444.hu, 2024. október 4.
UJ PÉTER
214.1. Egy kis sörözés, és a derék katona máris előkerül
214.1.1. Ahogy ebben a csodálatos önfényezésben (promo pro domo) megörökítni volt szerencsém, szép számban megjelent közönség (t. előfizetők) előtt zajlódott jó hangulatú sörös rendezvényünk, amelynek fémpontyaként Winkler Róbert sörkomikus ismeretterjesztő, de nem kevésbé improvizatív standupestjét is élvezhette a szép számú közönség a Mad Scientist sörfőzde radikálextrém kraftsörei mellett. Az egyik tételnél, a fekete pilsnél került szóba, illetve a frászt került, én vágtam közbe ezzel, miközben a sörkomédiás fejtegetett, hogy hát amennyire én tudom, az „eredeti cseh sörök”, ha van valami értelme ennek a szintagmának, tehát a pils előttiek, azaz a hűtéstechnológia és azzal az alsó erjesztésű (lager), világos sörök viszonylag késői, 19. század végi elterjedése előttiek valószínűleg inkább olyasmik lehettek, mint a híres U Fleků fekete söre, a flekovský tmavý ležák, és hogy ugye az U Fleků prága legrégebbi kocsmája, satöbbi, és már abba a rendkívül erős sztoriba bele sem tudtam kezdeni, hogy 1988-ban, osztálykiránduláson Láng Laci korsónként tíz másodperces szintidőre, egy-egy slukkra húzott le tíz korsóval, a személyzet őszinte ámulatára, majd utána egy teljes napra eltűnt, de mindegy is, mert ugye közbevágott Winkler, hogy a Švejkben is U Fleků van, ugye?!, én meg ott zavartan motyogtam, hogy talán, mert a memóriám, ugye, elég pocsék, és a Švejkben persze nem az U Fleků szerepel, hanem a Kehely, az U Kalicha, mint az másnapra világossá vált (értsd: Winkler megnézte a regényben), és persze most is van ilyen nevű kocsma Prágában, rettenetes turistacsapda hírében áll, és kábé semmi köze a száz évvel ezelőtti Kehelyhez, amit Hašek ismerhetett, mert italozási szokásai (italozó életmódja) folytán egyébként is ismert valószínűleg minden prágai kocsmát.
214.1.2. De ezt csak azért akartam mondani, mert hopp!, teljesen váratlan helyen újra előkerült a Švejk, és mintha mostanában naponta előkerülne, hogy mást ne mondjak, itt a hírlevélben már a múlt héten is nyúlüregeztem egy kört vele, és ugye van ez az általános előkerüléselméletem, illetve messze van ez az elmélettől, inkább megfigyelés vagy micsoda, hogy időnként váratlanul fölbukkannak szerzők, művek, miegyebek újra, és elkezdik betölteni körülöttünk a teret, időt, amit bírnak éppen, elkezdenek láthatóvá, érezhetővé, érvényessé válni megint, adekvátkodni, pedig előtte évekig lapultak észrevétlenül, vagy csak úgy a tudat a alatt. És most Hašek meg a derék katona előtűntek így, azt nem mondom, hogy a semmiből, mert ha valami, akkor a cseh irodalomnak ez a vonala, hogy Neruda–Hašek–Čapek–Hrabal (na most persze fölvethető volna, hogy ez mennyire egy vonal, semennyire, nyilván, nem tudnám ezt esztétikai, irodalomtörténeti miegymásokkal alátámasztani, hanem úgy az én fejem legalábbis egy, és csókolom, illetve ahogy észreveszem, talán másokéban is), akiket egyébként is hajlamos vagyok magyar íróknak tekinteni, és nemcsak azért, bár ez is szempont, hogy az első hárommal még elég konkrétan egy országban lettem volna kortárs, hanem úgy, mindenben, hadd ne kelljen ezt magyaráznom, magyarok, észak-magyarok, ahogy Menzel filmjei is magyar filmek, Hrušínský is magyar színész, hogy nem magyarul beszélt, az tök mindegy, és egyébként is magyarul beszélt (magyar hangja: Szabó Ottó), na, szóval a cseh irodalomnak ez a vonala, a „magyar” vonala, mindig is itt volt velünk, bennünk, benne a mi irodalmunkban, benne a mi fejünkben, ami életünkben, a hétköznapjainkban, de most hirtelen mintha a Švejk vált volna hangsúlyossá, mindenhol felbukkanóvá, hiperaktuálissá, ahogy Sulyok Tamás gyakorlóban botorkál a gáton, ahogy Kövér László beszél, ahogy Németh Szilárd Németh Szilárd, ahogy Lánczi Tamás volt III/3-as Bretschneiderrel őrizteti a légyszaros Putyin-portrét.
