Az erdő mindig elindul

„Mi zokog mint malom a pokolban” (Vörösmarty Mihály: A vén cigány)

Egy vagy tíz vagy száz ember meggyilkolása felfogható. Több millió ember meggyilkolása már csak elvontan, fogalmilag ragadható meg. Ezért is volt rendkívül nehéz a nürnbergi per idején a nemzetiszocialista vezetők büntethetőségét jogilag megalapozni. Hiszen Goebbels, Göring maga senkit se gyilkolt meg. Pedig a rendszerüknek több millió áldozata volt.

Mi van, ha nincsenek hullák se? Emberek, akár egyetlen ember lelkének elkábítása, vezérhívővé tétele eleve kimutathatatlan, bizonyíthatatlan. Csak végzetes lelkiállapot. Legfeljebb elvont lélektani leírás vagy szépirodalmi jellemábrázolás adható róla. Jogilag kezelhetetlen, mert nem fizikailag megvalósuló esemény. Még inkább ez a helyzet, ha az emberek lelkét tömegesen, a nyilvános tájékoztatási eszközök, a hamis üzenetek, teátrális eszközök segítségével befolyásolják a vezéreik (egy Trump, egy Orbán, egy Putyin). Ráadásul anélkül, hogy az áldozatok ezt fölfognák.

*

A külső szemlélő számára úgy tűnik, mintha önként feladták volna az individualitásukat, lemondtak volna önálló ítélőképességükről. Olykor egy állam lakosságának a többsége válik ennek a martalékává. Mint például a német lakosság jelentős része a Harmadik Birodalom idején – olyannyira, hogy ha Hitlert 1945-ben nem győzik le a szövetségesek, és nem teszik lehetetlenné a Nemzetiszocialista Párt működését, a német lakosság egy része a háborús vereség ellenére is egy ideig még Hitlert választotta volna. De hangsúlyozni kell: sohase egy egész társadalom választja a morális bűnbeesést. Nincs kollektív bűnösség, mindig vannak, akik érintetlenek maradnak. Noha képtelenek adott történelmi körülmények között megakadályozni, hogy a megtévesztett tömegek hatalomra segítsék saját megrontóikat.

Azokat a politikusokat és szakembereiket, akik ezt a lelki birtokbavételt az embertömegekkel elkövetik, lehetetlen racionálisan átlátható vonatkozásba állítani a tettükkel. A liberális demokrácia tehetetlen velük szemben, mert „nem tud mit kezdeni (…) a halálos ellenség fogalmával” (© Tatár György). Szemben halálos ellenségeikkel. Akiknek mindenki az, aki ellenük van. Ahogy azt decens jogi eszmefuttatásokba ágyazva Carl Schmitt megfogalmazta: „A kifejezetten politikai megkülönböztetés, amelyre a politikai cselekvések és indítékok visszavezethetők, a barát és az ellenség megkülönböztetése.”

Egyszerűbben szólva, mai rejtekező, demokratikus álruhába öltözött, populista eszközökkel élő halálos ellenségeik bűncselekményei nem érhetők tetten. Nincs ember, aki jogilag releváns módon ki tudná mutatni ilyenkor azt a tettet, mely bűncselekmény tárgyává tehető, mert nincs tárgyszerűen megragadható összefüggés a ráhatás és a bűn között. Ezért elképzelhetetlen a jog, de még a politika (a győztesek hatalmának és akaratának) keretében megvalósítható ítélkezés se. Miközben az eredmény a napnál világosabb: emberek tömegéből lesz a döntő pillanatokban önkéntes politikai lelki rabszolga – és ezáltal ténylegesen bizonyítható bűncselekmények bűnsegéde. Félelmetes, ahogyan ez a morális bűnsegéddé válás kimutatható tett nélkül lejátszódik.

Elég látni, ahogy lelkesülnek vezéreik szavaira. Ahogy önelégült arcú vezéreik integetnek, vagy csak – ahogy azt Trump teszi – a viharosan ünneplő tömeg valamelyik pontjára elismerően oda-odamutogatnak. Ezek a toxikus vezetők a manipulációs képességeikkel többnyire vitákban is fölénybe kerülnek a racionálisan érvelőkkel szemben – ahogy a nürnbergi peren tette ezt Göring Jackson főbíróval. Az értelmiségi, képzett jogász a szavak szintjén ország-világ előtt nem tudott mit kezdeni a gátlástalan vádlott szavaival.

