Önirónia, önismeret meg a többiek

Ha találomra megkérdeznénk ismerőseinket, mi jut eszükbe elsőként az iróniáról, a gúny és az öngúny a leggyakoribb válaszok között volna. Példaként emlegethetnék Rostand Cyranójának orrmonológját, amelyben nagy orrát kipécéző ellenfelének húszféleképpen mutatja be, miként kellett volna gúnyolódnia: „Kihívón: »Én nem járnék ám vele! / Sebészt hivatnék, hogy metélje le!« / Barátilag: »Hisz findzsájába ér! / Igyék vederből, abba belefér!« / Leírón: »Csúcs, mely veri az eget! / Hegyfok! Mit hegyfok? Roppant félsziget!«”

És így tovább a csattanóig: „Mert magamat kigúnyolom, ha kell, / De hogy más mondja, azt nem tűröm el!”

Áradó szóbőség, rugalmas szempontváltás, ötletesség. Játékos fokozás, amely a kijelentést azon nyomban meg is tagadja. Az önmaga ellen fordított agresszív humor a védekezési mechanizmus része. Helytállás adott ellenfelével és tágabban a bizonytalan külvilággal szemben. Csillogó intellektusa képessé teszi, hogy szellemi fölényét saját negatív tulajdonsága még negatívabbá stilizálásával érzékeltesse. Ahogy Schlegel jellemezte az iróniát: „szüntelen váltakozás az önalkotás és önpusztítás, az önkiterjesztés és a gondolkodás önkorlátozottsága között”. Avagy ahogy Kierkegaard mondta az ironikus személyről: az ittlét vált számára idegenné. Miközben „a lehetőségek végtelenségétől mintegy megittasul, az adott valósággal szembenállónak érzi magát”. A nyelvet a jelentés kifejezésére úgy használja, hogy az ellenkezőjét kell érteni annak, amit mond. Mivel valamit a szó szerinti jelentéssel ellentétes módon fejez ki, a befogadónak valahogy le kell fordítania.

Három módja van annak, hogy bölcsességet tanuljunk – vélekedett Konfuciusz. Az első a reflexió, ami a legnemesebb; a második az utánzás, ami a legkönnyebb; a harmadik a tapasztalat, ami a legkeserűbb. Ami a reflexiót, meg annak kétszeres formáját: az önreflexiót, valamint a keserűséget illeti, Cyrano nem hagy kívánnivalót. Bár a szarkazmus nem szükségképpen párosul iróniával, nála elválaszthatatlanok. Kegyetlen, keserűséggel teli pergő poénjaival úgy teszi szóvá az arcát „szétdúló harmóniát”, hogy önmaga helyett ellenfelét és a sorsot teszi nevetségessé. E szakaszt három lakonikus megjegyzéssel zárom. A legrégebbit a melankóliaszakértő Burton mondta: „Nem gondolhatsz rosszabbat rólam, mint én magamról.” A másik Churchilltől való: „Holnap én józan leszek, de te akkor is ronda leszel.” És végül (mármint éle­tünk végéül) Alzheimer fiktív sírjáról: „Alois, sosem fogunk elfelejteni!”

Az önirónia elképzelhetetlen önismeret, öntudatosság, önbecsülés és önkritika nélkül. Ismerd meg magad! – több mint háromezer éve írták ki Apolló delphi templomának előudvarán. Az önreflexió igénye belső kommunikáció, önvizsgálat, önelemzés: miért úgy viselkedem, ahogy? „Könnyű azt mondani, hogy haggyam a pénzt a francba… de ha eccer nincs hozzá szívem? Kinek vóna a helyembe? Mer mind gyávák vagyunk. Ez az, kérem, hogy gyávák vagyunk. Mer mi lesz velem, ha visszavágom a dohányt? Mehetek a szegényházba vénkoromra. Hiszen mán festeni kellett a hajamat, hogy szemetesnek fölvegyenek. Ha afféle jámbor szegény vónék, hogy vóna spórót pézem, akkó hagyhatnám a francba az egészet. De mer hogy én csak olyan lógós szegényember vótam, hát énnekem nem vót más választásom: vagy a szegényház, vagy az a rohadt háromezer. Olyan vagyok mán, mint a lik nélkül maratt egér. Jobbrul a szegényház, balrul a középosztály riogat; olyan ez, kérem, mint a Cilla meg a Karbidis” – tudatosítja Doolittle megváltozott helyzetét Shaw Pygmalionjában.

