Élet és Irodalom,
LXVIII. évfolyam, 44. szám, 2024. október 31.
SZÉKY JÁNOS
Október 23-án Orbán Viktor, sok más elborult elmesziporka között, ezt tudatta a Millenáris közönségével: „Politikai ellenfeleink szerint menni kell. [Mármint háborúba Oroszország ellen – SZ. J.] Nekik 1956 tanulsága az, hogy harcolnunk kell Ukrajnáért, sőt Ukrajnában. Nekünk 1956 tanulsága az, hogy csak egyetlen dologért, Magyarországért és a magyar szabadságért szabad harcolnunk. Magyarországért és a magyar szabadságért most azzal tehetjük a legtöbbet, hogy nem veszünk részt mások háborújában.” (Mindezt két nappal azután, hogy elfogadták a törvénymódosítást, miszerint a parlament helyett a kormány dönthet a magyar honvédség külföldi bevetéséről. Csádban tehát a mi háborúnk zajlik.)
Most hagyjuk azt az apróságot, hogy a számba jöhető ellenfelek között nincs olyan ember, aki magyar katonákat akarna küldeni Ukrajnába. És természetesen a magyar történelem bármely eseményéből bármilyen tanulságot le lehet vonni, ’56-ból is ezerfélét, úgyhogy ez a pedagogikus szentencia tömény blabla, süketelés, bullshit. Maradjunk csak annál, hogy „nem veszünk részt mások háborújában”. Továbbá, hogy „[m]ár százszor bebizonyítottuk, hogy nem ijedünk meg, ha az aktuális birodalom zsarol minket”.
Szerintem nincs így, de mióta is vezérelv ez? Kár, hogy a Miniszterelnök Úr nem volt ott 1941 március-áprilisában, hogy bölcsen szóljon, amikor Horthy kiadta a mozgósítási parancsot a náci Németország oldalán Jugoszlávia ellenében, majd engedélyezte a német hadosztályok átvonulását. Kár, hogy nem volt ott 1941. június 26-án, amikor Horthy úgy döntött, hadba lépünk a Szovjetunió ellen, a Harmadik Birodalom (valamint a birodalomépítő Japán és Olaszország) oldalán.
Egyáltalán, amióta Magyarország birodalmak árnyékában él, vagy éppenséggel azok része, mindig részt vett a háborúikban, a most regnáló társaság pedig ebből soha nem bánt meg semmit, sőt. Nagy költségvetésű film készül busás állami támogatással Hadik Andrásról, aki a Habsburg Birodalomnak huszárrohammal egy napra elfoglalta Berlint, nagy hasznunk volt ám belőle. Tény, hogy a Monarchia hatalommal bíró politikusai közül 1914 nyarán csak Tisza István ellenezte a hadüzenetet, de hamar beadta a derekát a birodalomszerte általános lelkesedés közepette, és a végén már az antant is, a hazai közvélemény is őt gyűlölte a legjobban háborúpártiságáért. 2010 után szobrot és teret kapott. A második világháborúban a Don-kanyartól Budáig mészárszékre küldött magyar katonák jogszabály szerint hősi halottak. Az utóbbi néhány évszázadban a magyar uralkodó elitek nemhogy részt akartak venni mások háborúiban, de lelkesen tették, és soha nem tanultak semmiből.