Mindez a maga teljes valójában abban a társadalomban bontakozik ki, melyben mindent az információ kezd uralni. Noha már az antik időktől ismert volt a technika, de a tömegtájékoztatás előtt még gyerekcipőkben járt. A mesterséges intelligenciával és a hamishír-gyártással a tömeghatás rekordot dönt. Olyannyira, hogy meg lehet tagadtatni a lakosság jelentős részével az egész nyugati világ civilizációját – az emberek saját civilizációját.

Amikor elemzők az ilyen láthatatlanítással rettenetessé tett rendszereket pusztán száraz, távolságtartó stílusban tárgyalják, ez egyrészt minden bizonnyal süketségükből és vakságukból fakad, másrészt talán részét képezi annak a belső pszichikai védőfalnak, melyet kénytelenek felhúzni maguk előtt, hogy kibírják saját tanácstalanságuk és értetlenségük mellett a totális tehetetlenségüket is.

Ma ugyanis nem társul a tömegkábításhoz a fizikai megsemmisítés célzata. Ma minden lelkivé vált – csak semmi nyílt erőszak. A magukat a rejtett zsarnokságtól lelkileg megóvó tanúk se tudják igazán megosztani saját tapasztalatukat azokkal, akik ezt nem élik vagy élték át. A személyesen átélt tapasztalatukat áthatolhatatlan szakadék választja el azoktól, akik ezzel a tapasztalattal (még) nem rendelkeznek. Ahogy a nürnbergi per tanúi is tehetetlenül vették tudomásul, hogy tanúvallomásuk nem képes visszaadni mindazt, amit átéltek. Mert amit átéltek, az túltett minden emberi képzelőerőn, és aki nem élte át, az elkerülhetetlenül hitetlenkedve fogadja. Hiszen abban a hiszemben éltek, hogy az ilyesmi nem lehetséges. Most azonban minden sokkal körmönfontabb, megfoghatatlanabb.

De ugyancsak láthatatlanított az ország gazdasági életének a manipulálása is. Hogyan lenne utólag, egy rendszerváltáskor netán jogilag tetten érhető és büntethető az egykori állami gazdaságok földjeinek „baráti kezekbe” adása, a dohányboltok és autópályák koncessziója, a telekommunikációs jogosultságok átcsoportosítása, a balatoni ősnádasok felszámolásának egyedi engedélyezése, a közműszolgáltatás önkormányzati kezelésből tranzitállamosításon keresztül kiszemelt rendszerközeli vevők kezére juttatása – más szóval a törvényekkel szentesített, hatósági kényszerrel megvalósított kiszorítási technikák rendszerjellemző alkalmazása? Avagy büntethető-e egyáltalán a szabad verseny és a tisztességes választási rendszer megszüntetése?

Bárki kipróbálhatja ennek a tehetetlenségnek az élményét, aki elviselhetetlennek érzi a mai Magyarországon érvényesülő politikai uralmat. Kísé­relje csak meg elmagyarázni, leírni a helyzetét egy olyan állam polgárának, aki ezt még nem tapasztalta meg a saját bőrén. Hiszen nincs diktatúra. És hogyan lehetne érzékeltetni azt az émelyítően hazug hatást, hogy minden hivatalos fórumból a valóság kitekerése, ugyanaz az állami nyugatellenesség, rejtett oroszbarátság, az unió elleni bujtogatás árad? Még kevésbé lehet azt a benyomást, amit az orbáni vezéri rendszer hívei keltenek, amikor nagy tömegben a Vezérüket hallgatják vagy mellette tüntetnek. Ez is egy „nem kommunikálható tanúvallomás” (ahogy Hannah Arendt egykor a koncentrációs táborok túlélői kapcsán fogalmazott), csak éppen nem megsemmisítendő zsidókról, hanem a „keresztény civilizáció elleni összeesküvésről”, háborúpárti politikusokról, a Nyugat hanyatlásáról, lelkileg átállított tömegekről kellene tanúskodni. Arról az erkölcsi, lelki, metafizikai undorról, kirekesztettségről, rettenetről, amit azok élnek át, akikre mindez nem hat, akik mindezen kívül tudtak maradni, akik meg tudták őrizni ezzel szemben a lelküket. Mert ilyenek is vannak, tehetetlenül. Ismerjük ezt is a történelemből – és nem hittük, hogy megismételhető. Nem is az. Teljesen másképp van megoldva, mint a fasizmus/nemzetiszocializmus klasszikus korában. Vagy akár a bolsevizmus idején.

