HVG, 2024/45., 2024. november 7.
TÓTA W. ÁRPÁD
Kormányozni, azt tudnak. Ez volt a kitartottak, meghunyászkodók és kétkulacsos helyezkedők végső érve. Hogy jó-jó, lopnak kézzel-lábbal, szörnyű buta a szövegük, gyomorforgató az ájtatosság, kicsit tényleg undi a fasiszta putyinizmus, de a kormányzás, az megy nekik. Egy ideje gyanús volt, hogy a kilábalás, az elrugaszkodás pont ugyanolyan délibábosan vonul át mindig a közeljövőbe, ahogy a kommunizmusnak volt szokása. Mostanra összeomlott a horoszkóp. És nem is a tragikus adatok árulják el, mekkora a baj, hanem a válaszok.
Az egyik látványos manőver az, hogy elengedték az inflációt. Meghajlunk, mint nád a szélben, dacoljon vele, akinek hét anyja van. Próbáltunk ársapkát, árzoknit, inkontinencia-betétet, de ez a szemét nem adja fel. Hát akkor álljunk az élére! Ígérjük meg, hogy bazi nagy infláció lesz! Azt tudjuk teljesíteni!
És megígérik. Egymilliós fizetésed lesz, paraszt! Örülsz, mi? Hát az ötezer forintos kenyérnek majd nem fogsz, de mossuk kezeinket. Az egymillió ott a kezedben, magadra vess, ha ez sem elég!
Nem volt olyan rég, hogy a gazdaság hős vízkormányosa, I. (Nagy) Márton paprikás hangnemben kérte ki magának, hogy az Aldi meg a Lidl béreket emel, hiszen ezzel gerjesztik az inflációt. Azóta biztos változott a tudomány. Akkorát fordult, hogy beleszédülünk.
Pénzt kell dobálni közéjük. Erre jutott az agytröszt, vagy hát inkább csak agybetéti társaság lesz az, szerény tőkeerővel. És megalkották a lehető leghülyébb tervet ehhez, ami konkrétan olyan, mintha bebélyegezve rajzolnák le a New Dealt. Munkáshitel!
A munkáshitel azt jelenti, hogy minden dolgozó fiatal, akár 17 éves kortól, kaphat négymilliót kamatmentesen. Mégpedig szabad felhasználású hitelként: szó szerint arra költi, amire akarja.
A tervet nyilván állati agyafúrtnak képzelik: ezzel behúzzák a fiatal választókat, akiket a kereszténykonzervatív jövőkép, hát, lássuk be, leginkább röhögésre késztet, és akikkel a Fidesz valahogy nem ért szót. És a pénz pedig majd… izé. Valahogy kihúzza a gazdaságot a kakiból, hát nem? Fűti. Vagy na, valamit csinál. Mert ugye a fiatalember ebből vesz egy Playstationt meg hozzá játékokat, és… jó, hát ha azt vesz, akkor pont a japán gazdaságot fűti, na bumm. De vehet belőle repülőjegyet vagy sonkát, és akkor az olaszt! Az már közelebb van, nem? Ugye, hogy jó terv ez?
A legdühítőbb nem is ez a tortába fejelős burleszk. Hanem az elpazarolt tizennégy év. A gazdasági sikersztorik szinte teljes hiánya. Másfél évtized alatt csodákat lehetett volna tenni a vállalkozói kultúrával. Tanítani iskolában és szimulációkban, felemelni és követendő példává tenni a kreatív, versenyképes ötleteket. Hitelezni akár – de nem így, ész nélkül, hanem célzottan és fenntarthatóan. Legyen munkáshitel! Betonkeverőre, furgonra, üzlethelyiségre, műhelyre. Csak hát annak a megtérülése évekbe telik. És tüzet oltani most kell, mert lassan felröppen a vörös kakas a lopott panzióra, és akkor bennégne az ispán.
De hát mit látott „vállalkozó” címszó alatt az a fiatal, aki ebben az átkosban nőtt fel? A vállalkozó azzal kezd, hogy belép a Fideszbe vagy az Orbán családba, aztán lop-lop-lop, épít vadászházat, kap kastélyt, betonoztat állami pénzen. Végül felteszi a gumicsizmás lábát a márványkandallóra, és várja az uniótól a többi ellopható pénzt, mert különben veszteséges. Ezek a büdös, balkáni surmók a mi szerepmodelljeink. Hogyan is nőttek volna ebből a mocsárból startupok? Miért maradtak volna itt?
Annyi sikerült, hogy megtelepedtek itt a német áruházláncok meg autógyárak. Ezek egy részét a halálba szívatjuk piacellenes hadonászással, esetleg bejelentkezik a miniszterelnök seggevége, hogy átvenné a boltot – mint valami posztjugoszláv Kusturica-film. Aztán csodálkozunk, hogy jé, recesszió van. Miért, mi lenne?
Milyen érdekes: pont akkor lett recesszió, amikor elapadtak az EU-pénzek. Nahát. Pedig mekkora volt a pofa, hogy megvagyunk mi anélkül! Még most is mekkora! Konnektivizálunk, ha nem adnak! Csinálunk keleti nyitást… mióta is csináljuk? Több mint tíz éve annak is.
És miközben elviccelődünk azon, hogyan válik sörré és welnesshétvégévé a munkáshitel, ne felejtsük, hogy minden ilyen pénzszórásnak vannak kárvallottjai. A csok elérhetetlenné tette a saját otthont mindenkinek, aki nem olyan hazárdjátékos, hogy aláírjon három gyereket előre, viszont a szülei nem tudnak vagy nem akarnak segíteni. Ugyanis, jó napot kívánok, ez felhajtja az árakat. A csok-nak vannak károsultjai is – és ők újra arcon lesznek köpve, amikor a sok idiótát ki kell majd menteni. Mert nem jött össze a három poronty, de még az asszony sincs már meg, mert utáltuk egymást, mint varjú a rohadt tököt, instállom. Ugyanígy rúg belé minden pénzosztás azokba, akik csak a kártételével találkoznak: az inflációval. És most beleborítják a nyugdíjpénzeket, az államkötvényt – jó, ha a vesztesek figyelnek, és tudják, ki teszi ezt velük.
Kormányozni, azt tudnak. Mármint rángatni a kormányt, és közben brümmögni. Tényleg ott tartunk, hogy bárki többet tud náluk. Jöhet a forradalom, és a pékinasból lett miniszterek. Rosszabb nem lehet.