Stefánsson, a költő – Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál

A szerző ezúton köszöni a Typotex és a Jelenkor Kiadó segítségét. És van a Stefánsson-univerzumnak két remek fordítója, Patat Bence és Egyed Veronika. És valószínűleg Dunajcsik Mátyás is sokat dolgozott a háttérben. Amíg írtam ezt a szöveget, Beck Hansent hallgattam. Neki is köszönöm.

 
Nem tudom, Jón Kalman Stefánssonnak hány könyve van – elég sok –, nincs különösebb késztetésem efféle adatolásnak utánajárni, a statisztikánál többre értékelem a megérzést. Egy könyv is nagyon jelentékeny képes lenni, aztán néha a sok könyv se elég egy jóleső irodalmi táncmulatságra. Azonban tisztelettel jelentem ki, hogy egy nagy és komoly író érkezett el Magyarországra, az aktuális magyar könyvfesztiválra, egy komoly izlandi író, egy néhány százezeres nép képviselője, szervusz, Kalman, köszöntünk.

*

Az emberben óhatatlanul fölmerül a kérdés, mit jelentenek az izlandiak a magyaroknak. Van két kedves ismerősöm, írók, költők, akik Izlandra költöztek – megélhetési és lélektani okokból. Ott írnak verseket, két fjord között, na szép. Ott írnak regényeket, és ott keresik a kenyerük javát. Mármost a verset mint az emberi lélek legnemesebb és leggyötrőbb eseményét nem véletlenül említem, mert a vers Izlandon, ezen a gleccserekkel, fjordokkal, mogorva lávahordalékkal teli vidéken igazán különleges esemény. Nem. Ez tévedés. Izlandon a vers hozzátartozik az elemek kegyetlen táncához, a fagyhoz, a hegyek igézően rémisztő látványához, a hóviharhoz, a lassan, tétovázva érkező tavaszhoz. Biztosan sok izlandi arkhé van, és az egyik biztosan a vers. Az izlandi vers, az angol vers, a dán, az itáliai, a francia. Stefánsson műveiben is mindenki verset ír. Aki nem írja, az éppenséggel olvassa a verset. Először arra gondoltam, ez az izlandi író arra vetemedett, és talán nem is tévedtem túl nagyot, hogy az ő nagy, beláthatatlan, szerteágazó, egyszerre bonyolult és mégis nehézség nélkül befogadható életművével kísérletet tett az izlandi irodalom – az izlandi élet – újrafogalmazására, vette a merészséget és az elszántságot, hogy az izlandi embert, annak lelkületét, annak érzelmi bonyolultságát újrateremtse, így kapcsolódjon az északi sagák brutális és véres hagyományához, valamint így fesse meg a modern izlandi lét tablóját. Zord és az ember túlélésének nem túlzottan kedvező vidékeken a hagyomány törvényeket és szigorú elvárásokat, mindenekfeletti parancsokat jelent, melyek győzedelmeskedni, de leginkább a túlélés táncába hívják az embert. A tradíció nem érzékenykedik. A tradíció mindenekelőtt munka, gyötrelem, kínszenvedés, sózott hal, bosszú minden mennyiségben.

Aztán jön Stefánsson, és elég arcátlanul mást is állít. Ő azt mondja, a gyönyörű – a végletekig nyers és költői McCarthy Határvidékével partiban lévő – trilógiája szerintem azt állítja, illetve a nagyregényei, a humoros kis írásai mind azt is mondják, hogy a zord felszín alatt a lírai vonulat, a szív kitartása tartja fönt az elemekkel küszködő rendet. Hófolt, a tavasz beköszönte, egy szegény postás fagyott lova, a sózott hal, a metszőn borotváló északi szél, a hideg márványként meg-megmozduló, embert elnyelő tenger mellé oda kell tenni a verset vagy a könyvet, amit talán a XIX. század elején adtak ki itt, hol, hát Izlandon. Mert milyen is az izlandi ember sztereotípiája. Hát nem Björkök tologatják a babakocsit Reykjavík főutcáján, és nem is egy Sion járkál rókabundás kabátban. Egy izlandinak a vers legalább olyan veszélyes elem, mint az időjárás, a természet vagy a szomszéd kíméletlensége. A versolvasás miatt megfagy az ember, mert a heringhalászatra elfelejti magával vinni a vízhatlan dzsekijét. Miltont olvasott éppen ez a szegény, fiatal, jobb sorsra érdemes halász. Ha túl sok verset silabizál egy másik figurája, izgalmában vagy elragadtatásában fosni fog. A vers miatt megváltozik az élet, a vers miatt elkésnek, hamar érkeznek, de félholtan is történeteket hallgatnak, a vers miatt olyan döntéseket hoznak a hősei, mintha ugyan beittak volna. Leszállnak a mélybe, mint Dante a poklába, az emberi lélek legfénytelenebb mélyébe jutnak, és ott bolyonganak, eltéved az izlandi nő, az izlandi szerelmes férfi. Nagyon és reménytelenül tudnak szeretni. Mint az állat.

