerváltás után találkoztunk újra véletlenül. Beültünk valami helyre persze.

Odabenn pár tapogatózó mondat után fölizzott kékeszöld szeme:

— Tudod, azért egy mocskos banda az.

— Melyik, Sára?

— Hát ezek a szabadkőművesek. Ott vannak mindenütt, minden pozíció az övék, csak a hatalom érdekli őket, semmi más, a hatalom és a pénz, eladnák az országot egy lyukas kétfilléresért, nincsen hazájuk, nincsen gyökerük, nem kötődnek semmihez, csak a maguk fajtájához.

Hamar kiderült: Sára új élettársa országos titkárságnak tagja volt, hogy melyik pártnak, azt nem kellett kérdenem.

Elköszöntem tőle gyorsan, gondoltam, inkább kivárom a következő stációt.

Aztán hosszú ideig nem hallottam felőle.

Valamikor az ezredfordulón egykori osztálytárssal akadtam össze, aki mondta, hogy Sára hozzáment egy csinos rasekolhoz.

Gondoltam, itt az ideje megkeresnem Sárát, ami nem volt nehéz feladat, ugyebár.

Pár pénteket kellett rászánnom csupán, amíg végigjártam a pest-budai zsinagógákat.

Újpesten leltem rá. Hátul, a nők számára fenntartott sarokban mélyedt az imádságos könyvbe.

Megvártam, leültünk beszélgetni kicsinyt, de sokra nem jutottunk. Sára mély megvetéssel tekintett mindenkire, aki nem bírta a hébert, no meg a jiddist, mert ő azt is tanulta akkor egy fél éve már.

Múltak az évek aztán, el is felejtkeztem Blum Sáráról, amikor föllapozván az újságot — ez kétezertíz körül történt — egy névsorra lettem figyelmes megint, valami vízlépcső ellen vagy mellett történt kiállás vagy tiltakozás, az nekem mindegy volt, mi tagadás, engem csak az aláírók névsora érdekelt, nagyon szerettem az efféle névsorokat böngészni, remek műfaj az aláírás, vannak írók, újságírók, közírók és aláírók minálunk, nagy tisztelője voltam és vagyok mindnek, de az aláírókat szeretem olvasni a legjobban, mert azok a legrövidebbek.

A nevek többsége persze ismerős volt, a legtöbb aláíró az aláírás szép mesterségét főfoglalkozásként űzi.

De egyszer csak új név ütötte meg szemem:

Blum Sarolta szakértő.

A mindenségit, mondtam magamban, ez a szerencsétlen hát nem bepalizott valami Duna-köröst!

Pár hét múlva föltűnt a tévé képernyőjén is a szép fekete haj keretezte szeplős arc, a kékeszöld szem a ponttal.

Blum Sára komoly volt, eltökélt, duzzadt szájából pedig úgy repkedtek mindenféle vízhozamok és fenékküszöbök, mint egykor a blank versek vagy a négyzetméterárak.

De fekete haját már ősz szálak szőtték be sűrűn.

Persze én meg már kopasz voltam ekkor teljesen.

De Sáráról nem akartam lemondani, még ekkor sem bírtam lemondani.

Tudtam, hogy egyszer lesz Sára is facér.

Aztán — valamikor 2024 tavaszán — az egyik reggel, szokásom szerint átnéztem az interneten az aznapi programot – nyugdíjas lévén volt időn bőven programokra járni, mindennap elmentem valahová, persze nem nyüzsögtem, csak hallgattam, ültem a sarokban serényen.

Amint böngészek, látom, hogy aznap a Vízivárosi Polgárkörben a budapesti feministák tartják összejövetelüket.

A főelőadó a Feminista Szövetség alelnöke, doktor Blum.

Bólintottam, kikapcsoltam a gépet, megborotválkoztam, fehér ingbe bújtam, legszebb nyakkendőmet kötöttem nyakamba, kabátom gomblyukába szegfűt illesztettem, vettem kalapomat, botomat és indultam a Víziváros felé.

Lassan mentem, részben, mert a csípőmbe ültetett protézistől nem is bírtam volna menni gyorsan, részben, mert nem volt semmi se sürgős — biztos voltam benne, hogy Sára végre az enyém lesz.

És ha láttok majd egy ősz hajú, töpörödött asszonyt, aki ott ücsörög félrehúzódva a sarokban minden gyűlésen, klubdélutánon, fórumon, szeánszon, és akinek kékeszöld szemében két kis barna pont van — akkor tudhatjátok, hogy igazam is lett.