Az öntudatosság az ember saját tulajdonságainak, erényeinek és hibáinak, késztetéseinek és céljainak, zavaró érzéseinek megértése. Az ön­fegyelem a gondolatok, érzelmek és viselkedés feletti uralom. Szoros a kapcsolata az önkontrollal és akaraterővel. Lényege az impulzusok szabályozása. Késleltetés a reagálásban, az azon­nali jutalomra törekvésben. Az érettség jele. Az agyműködést mutató képalkotó eljárások szerint a homloklebeny meghatározott részének aktivitásával jár együtt. Ez a terület felelős a szándékos cselekedetek kiváltásáért, ami a premotoros agykéreg működésének egyidejű gátlásával történik. Nem pusztán a szocializáción múlik; a biokémiai mechanizmusok szerepe lényeges. A csökkent vércukorszint együtt jár a gyatra önkontrollal, különösen új helyzetekben.

Az önbecsülés azt mondja meg, hogy mire tartja az ember magát, mennyire bízik magában, fogadja el magát jó szívvel. Az ideális mértékű önbecsülés feltételezi az őszinteséget önmagával. Bízik a saját erényeiben, képességeiben, moráljában. Hisz önmagában, a benne rejlő lehetőségek kibontásában: önmegvalósításában. Nem kell szentnek lennie, hogy az empátia és a felelősségtudat gondozása is hozzátartozzon. Őrzi méltóságát, se fölé, se alá nem helyezi magát másoknak. Ha támadják vallott értékeit és elveit, megvédi őket, és nem érzi bűnösnek magát, amiért másoknak nem tetszik a választása. Szerepe óvó. Csökkenti az élet-halál-szorongást. Ha úgy érzi, hogy gyenge teljesítménye miatt társas énjét leértékelik, rombolja az önbecsülését. Ellentétes véglet a túltengő önbecsülés, öncsodálat, vagyis nárcizmus: „Ha rám bíznák a világot, hamar minden rendben lenne.” Voltaképpen az önbecsülés zavarára, az ingatag túlkompenzáló önbecsülésre utal. A szégyentelenség érzésével tűnik ki, súrolva a pszichopátiás gátlástalanságot.

*

Nem így a szégyen, ami roppant kellemetlen érzés. Magában foglalja a tehetetlenséget, a kisebbrendűség-érzést és hiányosságaink elrejtésének vágyát. A szégyenérzet kialakulásához vezet, ha az embert kritizálják, elítélik, negatívan látják (külső szégyen). Elindíthatja a kívülről érkező negatív ítéletek internalizálását (belső szégyen). Önmaga ellen irányuló ellenséges viselkedést vonhat maga után. Agresszív, dühös, önalávető reakció egyaránt lehet az eredménye. Gyakran csalódottság és félelem kíséri. Megágyaz a szélsőséges gátlásosságnak. Az agy az egyik stresszhormon, a kortizol termelését aktiválja. Distresszhatásként a pszichológiai jóllét akadályává válhat. Az önkritikusság jó esetben inspiráló, megerősítő, segít céljaink elérésében és az összefüggő, reális énkép kialakításában. De ez is ölthet egészségtelen és destruktív formát, frusztrációt és csüggedtséget hagyva maga után. Akinek gyenge az önbecsülése, egyszerre önkritikus és túlérzékeny a kritikára. Nyomban úgy érzi, megtámadták. Nagyon fél, hogy hibázik, de attól is, hogy ezt elismerje. Rendkívül vágyik mások tetszésére. Szégyenteli, sérülékeny. Korlátozottak a képességei, hogy nyitott legyen és biztonságban érezze magát. Az elnézést nem ismerő, szélsőségesen önkritikus embernek nehezére esik a másoktól (vagy önmagától) érkező melegség és kedvesség, a többiekkel közös emberi természet megélése.