Lehet természetesen „objektivizálni”. Lehet beszélni illiberális nézetekről, populizmusról, a „biztonság és rend” világáról, nemzeti konzervativizmusról, netán hibrid demokráciáról, sőt szélsőjobboldali/szélsőbaloldali politikai rendszerről. Netán emelkedetten arról, hogy az emberek számára fontosabb az életszínvonal, mint a szabadság (mintha számos szilárd diktatúrában nem nyomorogna a lakosság jelentős része). Meg arról, hogy meg kell győzni az embereket, fel kell nyitni a szemüket, „ki kell menni a választók közé, beszélni kell velük”. Próbálja csak meg valaki ezt is: érveljen valakinek, aki a Vezér híve.

Miközben a rendszer korifeusai egyre nyíltabbak. Nyíltan – és „törvényesen” – gyalázhatják azokat, akik nem velük értenek egyet. Vonhatnak el törvényalkotással, tehát „jogállami eszközökkel” minden lehetséges jövedelmet ellenzéki önkormányzatoktól, holott azok nem követtek el semmit. Hiszen ellenzékinek lenni nem bűncselekmény. Vagy mégis? A Vezér kommunikációs igazgatója nyíltan üzeni az ellenzéknek, hogy „én leszek a legrosszabb rémálmuk, a jeges leheletemet fogják érezni a tarkójukon”. Hát miféle bűncselekményt követtek el ezek az emberek azzal, hogy nem a rendszer hívei? Ennyire üldözendő valaki, ha ellenzéki? Valójában arról van szó, hogy aki nem a rendszer híve, az gazember, megsemmisítendő. Még ha most már nem is fizikailag megsemmisítendő, mert erről kiderült, hogy túl nagy ráfordítással jár, és még nagyobb a visszhangja, ezért kicsi a hozama. Elég kiiktatni az egyet nem értőket a szabadságból és az egyenlőségből – a rendszer lelki szolgákká tett híveinek helyeslő vagy csak néma egyetértése mellett. Akik szerint semmi ilyen nem történik.

*

Ma nem ölnek, csak törvénykeznek. Meg az állam pénzét használják saját javukra.
És a képek se segítenek, mint egykor a koncentrációs táborok képei. Nincsenek képek, mert megsemmisítő táborok sincsenek. Legfeljebb a vezérek és a beszédeiket hallgatók arca, testbeszéde látható – és abból is többnyire csak akkor olvasható ki a dermesztő való, ha valaki már eleve tudja ezt, mert a helyszínen elszenvedi.
Más szóval – a legnyilvánvalóbb hazugságok esetén sem áll le semmi: a hazugság igazság lesz.

Érvényesek Huxley szavai a Szép új világ 1946. évi angol kiadásához: „A valóban hatékony totalitárius államban a mindenható politikai vezetők és az alájuk rendelt menedzserek hada olyan szolganép felett uralkodna, amelyet nem szükséges kényszeríteni, mert szereti szolgaságát. Megszerettetni velük a szolgaságot: a jelenlegi totalitárius államokban ez a feladat hárul a propaganda-minisztériumokra, az újságok főszerkesztőire és az iskolai oktatásra.”

Ha valaki maga nem éli ezt meg a rendszeren belül, lehetetlen fölfognia és megértenie azt az artikulált és artikulálatlan ellenséges, olykor gyűlölködő viselkedést, mely hatalmas tömegekben az ilyen toxikus, ugyanakkor észrevehetetlenné tett befolyásolás hatására keletkezik. Azokkal szemben, akik nem velük értenek egyet. Ami természetesen ellenreakciókat vált ki – ameddig lehet.

Nem lehet kiszámolni, mi történhet még, ha egy eltorzult személyiségű, lelkileg fertőző Vezér egy egész társadalmat megbetegít. Olyan háborút tesz lehetővé, melynek nincs észszerű magyarázata. Putyin orosz vezér a kiszámíthatóság határán van. Ezzel szemben a méricskélő és racionális politikának gyengék az esélyei. Olyan vezérek esetén, akiknek elhivatottságát ösztönéletük bugyrainak ijesztő energiája irányítja, alárendelt szerepe van az értelemnek.

Ilyenkor teljesen más szinten, gyakorlatilag a természeti-társadalmi törvényszerűségek kérlelhetetlen folyamatainak formájában fog lejátszódni a visszacsapás. Mert bizony „jőni kell, még jőni fog…”. Mennél hitványabb a rendszer, annál meghatározottabban. A magyar társadalomra is ez a végzet leselkedik. A gyökerei pedig ott rejlenek a magyar történelemben. Az évszázados önálló államiság hamis tudata, a puszta túlélni vágyás, a kivárás az utolsó pillanatig, a civil tettrekészség gyengesége, a társadalom jelentős részének kulturális elesettsége már determinálták az első és második világháború utáni magyar történelmet. A háborúba való belépés és a belőle való kiugrás minden más nemzetnél példátlanabb, ostobább, elfuserált módjából következik a végkifejlet.

