hvg.hu, 2024. szeptember 28.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Orbán Balázst nem azért kell csesztetni, amiben igaza van.
A Szovjetunió nagyjából akkora hadsereggel zúdult rá 1956-ban Magyarországra, amekkorával Hitler lerohanta Franciaországot. A fegyveres ellenállásnak semmi értelme nem volt. Nagy Imre november 4-én hajnalban elhangzott rádióüzenetével ellentétben csapataink nem álltak harcban, a kormány sem volt a helyén.
Az ország hadserege egyáltalán nem állt egységesen a forradalom mellett, és az a hadsereg egyébként is jelentéktelen volt a Vörös Hadsereghez képest.
Az Orbán Viktor által is népszerűsített tévképzettel szemben „a Nyugat” egyáltalán nem hagyott minket cserben. Európában a Szovjetunió szárazföldi csapatai fölényben voltak. „A Nyugat” beavatkozása akkor valóban harmadik világháborúhoz vezethetett volna, amely Magyarországot is még sokkal nagyobb tragédiába, még rosszabb helyzetbe sodorta volna.
„A Nyugat” csak a Szabad Európán keresztül vétkezett, amelynek az adásait fegyveres ellenállásra való buzdításként lehetett értelmezni.
Voltak hősök, akik nem számítgattak, hanem harcoltak az igazságért, a szabadságért. Az utókor minden tiszteletét megérdemlik. De a forradalomban ők képviselték a törpe kisebbséget. A fegyvert fogók nagy része akkor ment fogni a fegyvert, amikor a szovjet csapatok első kivonulása után már elültek a harcok. Igen nagy részük letette vagy elrejette azt a fegyvert, amikor a szovjet hadsereg mindent elsöprő erővel visszatért.
Nekik volt igazuk és azoknak, akik az ellenállást értelmetlennek vélték. Az is volt.
Kár volt minden akkor elveszett életért. Nemhogy a forradalmárokéért, de még a szovjet katonákéért is.
Akik felvették a harcot, azok sem folytatták pár napnál tovább szinte sehol. Ilyenek voltak az erőviszonyok. Az ellenállás autentikus formája akkor nem a fegyveres harc volt, hanem a sztrájk.
Nem az volt a kérdés, hogy a forradalmárok legyőzhetik-e a szovjet hadsereget, hanem az, hogy az elszánt felkelés, amely mellé az ország politikai vezetői is odaálltak a kommunista vezetők nagy részével együtt, elég-e ahhoz, hogy a Szovjetunió hagyja Magyarországot menni a maga útján, miként Jugoszlávia esetében rákényszerült erre. Ennek érdekében „a Nyugat” annyit tehetett, hogy biztosította a Szovjetuniót arról, hogy Magyarországot nem fogják a nyugati katonai tömbbe bevonni. Ezt az USA elnöke, Dwight Eisenhower meg is tette gyakorta félremagyarázott nyilatkozatában. Ennyit tehetett.
Ma már nyilvánvaló, de ekkor nem volt az, pár napig még talán Moszkvában sem, hogy ez nem történhet meg. A másik kérdés az volt, hogy lehetséges-e a forradalom politikai eredményeinek jelentős részét megőrizni a szovjet invázió ellenére.
A Kádár vezette Quisling-kormány azért nevezte magát Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak, mert a forradalom megmentőjének tüntette fel magát. Amely a demokratikus szocializmus forradalmát megvédi az antiszocialista ellenforradalom veszélyétől. Hiszen a forradalmárok túlnyomó többsége valamilyen demokratikus szocializmusban, valamilyen harmadik útban reménykedett. Azt nem is képzelte senki, hogy egy nyugatias, kapitalista rendszert megtűrne itt a Szovjetunió.
1956 novemberében, különösen annak első felében nem lehetett tudni, hogy az újjéledt pártokat ismét maradéktalanul elsöprik, hogy a Munkástanácsokat felszámolják. Ekkor még a párt legfelsőbb vezetésében is elhangozhattak olyan vélemények, hogy Nagy Imrével ki kell egyezni, biztosítani kell számára, hogy saját pártot alapítson.
Orbán Balázs hazaáruló muszkavezető.
De nem azért, amit ’56-ról mondott, hanem azért, mert azzal állította párhuzamba Oroszország Ukrajna elleni agressziója után kialakult helyzetet. Nem ő volt az első, aki ezt megtette. A fő Orbán is szövegelt már arról Ukrajna kapcsán, hogy mi sem akartuk 1956-ban legyőzni az oroszokat.
1956-ban még időben közelebb volt az ország a második világháborúhoz, mint most vagyunk az Orbán-rezsim fülkeforradalmi kezdetéhez. Akkoriban a status quo határozta meg Európa rendjét, amelyet a Hitlert legyőző szövetségesek alakítottak ki, mivel az volt Hitler legyőzésének a feltétele. Ezt a status quót, ahogy a Nyugatnak, úgy a Szovjetuniónak sem sikerült felborítania az ötvenes években. Sem Koreában, sem Görögországban, sem Ausztriában, sem Berlinben.
Európa és benne Magyarország a nyolcvanas évek végén, a Szovjetunió és az általa létesített pártállami rendszerek kifulladása után szabadult ki ebből a status quóból. Most pedig Oroszországnak a szovjet titkosszolgálatból ránk maradt diktátora megindította seregeit, hogy újraépítse azt a birodalmat, amelyből kiszabadultunk Ukrajnával, a balti országokkal és a Szovjetunió közép-európai csatlósaival együtt.
A szabad, vagy mondjuk így, szabadabb világnak létérdeke, hogy ezt a kísérletet visszaverje, és az egykori Szovjetuniónál sokkal gyengébb Oroszországgal szemben erre minden lehetősége megvan.
Csak az a kérdés, hogy megvan-e hozzá az elszántsága, a kitartása és a szükséges áldozatkészsége – amely össze sem vethető az Ukrajna által vállalt áldozatokkal.
A szabadabb világ árulói, az orosz diktátor európai ötödik hadoszlopa az Orbánokkal és a hozzájuk hasonlókkal együtt a nap huszonnégy órájában azon dolgozik, hogy ne legyen.