Vissza a Szovjetunióba

Várható volt, hogy kormányközeli körökben előbb-utóbb valakiből kiszakad valami védhetetlen zagyvaság. Hogy ez épp Orbán Balázs lesz, a kormányfő egyik rövid idő alatt nagyot futott embere, azt nyilván nem lehetett előre látni. Olyan nagyon viszont nem is meglepő. Túl sokat beszél, lassan elhiszi, hogy ő a kormány főideológusa, márpedig ez a pálya ritkán hosszú. Mégsem hiszem, hogy csakis rajta kellene elverni a port.

Abban a politikai és ideológiai összevisszaságban, ami ma az ország vezető pártját körbeveszi, annak kialakításában a politikai igazgató tevékeny szerepet játszott, játszik mind a mai napig, és ahogy az események mutatják, talán a helyén is marad, egy időre legalábbis. Az a menthetetlen gondolat, ami elhangzása óta sikerrel tarolt nemcsak a hazai, de a világsajtóban is, ha valaki nem tudná, Orbán Balázs abbéli véleményét fejezi ki, hogy Zelenszkij felelőtlenül „belevitte az országát egy háborús védekezésbe”. Ő személyesen semmi értelmét nem látja a védekezésnek, több százezer ember halálának. „És mindez miért?” – teszi fel a kérdést, majd válaszol rá: „A semmiért!” Aztán rátér a magyarországi 1956 tapasztalataira, melyek alapján „nem tanácsolta volna” az ukránoknak az ellenállást. „Azért, mert 56-ban az lett, ami lett, megtanultuk, hogy óvatosnak kell lennünk.” A gondolat annyira szerencsétlen, hogy idézni is kínos. Jellemző, hogy a kormánypárt amúgy mindent azonnal megmagyarázni képes embereinek másfél napjukba telt, mire ekkora ütéstől kijózanodtak, és nekiláttak értékelni az elhangzottakat.

A nehézséget főként a kormánynak az oroszpolitikája okozza. Ezen belül véletlenül sem az, amit Orbán rendre fölpanaszol, hogy politikai ellenfelei kifogásolják a két ország közötti üzleti kapcsolatokat, bár a Paks2 projekt és a látványosan örökre tervezett energiafüggés az oroszoktól eleve több mint szimpla üzleti kapcsolat. Hanem az a váratlan fordulat, ami 2009-ben történt. Egy szentpétervári, Putyinnal történő találkozó után a legoroszellenesebb magyar politikusból Moszkva legodaadóbb európai híve lett. Máig nem tudni, miért, és ez még akkor is furcsa, ha tudjuk, Orbán bármikor képes irányt, nézetet és értékeket váltani, gondoljunk csak az 1994-es, általa félfordulatnak nevezett, valójában teljes fordulatra, amikor harcos liberálisból konzervatív, majd illiberális, mára pedig szélsőjobboldali politikus lett. Az oroszokhoz fűződő feltűnő barátság – nem pedig szimpla üzletelés – korábban is súrlódott az uniós értékrenddel, tarthatatlanná vált azonban az orosz agresszió után, amikor mint uniós állam kormányfőjének színt kellett volna vallania. Nem vallott színt, pontosabban, ha tette, akadályozta az amúgy a legtöbb kérdésben egyezségre jutó uniós államok szándékait, különösen az oroszok elleni szankciókat illetően. Az addig is súlyos ideológiai zűrzavart lassan már ő maga sem látta át: egyfelől bizonygatni az unióhoz tartozást, de az oroszokkal kapcsolatos szuperlojalitással együtt. Közben jöttek a pártján belüli csapások, amik amúgy mind a Fidesz és kormánya alapértékeit érintették. Megzuhan egyik legfontosabb embere, Szájer József, aki miközben alaptörvényt írt, azzal ellentétes életvezetést folytatott. Bukása még a sok politikai balhét megélt Nyugat-Európában is föltűnő volt. Orbán fellép a migrációval szemben – senki nem veheti el a magyarok munkáját, mondja –, mindeközben olcsó munkaerőt toboroz Keletről. Gyermekvédelmi törvényt fogalmaznak – azt is hogyan, valójában a másság ellenében –, de kormányának egykori tagja meg az általa favorizált államelnök pedofilokat ment fel. Közben személyi gondok is vannak, de a lehanyatlókat fiatalokkal pótolják, akik a Fidesz és a kormányközel különböző iskoláiban nevelkednek, majd szürkén és egyformán sereglenek ki a közélet ilyen-olyan polcaira. Az egyikből államtitkári szinten lesz kiabálóember, a másikból Brüsszelben elücsörgő szavazó, a harmadik megmaradna talán, a házelnök szavaival, „okoskodó értelmiséginek”, de legnagyobb pechjére ő mondta, hogy ha az agresszor túlerőben van, főleg ha az oroszok, ’56 példája szerint legjobb, ha megadja magát az ember. Meg az ország. Vagy valahogy így. A dermedtségből ébredő kormánysajtó végül valahogy próbált valamit magyarázatként összehozni, de a káosz csak nagyobb lett. A miniszterelnök azt mondta, pontatlanul fogalmazott. Ez nyilvánvaló félremagyarázás: politikai igazgatója azt mondta, Zelenszkij „belevitte az országát egy háborús védekezésbe”. „És mindez miért?” – tette fel a kérdést, majd válaszolt rá: „A semmiért!” Ezt nem menti az sem, ha Orbán Viktor azt mondta, biztos abban, hogy Orbán Balázs a barikádokon harcolna. Biztos ott. Vagy nem, de ez nem is érdekes. Aztán megszólalt a házelnök, nehezményezve, hogy az elmúlt évtizedekben az értelmiség eltűnt, és ezzel együtt megszűntek az értelmes, elemző, mélyebb viták. Mennyire igaz! Tegyük hozzá, ebben az a politikai erő játszott nagy szerepet, amelyik az országgyűlést szavazógéppé alakította, megszüntette az értelmes vitákat, az értelmiséget ilyenformán kiűzte a közéletből. Ez a Fidesz–KDNP volt. Kövér frappánsan is zárta: „Aki államtitkári pozíciót tölt be, az ne kezdjen el értelmiségi módra viselkedni és okoskodni, mert hibát követ el.” Vagyis ne gondolkodjon, maradjon politikus.

Arról kevesebb szó esett, hogy milyen ideológiai összevisszaság lehet abban a pártban, amelyikben a kormányfő politikai igazgatója fenséges mosollyal beszél a megadás realitásáról, miközben nyilván tudja, hogy a párt abból a forradalomból eredezteti magát, ami 1956-ban a szovjet agresszió ellen zajlott, ahogy az Alaptörvény preambuluma írja: „Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk az 1956-os forradalomból sarjadt ki.” De hol van ez már? Ma konnektivitás van, harc a tömbösödés ellen, gazdasági semlegesség, fából ötkarika. „Az unió belső kommunikációs kultúrája arra épül, hogy az értékeinkről, egységről kell mondani mindenféléket, aki szebben mondja, az áll előrébb a sorban – mondta Orbán Viktor az Európai versenyképesség, magyar gazdasági semlegesség című rendezvényen tartott előadásában. – Bajokról, kihívásokról beszélni tabutémának minősül a brüsszeliták világában. Az Európai Unió egy óvodánál azért komolyabb dolog.”

Ez a tónus ismerős még a Fidesz néppártbéli tagságának idejéből: ugyanígy beszélt a Néppártról. A többit tudjuk, de most Magyarországról van szó.