Mi a helyzet Orbán Viktorral és klientúrájával? Egy pillanatra térjünk vissza 1941-hez. Zsarolt a Harmadik Birodalom? A történészek biztosan jobban tudják, de annyi biztos, hogy egy százszor nagyobb haderőnek nem lehetett volna hatásosan ellenállni. Nem is ez volt a lényeg, hanem hogy a hadba lépéssel kellett megfizetni az 1938–41-es terület-visszacsatolásokért. Horthyék már a moszkvai csata elvesztésekor és az amerikai hadba lépés után, 1941 decemberében tudták (a honvéd vezérkar kevésbé), hogy a németek nem nyerhetik meg a háborút, és ezután küldték ki a magyar 2. hadsereget Ukrajnába. Akkor az számított hazafias döntésnek, ha magyar katonák vannak Kijivben és Harkivban (orosz nevükön Kijevben és Harkovban). Mi szálltuk meg őket, nem pedig a szuverén Ukrajna minket, bár ezt valahogy el szokták felejteni a kormányzat környékén. Horthy Miklósnak és Werth Henriknek persze nem a magyar szabadság volt a fő érve, hanem a bolsevizmus elleni harc. Miközben valójában a részleges Trianon-revíziónak volt az ára a semlegesség feladása, annak minden véráldozatával és politikai következményével együtt.
Ha megnézzük, hogy mit művel a mai magyar vezetőség „békepártiság” és „kimaradás a mások háborújából” címén, azt látjuk, hogy éppen az ellenkezőjét annak, amiről szónokol. Minden rendelkezésére álló eszközzel, kihívó arcátlansággal akadályozza Ukrajna megsegítését, és azt szuggerálja, hogy a szomszédos országnak meg kellene adnia magát, mert Oroszország az erősebb. Azaz igazolja az orosz birodalom népirtó és területrabló háborúját. Ebben a háborúban Ukrajna vereségére teszi a tétet, nagyjából az ország jövőjét. De miért is magyar érdek Ukrajna veresége – amire, ne legyen illúziónk, van esély, s hathatós külső támogatás nélkül még sokkal nagyobb –, és ezáltal a második világháború utáni európai békerendszernek, a fegyveres határváltoztatás tilalmának a felrúgása?
Az ember nem tudja nem felidézni, hogy Putyin annak idején darabokat ígért Ukrajnából a szomszédos országoknak (a lengyeleknek tett ajánlat nyilvánosságra is került, botrány lett belőle). Arról is van adat, legalábbis a kilencvenes évek első feléből, hogy Magyarországon egy méretes kisebbség támogatná a határok megváltoztatását, de szinte senki, ha ezért vért kellene ontani. Nem tudom, a Várszínház újabban milyen nem nyilvános felméréseket végeztetett, viszont korlátlan eszközei vannak a közvélemény befolyásolására. Ha megszűnnének a Nyugathoz, azon belül Európához tartozással járó politikai-civilizációs gátlások, és Magyarország, ahol a Trianon-fókuszú sérelmi nacionalizmus az egyik legnagyobb politikai hajtóerő, egyetlen csepp saját vér hullatása nélkül („nem a mi háborúnk”, ugye) visszakapna csak tíz négyzetkilométert az „elcsatolt területekből”, az felérne Orbán megkoronázásával, bármik legyenek is a geopolitikai visszahatásai.
Arról, hogy mi várható Magyar Pétertől, a legjobb – és velem máskor politikailag egy húron pendülő – barátaim némelyikével is vitatkozni szoktam. Nem vagyok rajongó – senkinek sem vagyok rajongója –, és Magyar hiába emlegeti folyton a rendszerváltást, nem látom kirajzolódni azt a másféle politikai és gazdasági rendszert, amit a mostani helyébe állítana. Az, hogy jobban kormányozna és visszaszorítaná a korrupciót, szép dolog, de mindenfajta ellenzék mindenhol ezt ígéri. Egyáltalán nem biztos, hogy teljhatalmú vezetőt ebben a rendszerben le lehet váltani, hiszen igazi gőzhenger a népbutító apparátusa, tetszése szerint formálja át a jogrendet, s ő rendelkezik az állam minden anyagi erőforrása fölött. És korántsem biztos, hogy a csúcson történő változás rendszerváltozást hozna. Tagadhatatlanul lenne azonban egy előnye. Ha nem Orbán kezében összpontosulna minden hatalom, mégiscsak fékezné, hogy az országot egy újabb sötét korszakba taszítsa.