214.1.3. Persze nem kell itt erőltetni, húzni-vonni a sok párhuzamot: a Švejk az első világháború előtti és utáni Közép-Európa őrületét viccesíti meg, abszurdítja, a militáns nacionalizmus paródiája, és nagyonis olyan gesztusokat, ideológiákat, mondatokat tesz nevetségessé, mint amiket ma is látunk, hallunk, érzünk magunk körül.
Nem közhelyezek tovább, sokan fejtegették már, hogy a most zajló társadalmi változásokhoz hasonló méretű utoljára ebben az időszakban, mármint a Švejk idején, a századforduló környékén volt, és lett is belőle két világháború, tehát eléggé meredeknek ígérkezik a következő szakasz. (Hurráoptimistáskodhatna a kultúrsznob, hogy a gyilkolászáson és őrületen kívül, illetve pont azért lett ebből egy csomó remekművészet is, ilyen izmus, olyan izmus, miegyéb, dada- és szürreal-, itthon Ady, Nyugat, József A. etc., dehát ez ún. sovány vigasz, meg most éppen nem sok jelét látni ilyen típusú szellemi pezsegésnek.)
A Švejket mindenesetre megéri elővenni. Sokat tud segíteni. A nagy mű ilyen, mint tudjuk: segít élni. (Esterházy, talán.)
214.2. Újra szól a Cha-cha twist
214.2.1. Feldobódott egy videó a túbomon, -ra egy idei Detroit Cobras-koncertről. Hogy micsoda? Dehát a Detroit Cobras lényegét, Rachel Nagy énekesnőt 2022 elején temettük (így komplette, mi, a magyar sajtó, a Detroit Cobras őszinte rajongói), írtam is akkor egy hosszú hírlevélposztot, talán tetszenek emlékezni, de ha nem, ide is linkelem, szóval az énekes két éve halott, akkor ez itten micsoda? Utána kellette wikipediáznom. Hát hogy Rachel halála annyira fölpiszkálta az érdeklődést a korábban minden komolyabb sikert magabiztosan elkerülő zenekar iránt, hogy az emlékkoncertek után folytatták. És egyébként a póténekes a naggyon jó Marcus Durant lett, a kaliforniai pszichedelikus-garázsrock-újhullám naggyon jó alapzenekarából, a 2003-ban föloszlott Zen Guerrillából. Szóval a Detroit Cobras folytatja Rachel Nagy nélkül. Kemény. Olyan ez, mintha az AC/DC folytatná Bon Scott halála után.
214.2.2. És ha már rá kellett néznem a Detroit Cobras wikipédiájára, kiderült, hogy a Rachel életkorával kapcsolatos baromságok nemcsak a magyar sajtóban terjedtek a halála idején, hanem Amerikában is mindenféle hülyeségeket írtak. De azért sikerült tisztázni, 1973-as volt.
Egyébként meg továbbra is nagyon tudom ajánlani ezt a videót, 2019-es lyoni koncert, nagyon szeretem, ritkán hallani ennyire részeg nőt ennyire jól énekelni. Nagyon szép, és így utólag kicsit tragikus hangulatú is.
214.3. Döbbenetes erejű filmalkotások I.: A topogás királya celluloidra álmodja magát
214.3.1. Ted Gioia, amerikai jazzkritikus, -történész és általános kultúresszéista hírleveléből nyúltam le ezt a linket, mert hát egészen… micsoda is?, no, igen, mondjuk, dermesztő, és nekem, mitagadás, nagyon is beleillik a Michael Flatleyről alkotott hogyishívjákomba, miszerint nálánál kevés gátlástalanabb, nárcizmusisztikusabb giccshuszárt hordott hátán a főd, és akkor tessék, kiderül, hogy ezt a kis előítéletnek is nevezhető utóítéletemet dollármilliókból, celluloidon, 88 hosszú percben illusztrálta, sőt bizonyította kvázi, ezzel a – még egyszer: – dermesztő vagy ahogy manapság mondani szokás: döbbenetes filmalkotással, amelyről eddig nem is szereztem tudomást, valószínűleg nem véletlenül.
Tényleg nehezen hisz a szemének az ember. Írta, rendezte és a főszerepet (az ultramacsó, szívtiprodó, életcsászár titkosügynökét) játssza: Michael Flatley. Fölösleges is eztet jobban fölvezetni, nézzék meg ezt az igen szórakoztató, alig 25 perces kis ízelítő-gyalázás-kritikát!
És csak remélni tudom, hogy Mága Zoltán vagy Fásy Ádám nem kap ihletet. (Mándoki László?! Vagy ő már túl is van ezen?)