Terv, az mindig van

Kezdődött az idei tusványosi előadással, amiben a magyar miniszterelnök tizennégy évi folytatólagos kormányzás után felfedezte a kis- és középvállalkozásokat. Úgymint:

„Szeretném Önöket tájékoztatni, hogy Magyarországnak ma tizenötezer nemzetközi térben dolgozó, tehát versenyképes középvállalata van. Amikor a kormányzást megkezdtük 2010-ben, ez háromezer volt. Ma tizenötezer van! És persze szélesíteni kell az egyéni és a kisvállalkozók jelentette alapot. Ha békeköltségvetést tudunk csinálni és nem háborúst 2025-re, akkor nagy programot indítunk a kis- és középvállalkozók számára.”

Konzultáltam profi iparközgazdásszal, fogalma sem volt, honnan szedte Orbán Viktor ezt a tizenötezret, de egyszer majd kiderül. Ami viszont a „széles alapot” illeti, az ember szeret azzal hízelegni magának, hogy legalább a kormány hatalmas apparátusában elolvassa valaki, amit ír.

Nevezetesen hogy a magyar politikai erők számára – beleértve az ellenzék legtöbb árnyalatát – csak azok a társadalmi csoportok léteznek, amelyeket a saját busás adóikból folyósított, központilag elrendelt pénzadományokkal meg lehet venni választások alkalmából, legalábbis elvileg. (Annak lehet megvenni, aki a pénzcsapot nyitja-zárja. A többiek legföljebb csak ígérgethetnek.) Hiába élnek nagyon sokan – 2,2 millió ember – kis- és középvállalkozásokból tulajdonosként vagy alkalmazottként – ők a magyarpolitika (egybeírva, mint a magyarfoci) szempontjából nem számítanak, ha ugyan nem zavaró tényezők, egzotikus, kismerhetetlen szokásokkal. Harapni nem harapnak, ahhoz is maflák, de annál kevésbé kell foglalkozni velük.

Persze nem gondolom, hogy a Fidesz nevű hajtószíjpárt vagy bármely más politikai erő ennek a tömegnek az érdekelit akarná képviselni vagy érvényesíteni. Az sokkal valószínűbb, hogy Magyar Péter sikerei láttán akkor, július végén a főnök úgy gondolta, ezekért a szavazatokért is muszáj lesz lehajolnia.

De mi lett belőle? Mindenekelőtt létesítettek a minisztériumban egy kis- és középvállalkozás-ügyi (röviden kkv) és azzal átfedésben a technológiával is foglalkozó államtitkárságot. Szabados Richárdot nevezték ki az élére, aki tavalyig, amikor is a Magyar Vállalkozásfejlesztési Ügynökség ügyvezető igazgatója lett, a versenyszférában működött. Már amennyiben ezt, itt versenygazdaságnak lehet nevezni.

Október közepén pedig bejelentették, hogy az új gazdaságpolitikai akcióterv keretében elindul a Demján Sándor Program a kkv támogatására, de a cél nem a kkv-k számának növelése (nem is lehetne hová), hanem hogy a kis cégek „árbevétel- vagy mérlegfőösszeg-alapon megduplázzák méretüket”.

Magyarul: államilag akarják megoldani, hogy a meglévő kis cégeknek kétszer akkora bevételük és vagyonuk legyen. Mi sem egyszerűbb, csak el kell rendelni, hogy bombázatos piaci sikert érjenek el tisztázatlan határidőn belül, aztán ha nem valósul meg, az a hülye, amatőr vállalkozók hibája. (Esetleg a gonosz, háborúpárti Brüsszel bűne.) Megoldja a helyzetet valamennyire az is, ha közben lesz huszonhárom új Program meg Terv, és a kutya sem fog emlékezni a mostanira.

