hvg.hu, 2024. október 24.
TÓTA W. ÁRPÁD
Egy fél ország várta izgatottan, ezt hogy oldja meg. Az ünnep előjátékaként egymás után tapostak a gereblyére az udvari bohócok. Mind megpróbálták kifocizni szögletre 1956-ot, megmagyarázni, hogy Ukrajna az más, hogy nekünk igazunk volt akkor is, meg most is, amikor a megadás mellett ágálunk.
Izzó, füstölgő égés lett belőle rendre. Álljon azért itt a nevük a szégyentáblán: Orbán Balázs, Kósa Lajos, Somkuti Bálint. Volt itt minden. Az egyik szerint mi 56-ban megtanultuk, hogy nem szabad védekezni. A másik azt mondja, mi a békét nyertük meg, nem a hepciáskodást. A harmadik meg kereken odavágja a szuverenitásvédelem bástyájáról: milyen jó, hogy nem segített nekünk senki!
Bizony nehéz feladvány ez. Az orosz állami törikönyvvel sem illik szembemenni, viszont a 301-es parcellát se fényes nappal kéne lehugyozni. Csupa ellentmondás, csupa történelmi nüansz.
De Orbán nem ijed meg ilyen értelmiségi kihívásoktól.
Ő ezt az egész problémát megoldotta már hosszú évekkel ezelőtt. Olyan közönséget épített magának, amely nem akar ilyesmiken gondolkodni. Andalogni akar, drukkolni, azt pedig ugye akkor kell leginkább, amikor a csapatunk szarul játszik. Kifejezetten irtózik az ellentmondásoktól, a fejtörőktől meg bármiféle kihívástól. Már attól ideges lesz, ha olyat olvas, hogy „melyik úton jut el a nyuszi a répáig”.
Őt ne vegzálják ilyen beugratós kérdésekkel. Legyen minden egyszerű, mint ő maga.
Nekünk valós ellentmondásként tűnik fel, hogy Kádár Jánost alávaló kollaboránsként említi, amiért lepaktált az oroszokkal, miután senki nem segített; és eközben viszont hasonló gonosztevő a sztorijában Zelenszkij is, aki nem adja meg magát. Főleg, mert neki viszont segítenek – de az meg bűn.
Mi nem tennénk fel azt a kérdést színpadon, hogy „meghajolunk az idegen akarat előtt, vagy ellenállunk neki?”, mert hiszen ebből az következne, hogy azonnal küldjünk fegyvert az ukránoknak, de legalábbis gratuláljunk nekik naponta. Nem mondanánk azt se, hogy „a magyarokat egyetlen megszállónak sem sikerült megtörnie vagy megszelídítenie”, mert ismerjük a kádárizmus történetét.
Nem támadnánk kihívónkat azzal, hogy „idegeneket hív magyarok ellen segítségül”, hiszen ez a sor az István, a király rockoperából származik, és Szent Istvánról szól, aki a keresztény Európába vezette országát. Igen, külföldi segítséggel. Kurucosan.
Csakhogy nem mi vagyunk a színpadon és a nézőtéren sem. Ott olyan emberek gyűltek össze, akiket mindez egy pillanatra sem akaszt meg. Nagyjából úgy hallgatnak ők beszédeket, ahogy spanyol nyelvű slágereket szoktunk: egy mondatot sem értünk belőle, de a ritmus, a dallam, a tangó átjön. Meg egy-két szó: szenyoríta, cerveza, Brüsszel.
És működött. Azon az egy délelőttön, ott, a Millenárisban ez elég volt. A végelszámolás viszont nem ilyen vidám.
Orbán sameszai kirúgták 56-ot a Fidesz alól.
A botrányos szövegeket igazából nem oldotta fel senki, szőnyeg alá lettek söpörve. A mentség annyi volt, hogy a mi kutyánk kölyke ugatta, tehát el van nézve. Csak hát nem mindenkinek a kutyái azok, hanem a simabőrűé.
Orbán feladata lett volna visszavenni a kezdeményezést, az ünnepet és a történelmet. Nem sikerült. Amit előadott, annak semmiféle értelme nincs a fideszes B középen kívül. És talán még bennük sem hagyott mély nyomot az a megfejtés, hogy korunk Kádár Jánosa Magyar Péter. Ami talán szerencse.
Eddig úgy tudták, hogy korunk Kádár Jánosa Orbán Viktor.
Azért szavaztak rá.
A rivális már szó szerint a nyakára lépett. Itt lett volna az alkalom, a figyelem, a dátum: ígérni, újat mutatni, felvenni a versenyt. Ehhez képest: Brüsszel, atomháború, átműtött óvodások – semmi új, csak a régi, nyekergős csűrdöngölő, egyre inkább vicsorogva. Szegény anyám csak egy dalt zongorázik. Spanyolul. Süketeknek. Hamisan. Kaffog a három megmaradt fogával, hangja megbicsaklik, tüdővel nem bírja már.
A mutatvány után otthon, a narancsliget árnyékában a libériás inas vágja fel neki a nokedlit, hogy le tudja nyelni.
Orbán érdektelennek és gyengének bizonyult. De pont ezért lesz ez a játék egyre érdekesebb.