A tanúk magányossága

Ha azt gondolják, hogy értik ma azt a kiállítást, mely egy Balaton menti internálótáborról szól a sok közül, helyesen gondolják. Ha azt gondolják, hogy értik azt az internálótábort, melyről a kiállítás szól, értik annak megélőit, akkor tévednek. Az utóbbiból csak nagyon keveset érthetnek. Ezzel nem akarok senkit megbántani. Ez egy kikerülhetetlen, végzetes jelenség.

Mondom mindezt én, aki egykor onnan belülről néztem kifelé, és most onnan belülről beszélek önökhöz kifelé. Csak a helyet nem Badacsonytomaji Internálótábornak nevezték, hanem Kistarcsainak. Teljes nevén a Közbiztonsági Őrizetet Végrehajtó Országos Parancsnokság Internálótábora – mert pontos nevet, azt mindennek lehet adni, még ha a fogalma igazán nem is ismerhető. És én – ráadásul – látszólag itt vagyok, a kiállítás megnyitóján.

Természetesen összehasonlíthatatlanok ezekben a táborokban az állapotok azzal, ami Auschwitzban volt. De amikor Kertész Imre Sorstalan­ságát olvasva eljutottam oda, hogyan élte meg a hazatérését (tegyük a „hazát” ettől fogva idézőjelbe), akkor azért valahogy tudtam, miről van szó. Nem teljesen, de azért valamivel jobban, mint azok, akiket az ilyen helyzetektől megkímélt a végzet. Én is hazatérhettem. Ettől mindazok, akik mindezt megélték, nem jobbak. Csak egy egészen kicsit örökké mások maradnak. És amit más ismerhet ugyan, de nem tudhat – mert nem élte át.

Mindezt nem a sajnálat kedvéért mondom, mert akik épen kibírták (és majd egyszer kibírják – mert a történelem nem ér véget), azok valahogy jól járnak. Olyat tudnak meg, ami másként megtudhatatlan, és amit mások nem tudhatnak.

Az 1957. április elején a Kistarcsai Internálótáborban a beszélőn meglátogathatott a testvérem. Ő tizenhat éves volt, én húsz. „Egész életemre nyomot hagyott bennem…”, írta később.

Ahogy én kinéztem a rács mögött, ahogy a többi száz kinézett a ráccsal kettéosztott hosszú folyósón a beeresztett látogatóikra. Ahogy mindenki egyszerre próbált beszélni a szemben levővel. Gyorsan. Kifejezéstelen arccal. Miközben az őrök mögöttünk fel s alá… Ahogy alig pár perc múlva rövid parancsszóra, akár a gépek, a bábok, hirtelen vigyázzba merevedtünk, azonnal oldalt fordultunk, és nyomban, egyenletes, lassú, lábunkat hihetetlen monotonitással emelgető léptekkel, halálos csendben egyszerre elindultunk, csak a lépteink hallatszottak.

A testvérem, akivel annyit játszottunk együtt, még soha, sehol, semeddig, semmikor nem láthatott így. Ahogy más embert sem. Addig, április elejéig azt se tudták a hozzátartozók, mi van velünk. Élünk-e, vagy sem. A letartóztatásunk után hónapokig nem kaptak semmiféle hírt rólunk.

Ismerem a még élő, ma kilencvenéves szemtanút, Bartuska Erzsébetet, aki a badacsonytomaji foglyokat látta. Akkor tizenhat éves volt. Alig lehet rajta kívül valaki, akinek személyes emléke van róluk. Idézem őt.

„Vannak dolgok az életemben – ez a jelenlegi is az –, amikről, ha láttam, hallottam, nem beszéltem. Nem tudom mással magyarázni. Ez valami egészen furcsa hetedik érzék volt, ami gyerek létemre működött bennem. Te vagy az első, akinek erről említést teszek. Elképzelhető, ha akkor én erről a szüleimmel szót válthatok, talán más lett volna, de valószínűbb, hogy akkor sem, mert ők annyit nyilván tudtak, hogy itt élet és halál kérdése minden.

Utólag visszagondolva lehet, hogy éppen jöttek attól a ponttól, ahol a csillék kiborították a bazaltkőzetet, s amelyet ma is rakodónak hívnak a tó partján, a nádasok között. Ha húzok egy vonalat a falusi strand és a falu eleje között, akkor annak a mértani közepén láttam őket. A közelükben volt (talán még mindig megvan) a bányaigazgató háza, egy nagyon szép, masszív, bazaltkő épület.

Az arckifejezésüket nem láttam, ahhoz túl messze voltam.

Oszlopban mentek, nem túl hosszú sorban, és ketten vagy legfeljebb hárman lehettek egy sorban.

Nem az országúton meneteltek, hanem átlósan. Úgy képzeld el, mintha a falu elején lennél, ahová az országútról kanyarodsz jobb kéz felé, a házak felé. Sötétszürke, egyforma rabruhában voltak. Mintha a ruházaton semmi se lett volna. Messziről olyan pokrócszerű anyagnak látszott.

Az, hogy rabokról van szó, azt a látvány teljesen egyértelművé tette. Kizárt a tévedés.

A szüleim teljesen némák maradtak. Talán ebből tudhattam, hogy nekem is annak kell maradnom. Máig tartott.”

Egy másik szemtanú, Bátki János meg ezt írta nekem: „Nyolc- és kilencévesen, 1952 és 1953 nyarán ott mászkáltam Tomajban, mindennap elmentem a nyikorgó csillék alatt… és máig semmit sem tudtam a rabokról.”

Egy harmadik, Durst György: „Miért nem hallottam erről gyerekkoromban Tomajban sem az iskolában, sem a szüleimtől, sem a templomban, ahová apám vasárnaponként elvitt magával?”

Most a szavaikkal elhelyezem őket is ennek a kiállításnak az alanyai közé, ahogy magamat is.

Akkoriban az ötvenes éveket írták éppen. Ma vajon mi az, ami állítólag nem látható?

Még csak annyit: a nürnbergi perben alapvető lélektani helyzet volt, hogy a tanúk képtelenek visszaadni azt, amit Auschwitzban megéltek. Akik nem élték meg ezt, nem tudták felfogni a lehetségest. Erről már akkor a jelen levő tudósítók is beszámoltak, és később a tanúk is.

Hogy ezt jobban megértsék, mondok egy példát. Ez persze sokkal enyhébb, hiszen ma ebben az államban az életét, a szabad mozgását senkinek nem fenyegetik. Ráadásul vannak választások. Van demokrácia. Hát akkor? De próbálják elmagyarázni egy olyan külföldinek, aki ezt nem éli meg, hogy mitől igazán elviselhetetlen a mai magyar állam politikai rendszere. Nagyon kell keresniük a szavakat ahhoz a lelkiállapothoz, melyet olyasvalaki érez, akinek a mai hazugságáradat, politikai aljasság, a választási hiábavalóság, az uralkodó réteg kizárólagossága, a semmibevevése mindenki másnak, aki nem hozzájuk tartozik, a legszemélyesebb élménye.

Egyszer majd Önök lesznek egy kiállítás szereplői. Akkor Önök fognak kinézni onnan, a ma láthatatlanná tett rácsok mögül. És az már látható lesz. És nagyon fognak csodálkozni, ha ma ebből semmit sem láttak.

(Elhangzott 2024. szeptember 12-én a Bazalt. A felejtés rétegei című kiállításon a Blinken OSA Archívumban.)