56 útja a 0-ig

Harsogott a tömeg: „Hazaáruló!”, valahányszor csak elhangzott Orbán Balázs neve a Kunigunda úti tüntetésen, a hírhamisító központ előtt. És az embernek megfordult a fejében, mekkora bravúrt sikerült a miniszterelnök politikai igazgatójának végrehajtania, midőn pár mondattal ráébresztette a nagyközönséget főnöke külpolitikájának hazug és nemzetellenes voltára, és milyen trükkös volt, hogy közben fél kézzel az állami 56-kultusz álságosságát is leleplezte így, az ünnep küszöbén.

Persze ha továbbgondolom, egyáltalán nem biztos, hogy az említett álságosság túl sokak tudatáig eljut. Ha még tovább: nem látom jelét, hogy általános tudás volna, miszerint a kormányzat (nevezzük röviden és semlegesen így) semmilyen jelszavának nincs semmi köze az igazsághoz.

Már hogy a szó ismeretelméleti értelmében. A kormányzatnak nem az a fontos, hogy olyasmit mondjon, ami a valóságban létezik, de még csak az sem, hogy hazudjon, amit kétségtelenül gyakran megtesz. (Bár az ő szempontjából a hatásos átverés tiszta nyereség.) Hanem az, hogy elérjen valamilyen egyszerű indulati reakciót.

Az ötvenhatos példánál maradva, amikor azt mondja, hogy „mai szabadságunk az 1956-os forradalomból sarjadt ki”, akkor ennek egyetlen eleme sem igaz. Eleve a mai közállapotok semmilyen követhető oksági összefüggésben nincsenek azzal, amiért annak idején harcoltak. Amit „szabadságunk”-nak neveznek, az nem szabadság, de jobb, ha a köznép abban a hitben él. Ami pedig a forradalmat illeti, még csak az kéne.

Emlékezzünk rá, hogy 2016-ra, a hatvanadik évfordulóra ugyanennek a manipulatív hatalomnak sikerült az eseménysorozatot megfosztania minden társadalmi és politikai forradalomra utaló elemtől (többpártrendszer, sajtószabadság, autonóm önkormányzatok, ugyan, kérem), és az egészet lecsupaszítani veszélyérzet nélküli politikai ösztönlények, köztük gyermekkatonák szabadságharcára. Amit egy közelebbről meg nem határozott idegen katonaság ellen vívtak – jó, a „nemzetközi kommunizmus” még elment ellenségnek, de akkor, a paksi szerződések után már nem lehetett oroszozni, mint a gondosan ápolt legendában, hogy Orbán Viktor 1989-ben halálmegvető bátorsággal „hazaküldte az oroszokat”. Ellenben – minthogy ekkor már megint a Nyugat volt az ellenség, mint Rákosinak és Gerőnek – dús fantáziával színezték a forgatókönyvet, hogy 56-ban győztünk volna, ha a Nyugat el nem árul.

Természetesen már a 2016-os narratívának sem volt köze a valósághoz, de a tömeges tiltakozáshoz a hülyére vétel akkori foka még nem volt elég. Csak éppen a nyugati álnokság mítoszának is lejárt a szavatossága mára, így nem maradt más, csupán egy ellentmondáshalmaz, ami bármikor egy pöccintésre széteshet.

Hogyan árult el a Nyugat? Úgy, hogy nem küldött az oroszok ellen fegyveres segítséget. Hogy erre az adott világpolitikai helyzetben nem volt lehetőség? Hazafiatlan mellébeszélés, hiszen a legfőbb érték a magyar szabadság, a magyarokat utolsó csepp vérükig támogatni kellett volna egy olyan küzdelemben, ahol a Kremlt semmi se kényszerítette semmilyen engedményre. Mi manapság a Nyugat fő bűne? Hogy fegyveres segítséget küld Ukrajnának az oroszok ellen. Hogy ez az adott világpolitikai helyzetben észszerű, sőt több segítség hasznosabb és erkölcsösebb lenne? Kamu CIA- és Brüsszel-bérenc szöveg, hiszen a legfőbb érték a béke, vagyis hogy Ukrajna kapituláljon olyan háborús helyzetben, ahol a Kremlt semmi nem kényszeríti engedményre. Ja, és közben a szabadság fogalmának helyét is átvette a „szuverenitás”, ami azt jelenti, hogy senki se szólhasson egy árva szót sem az uralmi elit üzelmeiről.