A miniszterelnök azonban az október 13-14-i zártkörű frakcióülésen a Magyar Nemzetnek gondosan kiszivárogtatott hírek szerint a „Demján Sándor–tervet” együtt említette a „tőkejuttatással”, sőt közölte, hogy utóbbinak „minden kis- és középvállalkozás számára” elérhetőnek kell lennie. Mivel a beszéd titkos volt, nem tudhatjuk, mit mondott szó szerint. Lehet, hogy a „minden” zsurnalisztikus túlzás, de akárhogy is, így került a nyilvánosság elé.

Mármost legyen szó népesedési apályról vagy a futball magyarországi hanyatlásáról, a recept örök: több pénzt kell adni valakiknek, azaz átirányítani egy kedvezményezett körhöz az adófizetők zsebéből. (Esetleg a nyugat-európai adófizetőkéből.) Másfelől az is tapasztalat, hogy a kört igyekeznek leszűkíteni, avagy szűken tartani, és a kedvezményezetteket hozzákötni a rendszerhez.

Sajnos nincs elég erőforrásom, hogy gyors felmérést vagy fókuszcsoportos kutatást végeztessek. Úgyhogy csak körülnéztem a közösségi médián, különféle csoportokban, és annyit tudtam leszűrni, hogy realista módon fogadják a hírt. A jellemző vélekedés az volt, hogy 1) az nem létezik, hogy mindenki kapjon pénzt, 2) olyan feltételek lesznek, hogy hétköznapi cég nem tudja teljesíteni.

Mi sem volna egyszerűbb amúgy, mint abból kiindulni, hogy a kkv-knek nem butaságból vagy a nemzeti érdek iránti közömbösségből van fele akkora bevételük, mint lehetne, és nem is azért, mert eddig hiányzott mindenféle „programban” meg „tervben” részletezett magyar állami gyámolítás. Hanem az egész üzleti, jogi, politikai klíma az ellen hat, hogy egy arra képes vállalkozás a politikai hatalomtól függetlenül növekedni tudjon. Ennélfogva már általánosan hiányzik a képesség is. De hát a kormány, amelyik a mai helyzetet létrehozta, ebből mégsem indulhat ki.

Volt már olyan eset, főleg a Távol-Keleten, ahol a gyors felzárkózás volt a cél, hogy az állam exportra termelő nagyvállalatokat segített még sokkal nagyobbra nőni. De 1) bármennyire képtelen a magyar vezérkar XXI. századi fejjel gondolkozni, az ipari korszakon már túl vagyunk, 2) olyan még nem volt, és nincs is, hogy egy kormányzat központi rendelkezésekkel piaci sikert garantáljon egy, pláne sok kis- vagy középvállalkozásnak. Illetve csak akkor, ha az a vállalkozás az állam bújtatott projektje, vagy ha az az állam háborúzni készül, és/vagy fasiszta diktatúra.

Piacgazdaságban, békeidőben ugyanis ahhoz, hogy egy kis- vagy középvállalkozás bevétele és vagyona ugrásszerűen megnőjön, egyrészt üzleti érzék kell, másrészt úgynevezett ötlet (az ötlethez pedig kreativitásra és felkészültségre van szükség), harmadrészt egészséges gazdaság, fizetőképes kereslet a fogyasztók és a többi vállalkozás részéről, negyedszer, de nem utolsósorban tőke, éspedig olyan, ami nincs körítve az állam iránti extra kötelezettségekkel. Ötödször az, hogy az adózási és egyéb szabályokat ne bonyolítsák a végtelenségig, és ne rángassák a felül levők érdekeinek megfelelően. Ezzel párhuzamosan: ne legyen oktalanul gyötrelmes, megalázó és időrabló az állami bürokrácia.

Ez így, külön-külön hiányzik Magyarországon, a kreativitás és a felkészültség például azért, mert a magyar közoktatás képtelen kreatív és a való világban eligazodó évfolyamokat kibocsátani, hiszen nem is ez a cél.

