The power, stupid

Az utóbbi napokban három olyan beszéd is elhangzott, amit lelkesen fogadott az ellenzéki közönség zöme, levonván a gyors következtetést, hogy Orbánnak annyi. Két német néppárti politikus, Ursula von der Leyen bizottsági elnök és Manfred Weber, az EPP képviselőcsoportjának vezetője bírálta keményen a miniszterelnököt, és ehhez hozzátehetjük még Tineke Strik szavait, aki a magyar ún. jogállamisági ügyek – holland, zöld-baloldali – felelőse.

Mindezt megkoronázta Magyar Péter strasbourgi szűzbeszéde. A Tisza Párt képviselője lényegében azt tudatta a hallgatósággal, hogy mostantól ő a magyar ellenzék vezéralakja – akármennyire nem tetszik ez némely régebbi ellenzéki pártok híveinek, aligha lehet tagadni – és, nyilván a hazai közönség számára, lényegében összefoglalta itthoni mondandóját.

A magyarok a legszegényebbek az unióban, alacsonyak a jövedelmek (reálbér, nyugdíj, családi pótlék), nem működik a magyar állam, „szétesnek a közszolgáltatások” (egészségügy, oktatás, vasút). Ennyire rossz kormányzásba egy demokráciában, szabad és tisztességes választásokon belebukna a kormány, mondom én. De túl azon, hogy a választások egyáltalán nem tiszták, tökéletesen egyenlőtlenek a feltételek, demokrácia ez valójában?

Kis kanyar: 1992-ben Bill Clinton kampánystratégája, bizonyos Jim Carville azt a feliratot függesztette ki az elnökjelölt arkansasi kampány-főhadiszállásán: „The economy, stupid.” Ez aztán „It’s the economy, stupid” változatban szállóigévé lett. Az angol szöveg tömörségét a nyelvtani különbségek miatt magyarul nem lehet visszaadni, de körülbelül annyit jelent: „A gazdaság a téma, te buta.”

A lényeg az, hogy az amerikai gazdaság még nem tért magához az 1990-91-es visszaesésből, a munkanélküliség tetőzött, és hiába aratott fényes győzelmet George H. W. Bush elnök nem sokkal előbb az Öböl-háborúban, és Carville azt véste a munkatársak eszébe, hogy a kormányzás minőségének fő mércéje a gazdaság állapota, arról kell beszélni. Bush el is vesztette az őszi elnökválasztást.

Ez a jelszó itt nem működne, ugyanis hiába marad el Magyarország életszínvonala lassanként a térség összes olyan országáétól, amit 1989-ben jócskán megelőzött – akkor ez peckes nemzeti büszkeségre adott okot – a többség számára ez nem olyan tapasztalat, ami megindokolná a kormánybuktatást, ugyanis 2014 és 2019 között szépen nőttek a reáljövedelmek, aztán jött a COVID, amire minden gazdaságpolitikai hibát és bűnt rá lehetett kenni, végül a 2022-es választások előtt a kormánynak még módjában állt a szemérmetlen nagybani szavazatvásárlás, ami szintén javította a hangulatot, és a böjtje csak akkor jött meg, amikor a hatalom szempontjából nem számított.

A másik, hogy Magyarországon a kormány és a mindenkori ellenzék vállvetve táplálja a gazdasági analfabetizmust, és a világért se mondaná, láthatóan nem is gondolja, hogy a lemaradás oka a piac és a kreativitás szabadságának, a versenynek a hiánya, hanem azt szuggerálja, hogy „az emberek” azért nem élnek elég jól, mert valaki – az állam vagy a munkaadójuk – nem adja nekik oda azt a pénzt, ami jár nekik.

Jellegzetes módon mind a kormány, mind a TISZA Párt, mind a DK, de még a Jobbik is, amíg tényező volt, a minimálbér emelésével operál – azt ugyanis csak el kell rendelni, és akkor biztosan ki lesz fizetve. Hogy milyen hatással lesz a piacra és a vállalkozásokra, az kit érdekel? (Meg kell adni, Orbán stábja felismerte a kis- és középvállalkozások fontosságát, no nem a gazdaság, hanem a választások szempontjából, ezért jövőre beveti az elképzelése szerinti csodaszert, sok pénzt akar adni nekik, valamiből.)

Magyar Péter strasbourgi beszédének volt tíz másodperce (0.47–0.57), ami engem pofon vágott. Úgy látom, másnak nemigen tűnt fel. „Miniszterelnök úr, ön tizennégy éve vezeti a hazánkat korlátlan felhatalmazással. Önnek minden lehetősége megvolt arra, hogy hazánk a beváltott ígéretek földje legyen.”

És ezután pár perccel következik a pocsék kormányzást jelző bajok most már sajnos megszokott listája. Magyar Péter, úgy látszik, nincs tisztában azzal, hogy demokráciában nincs korlátlan felhatalmazás. Azt önkényuralomnak hívják. A pocsék kormányzás nem a korlátlan felhatalmazás ellenére folyik, hanem abból ered.

A tüneteket lehet a 7-es cikk szerinti eljárás keretében listázni (a magyar kormány ezt és ezt nem tartja be a 2. cikkből, ilyen és ilyen alapjogokat sért). Lehet felsorolni a szolgáltató állam működésképtelenségének megannyi szakpolitikai jelét (bűnösen rossz az oktatás, nincs légkondicionálás a kórházban, kigyulladnak a Magyar Államvasutak mozdonyai). Lehet egyetlen szemszögből, a fogyasztóiból panaszkodni a gazdaságra (a munkavállalók, a nyugdíjasok és a szülők nem kapnak elég pénzt havonta, az árak viszont emelkednek, az adókból finanszírozott szolgáltatások minősége, azaz értéke romlik – amúgy miért üldözik hagyományosan a privatizációt ezeken a területeken?).

Ezek azonban mind tünetek, a betegség következményei. A betegség az, hogy Magyarország nem demokrácia. Mert a politikai intézményrendszer olyan, hogy valakinek tizennégy éven át korlátlan (osztatlan, központosított, fékek és ellensúlyok nélküli) hatalma legyen. Ami semmilyen demokratikus, szabad országban nem lehetséges.

Majd ha Magyar Péternek ez szemet szúr, és egyszer elmondja európai fórumon, hogy a korlátlan hatalom nem lehetőség a felzárkózásra meg a nemzeti érdekű politikára, hanem mindennek az akadálya; és hogy az osztatlan, központosított, korlátlan hatalom építménye az a rendszer, amit meg kell változtatni, vagy akár csak lesz a közelben, aki ezt megmondja neki, akkor majd lelkesedem én is.

Addig csak azt tudom mondani a kampányfelelősöknek, ha igazán felelősek: It’s power, stupid. A hatalom a téma, te buta.