Hát ebbe az ellentmondáshalmazba bonyolódott bele Orbán Viktor és a propagandagyára. Mondom, a Viktor. A Balázs – mint hű udvari értelmiségi – csak azt a butaságot követte el, hogy szép tömören a nyilvánosság tudtára adta: a kormányzat, avagy az uralmi elit a saját propagandájával ellentétes dolgokat hirdet ordító hangerővel.

Már 2016-ban sem kellett volna elfogadni ötvenhat indulati nacionalizmusra egyszerűsítését. Ugyanúgy semennyire, mint Orbán Balázs mostani aranymondását. Könnyű utólag okosnak lenni, de tény, hogy mára világosnak kellene lennie: semmi sem fogadható el névértéken a kormányzat megszólalásai közül, minden valami mást jelent. Esetleg az ellenkezőjét, mint amit a köznyelvben. A „gazdasági semlegesség” az elköteleződést zsarnokságoknak és eladósodást. A „szuverenitás” a belső kritikusok üldözésének háborítatlanságát. Az ország „megnyugtatóan stabil pénzügyi helyzete” (Orbán Viktor) inflációt, deficitet és a forint romlását. Az, hogy „mi, magyarok mindig azt mondjuk, amit gondolunk” (szintén O. V.), azt fedi, hogy az osztatlan és ellensúly nélküli magyarországi hatalom birtokosa mindig azt mond, amit akar, csak rajta múlik – néha azt, amit gondol, néha meg az ellenkezőjét.

A lényeg az lenne, hogy az intelligens politikai szereplők fölismerjék, milyen rendszerben élnek. Olyanban, ahol az osztatlan, ellensúly nélküli és egy kézben összpontosuló hatalom áll szemben a néppel (a mára sajnos teljesen meggyökeresedett orbáni nyelven: „az emberekkel”), és az előbbi az utóbbival nem azért kommunikál, hogy információt adjon át neki, hanem hogy a saját hatalma és vagyonosodása érdekében butítsa és hergelje.

A Kunigunda útján is ott állt a pult, ahol a Tisza Párt rendszerváltókat toborzott, de mi is az a rendszer? Idegen szóval: a rezsim? Az általános tév­hittel ellentétben nem a kormányzás és azon belül az állami szolgáltatások minősége – akármekkora ellentét van köztük, ebben a tévhitben osztozik a Tisza Párt és a Demokratikus Koalíció. Szükséges és kívánatos lenne, hogy jobbak legyenek a PISA-helyezések, a kórházakban legyen légkondicionálás, és ne késsenek a vonatok, de jobb kormányzás csak úgy lehetséges Magyarországon, ha megalapozzuk a liberális demokráciát szabad, tisztességes és arányos választásokkal, hatalommegosztással, fékekkel és ellensúlyokkal, tiszteletben tartott alapjogokkal, a kétharmados törvények és kinevezések a választásokat fölöslegessé tévő tömkelege nélkül. Hogy ne lehessen a hatalmat egy kézben összpontosítani. Szeretnék egyszer egy olyan tüntetést, ahol liberális demokráciát követelnének.

Egyelőre az a helyzet, hogy markológéppel bontják a Bródy Sándor utcai 6-os stúdiót. A cél talán az, hogy október 23-ra ne maradjon nyoma annak a Magyar Rádiónak, amit ’56-ban a nép szeretett volna birtokba venni, és ami ’89 után megszakítással ugyan, de valóban közszolgálati volt egy ideig. A kör az ünnep alkalmából bezárul, pontosabban egy nagy 0 marad a helyén.