„Nem vagyok sokkal jobb, mint az átlag. És tudok így élni. Szembe kell néznem az énképemmel és elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok. Bennem a démon követeli, hogy üvöltve fussak el, ha gyarló vagyok. Választhatok: elfutok az élet elől és örökre tönkreteszem magamat, mert nem lehetek fájdalom és kudarcok nélkül rögtön tökéletes, vagy szembenézek az élettel és megpróbálom »a legjobbat kihozni a dologból«. Tehát nyugodt arc. Az irónia a kettős látás alapállása. A munkám fontos és komoly, de az életemnél semmi sem lehet fontosabb, mégpedig a lehető legteljesebben megélt életnél. Nem tökéletességet nyertem, de önmagamat” (Sylvia Plath Naplójából, 25 évesen).

*

Az együttérzés jelentheti a késztetést a rokonszenvre, indítékot a másokkal törődésre, képességet a kellemetlen érzések tolerálására, empatikus megértésre anélkül, hogy az nyomban ítélkezéssel társulna. Együttérzőnek lenni önmagunkkal szemben annyi, mint nyitottnak lenni a saját szenvedésünk iránt. Az önegyüttérzésnek része a magunkkal szembeni kedvesség, ami legalábbis időnként zárójelbe teszi az önkritikát. Az önutálat és az elégtelenség érzése párban állhat a félelemmel az önegyüttérzéstől és kívülről jövő együttérzéstől.

Bár időm igazán lett volna, eddig, magamat is beleértve, nem találkoztam olyan emberrel, aki rendszeresen túlzásba vitte volna az önkritikát. „Az emberek kérik a kritikát, de csak dicséretre vágynak” (Maugham). Az önkritikus beállítódás összekapcsolódhat azzal a mardosó aggodalommal is, hogy vajon mit gondolnak rólunk mások, milyennek tűnhetünk fel a szemükben. Félünk, hogy lenéznek és visszautasítanak. Mind a külső és a belső világot fenyegetőnek tartjuk. Nem zárom ki ugyan, hogy az önkritikus gondolatoknak szerepük lehet kóros megnyilvánulások, elsősorban a depresszió létrejöttében, de valószínűbb, hogy a létrejövő depressziónak egyik tünete az önleértékelés. Ha lehet, még negatívabb az önmegvetés. Lényege, hogy valami olyat látunk magunkban, amit nagyon nem szeretünk, és jó volna, ha nem tartozna hozzánk. Meg akarunk szabadulni tőle, mindhiába. Az üresség érzése ez. Fájdalmas élmény, mert azt hisszük, hogy egyáltalán nem vagyunk méltók a szeretetre. „Az ember élete felét azzal tölti, hogy ostobaságokat követ el, s a másikat azzal, hogy jóvátegye. Beláttam, mily gyenge vagyok. Szégyenkezni kezdtem. Életemet elpackáztam! Erkölcsiségem éppen úgy kikezdve, akárcsak gyomrom. Néha a legszörnyűségesebb bennem valókra riadok fel; néha a világon minden másnál jobban gyűlölöm magam. A világ leghitványabb emberének érzem magam, megvetem magam. Nincs semmiféle baráti köröm, mely tisztelne. Én pedig irtózom az emberektől. Úgy tűnik fel előttem, mintha én volnék az »emberiség kivetettje«” (Széchenyi István Naplójából 37–41 éves kora között).

A csökkentértékűséggel/szégyenteliséggel/hiperkritikussággal jellemezhető személyeknek nehézséget jelent, hogy elégedettek legyenek a teljesítményükkel, lazítsanak, és örömet leljenek az életben. A folyamatos rágódás a hibáinkon és az alkalmatlanság érzése gyakran együtt jár az önmagunk iránt érzett megvetéssel, önutálattal, amely akár önpusztításba fordulhat. A perfekcionizmusra törekvés az ember önmagá­val szemben támasztott igényességét fejezi ki. Tudatos önnevelés keretében segít a színvonal emelésében, illetve a teljesítmény fokozott ja­ví­tásában. De (adott egyén számára) a teljesíthetetlen vágyak és célok kergetése – aminek for­dí­tott a viszonya az önismerettel – folytonos elégedetlenséget szül, és kudarcok halmozásával jár.