Mivel másfél évtizede minden állami tevékenység a politikai haszonszerzést szolgálja, a gazdasági szabadság is egyre erősebben beszűkül, a mai magyar állam társadalma egyre nagyobb megkötöttségek között, egyre kevésbé szabadon működik. A kormányközeli politikai és gazdasági szereplők határozzák meg a gazdasági életet is. A közösségi közlekedés, az egészségügy hétköznapi működése, az oktatás, a kultúra állapota is lassan, de biztosan züllik. A csillagokat is az égről lehazudó propagandával, a saját tábor hazug, kábító tájékoztatásával ez egy ideig kimagyarázható. De szakemberek régen figyelmeztetnek már, súlytalanul és tehetetlenül. Amikor azonban láthatóbbá kezdenek válni a folyamatok, a politikailag teljesen összekapcsolt (a Vezér magyar változatának legutóbbi tusnádi szavával „konnektív”) társadalomszerkezet egésze kezd el lassan rezonálni. És nem lesz előle menekvés a részletekbe, védett sarkokba senkinek.

Szerencsés esetben csak a gazdaság, a társadalmi béke megrendülése, válsága kényszeríti ki a változást. Az átmenet minden megrázkódtatása ellenére békés maradhat. Nagyon kevés az esélye. Erre példa Franco Spanyolországa. De az nagyon különleges eset volt. A pártállam felbomlása ezzel szemben nem minta, mivel egy egészen más rendszer, a szélsőbaloldali értelmiség társadalmi megváltásának kísérlete bukott meg, vértelenül, mert a szovjet állam uralmának fenntartó ereje, vele a szellemi-forradalmi (antikapitalista) tartalék fogyott el. Az orbáni rendszerben nincs semmi szellemi, ami elfogyhatna: a puszta hatalom- és nyereségvágy a vezérlőerő. A pillanat uralása. Az ember formájú animalitás.

Egy esetleges magyarországi ellenzéki kormányváltás, ha demokratikus keretek között marad, megőrizve az orbáni rendszer teremtette alkotmányt és jogot, azaz ha nem hajt végre erőből politikai ítélkezést és megsemmisítést, postafordultával megbukik. Az orbáni klientúra gazdasági túlhatalma minden érdemi változtatást lehetetlenné tesz. Egy, a rendszeren belül keletkező, a társadalmi rendet nem érintő váltás lehet sikeres, mely megőrzi a klientúrát – és akkor nincs semmi új. A hatalmi keretek közül kilépő Magyar Péter és pártja ebbe a palotaforradalmi irányba is vezethet. Mindez csak a változtatásra való képtelenség történelmi hagyományának a folytatása, az összeomlás késleltetése. És ezért az igazi, vaskos változást – megint, megint – nem a nemzet lesz képes végrehajtani, hanem a pőre végzet. Vannak, akik ezt pedzegették már (Csillag István: A birnami erdő, ÉS, 2020/42., okt. 16. és Ujvári Márta: Birnam erdeje, ÉS, 2020/43., okt. 22.).

*

Mert ha a rendszer lényege nem változik, előbb-utóbb a gazdaság, a társadalom tragikus összeomlására kerül sor. Venezuelában például azért kérdéses, hogy az elcsalt mostani választások hatására kitört tömegtüntetésektől megdől a rendszer, mert még mindig nem elég nagy a katasztrófa. A Harmadik Birodalom se semmisülhetett meg másképp, mint katonai vereség és összeomlás által. Mert egyáltalán nem kivételes és ritka eset, hogy maga a háborús pusztulás okozza a változást, melybe a toxikus vezérek és az őket kiszolgáló meg elkábított rétegek vezetik akarva, vagy akár korlátoltságuk következtében akaratlanul az államokat.

Igen, olyasféle lesz mindez, mint amikor – mint előbb-utóbb mindig – elindul az a „birnami erdő”. Olyasmi, amit nem anya szült, hanem a természet maga hajt végre. Minden emberinél irgalmatlanabbul helyreállítva a realitást. De a végkifejletre még alighanem várni kell.

Aki azt hiszi, lehet darálni a megszokott malomban, csak daráljon. Alatta már zokog a mély.