Az a gazdaság pedig nem mondható egészségesnek, ahol perelhetően kötelező elhinni, sőt úgy tudni, hogy Mészáros Lőrinc az ország, sőt a világ legjobb üzleti érzékű embere. Életösztön persze mindenkiben van, ezért a magyar kkv reális stratégiai célja nem a növekedés vagy a piachódítás, hanem a minimális szintű fennmaradás. Ahhoz pedig nem kreativitás és üzleti érzék kell, nem is ész, hanem állóképesség, jó idegzet és béketűrés. Ez a létfenntartó/kudarckerülő stratégia már rég belsővé vált. Abból pedig nem lesz fejlődés.

Mind e mögött, általánosabban, három olyan dolog hiányzik, ami a liberális demokráciának éppen úgy feltétele/tartozéka, mint a jól működő piacgazdaságnak: a szabadság, a joguralom és a köz érdekében folytatott kormányzás. Ezt nem lehet semmiféle Széchenyi vagy Wekerle vagy Demján Sándor vagy Hüvelyk Matyi Tervvel helyettesíteni.

Szerencsénkre Szabados Richárd államtitkár úr előzékenyen megmagyarázza, hogy az Orbán-féle mindenkihez képest ki mindenki nem részesülhet a Demján Sándor Terv áldásaiban:

A 900 000 regisztrált kkv közül „kiveszik” 1) a kényszervállalkozókat, 2) azokat, akik nulla eredményt értek el, 3) köztartozásuk van. Ehhez csak azt szeretném megjegyezni, hogy a „kényszervállalkozók” full vállalkozónak minősülnek, amikor be kell fizetniük az érdekeiket nem kéviselő kamara tagdíját, s ha nem teszik, adóhátralék gyanánt hajtják be rajtuk. (Tán ezt rejti a „kényszer-” előtag.)

Azonkívül akkor is jól jönnek a „kényszer”- meg a nullán záró vállalkozók s alkalmazottaik, amikor a silány jövedelmi statisztikákat kell följavítani, ugyanis az uniós szabvány értelmében az öt fő alatti vállalkozások alacsony béreit nem számítják bele a nemzeti statisztikákba. Továbbá köztartozást kimutatni a kívánt számú kkv-nál államháztartási gondok idején: a magyar gazdaságigazgatás rutinfeladatai közé tartozik, ezt bármely könyvelő megmondhatja.

Egyszóval kb. hétszázezer magyar vállalkozásnak és alkalmazottainak a gazdasági feladata s osztályrésze a csöndes vergődés. Szabados államtitkár úr szerint tehát marad kétszázezer cég. Ebből harmincezer exportál, ennek a fele magyar, és már el is jutottunk a tusványosi misztikus tizenötezres számhoz. A minisztériumi álláspont az, hogy ők érdemesek a támogatásra.

Megint csak: nem voltam ott, nem tudhatom, hogy az államtitkár úr tódított-e vagy az újságíró kevert össze valamit, de a tudósítás szövegében szó szerint ez a mondat szerepel: „Ebből 30 ezer vállalkozás exportál, és ők adják a GDP 70 százalékát.” Így ez szemenszedett badarság, mivel az a bizonyos 900 000 kkv együttesen adja a GDP nagy részét. Hogy pontosan hány százalékát, azt nem tudhatom, az aktuális hasra ütés pontos metodológiáját nem ismerem, de a nagyságrend  csak ebben az esetben stimmelne.

Ha jóhiszemű akarok lenni, úgy képzelem, hogy a jó politikai ösztönű, abszolút hatalmú, ámde a gazdasághoz – a családja gazdagításán kívül – katasztrofálisan nem értő miniszterelnök rájött, hogy ezzel a hatalmas választói tömeggel valamit kezdenie kellene. A kkv-k ügyviteléhez értő bankszakember viszont arra jött rá, hogy minden kkv boldogítására még sincsen pénz, és csak egy nagyon leszűkített körnek lehet mosolyogva minden jókat ígérni. Ezt minden további nélkül megtehetik.

Nem szívesen jósolok, de az eddigi tapasztalatok alapján gazdasági fellendülés ebből se lesz, miközben a politikai hatalom által kedvezményezettnek kiválasztott cégek egy csomó adófizetői pénzt kapnak. Megy minden tovább a szokott módon, így rohanunk türelmesen a globális szegényház felé.