„Voltak nem éppen megvetendő hajlamaim, jó kis képességeim, tobzódtam bennük, én, a tanácstalan lény, aki voltam, most a végét járom, éppen olyan idő tájt, amikor külsőleg minden a javamra fordulhatna. Tudom, nevetséges, a távolban, sőt most már a közelben is nevetséges önszeretet beszél ebből, de ha élek, akkor az önszerelmem is egy élőé, és ha nem nevetséges az élő, akkor szükségszerű megnyilatkozásai sem azok.

Hagyd azt az ostoba tévedést is, hogy összeha­son­lítgatod magad például Flaubert-rel, Kierkegaard-ral, Grillparzerrel. Ez igazán gyerekes dolog. A számítgatások láncolatában szemekként bizonyára használhatók a példák, vagy az összes számítgatással együtt használhatatlanok inkább, külön-külön összehasonlításokba ágyazva, mindenesetre már eleve használhatatlanok.

Én a tuberkulózissal ma úgy vagyok, ahogyan a gyermek az anyja szoknyájával, melybe kapaszkodik. Egyre keresem a betegség magyarázatát, hiszen magam sosem hajhásztam. Olykor az az érzésem, mintha agy és tüdő összebeszélt volna a hátam mögött. »Így nem megy tovább«, mondta az agy, és öt év múltán a tüdő ráállt, hogy segít neki. Ugyan ki ne érezné, hogy »beteg, bűntudatos, tehetetlen«, amikor a feladatával küzd, sőt akkor igazán, ha ő maga a magától megoldódó feladat? Ki válthat meg úgy, hogy közben őt is meg nem váltják?” (Franz Kafka Naplójából 33–37 éves kora között).

Az önbüntetéssel összefonódó önpusztító viselkedés meghatározó jegye a képtelenség a mélységes bizonytalanságérzésből eredő stressz kezelésére. („Hogyan szerethetnek valakit, aki olyan, mint én? Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy a feladataimnak sikeresen megfeleljek.”) Gyökeresen más irányú az önáltatás, ez a jobbára tudattalan viselkedés, amihez az ember mindennapjaiban folyamodik. Amikor hazudunk magunknak, sérülékeny énünket védjük a valóság kínjaitól. Ha meggyőzzük magunkat, ez megkönnyíti, hogy másokat is meggyőzzünk. Azonban vannak esetek, amikor az önáltatásról kiderül, hogy önbecsapás. Célja az önbizalom eltúlzásából és a bizonytalanságból fakadó szociális státusz javítása. Az önbe­csa­pók­nak egymásnak ellentmondó hiedelmeik vannak, és fenntartják magukban a hitet, hogy igaz az, ami valóban hamis. Egyáltalán nem ritka – a politikusoknál végképp nem az –­, hogy az ember meggyőzi magát: a hazugság igaz, hogy másokat sikeresen győzzön meg ugyanerről.

*

A bemutatott gondok, zavarok, ellentmondások elválaszthatatlanok az „ön”-nel kezdődő folyamatok-állapotok képlékenységétől, netán illuzórikus voltától. Bizony, az evidens módon átélt „én” és a „magam” nem olyan sziklaszilárd építmény, mint hinni kívánjuk. Az illúzió természetesen nem azt jelenti, hogy tárgya nem létezik, hanem azt, hogy nem az, aminek látszik. Ahogyan William Jamestől tanultuk, mind az „én”: a jelen pillanat tudatos tudomásulvétele, mind a „magam”: személyes identitásunk (az, akiről azt gondoljuk, hogy mi vagyunk) folyamatosan változik. Hogy mégis koherenciát élünk át, abban az agyunk teremtette történeteknek elvitathatatlan a szerepük. Hatásukhoz a fel-felbukkanó mesebeli elemek elengedhetetlenek. Merthogy „az ember nem tudja, hol a helye. Az én gyűlöletes, magát képzeli a világ középpontjának” – így Pascal. Ám azt is mondta, hogy „az ember oly nagy, hogy nagysága még önnön nyomorúságának ismeretében is megnyilvánul”. Lehet, hogy mindkét tétel egyszerre igaz? Lehet, csak az egyik igaz: vajon melyik? És miért zárnám ki eleve azt a lehetőséget, hogy egyik sem igaz? Tessék választani!