Túlárazott népfelkelések

A Nemzeti Együttműködés Rendszerében az együttműködők túlárazott szerződéseket kötnek egymással, azokat kifizetik közpénzből, és mindenki boldog. Néha valami látszatmunkát elvégeznek, de ez szorgalmi feladat. Kocsis Máté felesége például egy elképzelt kórház igazgatótanácsában ügyködött képzeletben, hat évig. Családi összezörrenések viszont meg tudják zavarni az idillt. Elcsattan egy tányér, és másnap kivonul a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal. Mármint nem a centrumkórházhoz, ott szent a béke. Hanem a Diákhitel Központhoz. Vizsgálódik, matat, nézgelődik, majd megállapít: itt bizony túláraztak! Ez ugye felvet egy csomó izgalmas gyanút, hűtlen kezelést, korrupciót. De akkor futár érkezik lóhalálában napnyugatról, és megálljt parancsol. Megvolt a békülős szex, eljárás leáll!

Ez ilyen rendszer. Ezt csinálják mind, akik benne vannak; legjobb esetben is tudnak róla, de nem szólnak. Az ugyanis az egyetlen bűn, aminek van következménye.

A KEHI 2021-ben nézett körül Magyar Péter irodájában, az iratanyag szerint nem eredménytelenül. Kiszagolták a bűnt, kitapogatták az elszivárgó közpénz útját – majd nem történt semmi. Azért, mert Magyar Péter egy miniszter férje volt. És ilyenkor az igazságszolgáltatás megtorpan, hátrahőköl, aztán sűrű bocsánatkérések között kihátrál, és halkan becsukja az ajtót maga mögött.

Ez ilyen rendszer. Ettől romlott, ettől lóg ki Európából, ettől van ilyen büdös ruszkiszaga. Ezért igyekszik benne megkapaszkodni az emberiség söpredéke. Látják, miféle alakok keresik hülyére magukat minden képesség, műveltség és ész nélkül. Látják a beszélő disznósajtot és a helyi érdekű mutyijait, az iskolaújságba is alkalmatlan félhülye propagandistákat. És örömmel nyugtázzák, hogy van esély a szamárpadból.

Ez ilyen emberanyag, évről évre ilyenebb. Nincsenek sikersztorik, amik arról szólnának, hogy éles eszű tehetségek emelkednek fel a pártban; csak a hűségben van verseny, semmi másban. A legfényesebb csillagok maximum retorikában, ruházkodásban találnak saját hangot. Például kitalálja valamelyik, hogy ő lesz a családok védőszentje. Aztán gyermekek és pedofilok vitájában gondolkodás nélkül az utóbbiakat választja.

Ebből a rendszerből csekkolt ki egy ember, hogy elmondja már a belépőjével: túlárazott kamuszerződéseket írt alá, amíg odabent volt, mert ez ilyen rendszer. Történelmileg úgy alakult, hogy minálunk a folytonosság előny.

Mi úgy vagyunk 1956-tal, hogy csak akkor fogadjuk el népfelkelésnek, ha ezt az MSZMP államminisztere mondja ki. Akkor egyszerre megszeretjük 56-ot is meg a miniszter elvtársat is. Hát ő csak tudja! Évtizedek múltán aztán meghallgatjuk, hogy mi nem tanácsolnánk az 56-os forradalmároknak, hogy azt csinálják, amit az ukránok, hogy belemennek egy háborús védekezésbe; de ekkor már igazából szarunk az egészre, úgyhogy el van nézve.

Tizennégy éve veri a tamtamot sajtó, unió, Washington és változó számú ellenzéki párt, hogy itt bizony minden a lopásról szól. Hogy itt nemcsak a szerény képességű Máték, hanem a feleségeik is ki vannak sámfázva, és félrenéz hivatal, ügyészség és rendőrség. Bizonyítékok, tényanyag rendelkezésre áll raklapszám. És ment a vállvonogatás tizennégy évig: úgyse lehet mit csinálni, hát félrenéz a hivatal és az ügyészség!

Valamiért az kellett, hogy jöjjön ki a lopóüzemből egy művezető, és friss élményként mesélje el, mi folyik ott benn. Még tintás a keze az aláírásoktól. Talán épp ez a kilovaglás volt az a gesztus, ami meggyőzővé tette. Hogy ebből ki lehet szállni. Hogy lehet változtatni az egyén szintjén, és akkor talán nagyban is.

A Diákhitel Központ az egyik nem túl fontos intézménye a rendszernek. Nem gázkereskedő, hőerőmű vagy bankholding; nem iparkamara, vasút vagy minisztérium. Nemcsak sejtjük, tudjuk, hogy minden zugban pontosan ugyanez folyik. Káderek és feleségeik szórják a pénzünket. Ki vérplazmával, ki kórházzal, ki egyetemekkel seftel. Szédítő az összeg, ami a kezük közt elfolyik. És most szoronganak és dühösek, mert mindez veszélybe került. Ezért minden csőből tüzel a hadigépezet: a megszokott propaganda mellett új kollaboránsok szaladnak elő kurta lábaikon, csaholva. Nekik fáj leginkább a fenyegetés: akik mostanában tették szét a lábukat, csak a gyalázatot nyerték meg, a jutalmat még nem. Ők féltik a rezsimet a legjobban.

És mi a vád? Hogy aláírta ezeket a szerződéseket, ahogy aláírtak háromezer hasonlót vele egy időben, központi utasításra, munkaköri kötelességként. Aztán… nem történt semmi, mert miniszter volt a felesége. És ez olyan rendszer, ahol ennyin múlik. A kapkodó, pánikoló hatalom ellentámadásával ismét saját magát leplezi le.

Pontosan ezért szavaznak rá. Hogy ne ez a dal legyen mindenhol. Igen, ebben a kórusban énekelt, és igen, elkövette a bűnöket, ahogy odabent ezen a szinten megszokták. És amilyeneket ezrével követnek el ma és holnap és holnapután. Egészen addig, amíg valakinek egyszer elegen hiszik el, hogy a népfelkelésnek megvan a maga ideje és helye, utcákon vagy szavazófülkékben. És olykor kifejezetten tanácsolható, amolyan háborús védekezésként akár. Muszáj megvárni ezzel az MSZMP államminiszterét?