Stefánsson minden pillanatában költő, a nagyregényei írásakor is poéta marad, viszont nem kultiválja a vers szűkszavú formáltságát vagy az oly gyakori szemérmességét. Egyébként azt állítja az idevágó szakirodalom, hogy Izlandon él a legtöbb költő. Ajvé. Egy magyar költő a magyar költőt lebolondozza. A vers a butaság és az elveszettség alkalma. Az izlandi költő, az izlandi versolvasó, a vers minden veszélyessége ellenére, általa marad mégis életben.

Stefánsson nagy író. Küldök egy puszit. Mert ez nyugodtan kijelenthető. Nagy írónak lenni pedig az elismerése mindannak, amit az ember a szövegről, a mondatról, a dramaturgia hatásairól, a történet mibenlétéről, az emberi működés képtelenségéről és szövevényéről tud. Stefánsson felhozatala pazar. Sok mindent lehet állítani az írói képességekről. De az bizonyos, hogy ez hiányos tudás, megkérdőjelezhető. Egy nagy író is küzd a bizonytalansággal, a hiábavalósággal, a kicsinységek rettentő súlyával. Folytatom. Ez az 1963-ban született északi ember, akiről beszélek, ért a lélekhez, annak elhajlásaihoz, ami kivételesen nagy adomány. Hogy egy regénye soha nem egy regény, több nagy történet, több életsors van összefűzve, melyek aztán olyanná válnak, mint egy fészek, melyben több fióka elfér. Nem, nincs recept arra nézvést, hogyan lehet valaki nagy író. De talán sejteni lehet, mitől lesz impozáns, a hódításai – mert valóban hódító író – miféle erőből és irodalmi képességekből fakadnak. Olyankor a kicsinység zabálja föl az impozánst.

*

Kertész kétségtelenül nagy és korszakos író volt, bár például a posztmodernről nagyon keveset tudott. Nem is szerette. Ami azonban birtokába került, aligha lehetett más írók tudása, és az lehengerlő ismeret volt, nemcsak a megéltség tragédiája miatt, hanem mert így tudott beszélni róla. A katasztrófajártas McCarthy vagy a minimalista Marilynne Robinson megint más írói eljárásokban van otthon. A nyelvvel bűvészkedő és az aktuális, konkrét helyismerettel rendelkező sztárszerző, Ali Smith is másban jártas. Kehlmann tipp-topp patikában nőtt föl, de azért hallja a raktárból kiszűrődő jajszavakat, Franzen is nagy és szakértő elbeszélői vasalóember. Európai topszerzőket emlegetek, mint egy jó nebuló.  Stefánsson alakjai átlagosak, mint a hétfő délelőtt, még a reggeli kását is szorongás remegteti. Figuráival alig történik valami igazán említésre méltó. Ha meghalnak, az sem sors, inkább kézenfekvő következmény. Hát, ja. Átlagos emberek ügyködnek, átlagos helyzetekben, ahol az átlagosság mégis különlegessé válik, mert aztán annyira tud fájni, és annyi drámai emberi érzésnek ad otthont a szerkezet, hogy egyszer csak az olvasó szokatlanul erős és egyedi lírai térben találja magát. Stefánsson ismeri az emberi dráma lényegét, tudja annak működését, miközben azt is tudja, hogy mi mindennek kell magát kelletnie egy irodalmi vegyeskereskedés kirakatában.

Ért az élethez, na.  

*

Stefánsson mindenekelőtt elsőrangú irodalmi dramaturg. Történeteinek késleltető attitűdje és a cselekmény szövése, építkezése, az ismétlések és az újramondások aktusa, a váratlanságok könnyed és magától értetődő megjelenítése azzá teszik. Egy regény több regény. A nagy író úgy rétegzi az elbeszélés keresztmetszetét, hogy abban akármilyen stíluselem jogos helyet kap, itt, ennél a rétegnél kifejezetten humoros a szerző, itt pedig groteszk, például amikor a havon sikló, meglovagolt koporsó viszi a szereplőt – izlandi rodeó –, máskor eljátszik a morbiddal, megint máskor érzelmes, mint egy lányregény csúcs­pontja, aztán pedig hideg lesz, akár az izlandi ablak tükrét megfagyasztó téli hidegszakadás. Megint máshol egy ballada szorongató komorságát idézi. Stefánsson minden regénye nagyzenekari mű. Sok hangszer, megannyi szereplő felel a zenéért, miközben ő vezényel alázatosan, igazán emberien és igazán szeretnivalóan. Hol ide, hol oda rejti, helyezi narrátori magamagát. Dehogyis kell egy írót szeretni. (Nem azért írunk. De.) Azonban, ha lehet, vegyük észre, hogy egy igazán kedvelni való pasasról van szó. Nahát, egy szimpatikus író. Illetve szimpatikus az irodalom, amit művel. Azt gondoltam, Stefánsson azért olyan érzelmes, hogy valami lénye­ge­set állítson a sors keménységével szemben, mert az izlandi ember sorsa a beletörődés, az elfáradás a harcban, a kiégés. Hát akkor dafke, dafke és dafke.

Stefánsson minden emberi alakja költemény lesz.

Az ő embere vers, és az ő verse ember.

Izlandon a nyolcvanas évek kezdetétől nincs betiltva a sör. Ami egyébként a dánok miatt volt nemkívánatos ital, azt hiszem.