Élet és Irodalom,
LXVI. évfolyam, 1. szám, 2022. január 7.
KOVÁCS ZOLTÁN
Márki-Zay nem olyan politikus, amilyet az ellenzék megszokott, de ne feledjük, megnyerte az előválasztást, és az előválasztás alapmegállapodása szerint az abban részt vevő pártok beállnak a győztes mögé.
Ha jól értem, sokak szerint ezt kellene most felrúgni – és ezzel persze kidobni öt sikeres hónapot, vele együtt az ellenzék utóbbi másfél évtizedes gyászos történetének egyetlen innovatív akcióját. Márki-Zay kiszorítása ezt jelentené. Meg föladni ízlést és az adott szóhoz való ragaszkodást, amit mi, ellenzékiek mindig oly nagyon büszkén emlegetünk.
Márki-Zay néhány éve meglepetésre kormányzati túlerővel szemben nyert ellenzékből, majd még nagyobb meglepetésre még nagyobb kormányerővel szemben győzött a legutóbbi önkormányzati választáson. Két ilyen győzelemmel érkezett az előválasztáshoz, ahol megint nyert. Ilyenformán az ellenzék nyerő típusának egyik ritka példánya, ezt akarja most ledobni magáról a nyerni vágyó finnyás ellenzék. A győzelem persze egyáltalán nem biztos vele sem, de tény, Márki-Zay politikusi pályájának legújabb időszaka a politikusi Midasz-idő, amikor bármihez nyúl, abból arany lesz.
De újabban baj van vele, mert sokak szerint egy ideje nem szól szinte semmit. Kritikusai szerint ül viharsarki zugában, és csöndben van. Hallani ugyan, hogy programot gyárt, amivel majd, ha kell, előlép, de ez kevés – mondják. Nem tudom, mit kellene csinálnia ezekben az év végi ünnepléssel még erősen átitatott napokban, amikor a választópolgárok jelentős része épp keserves kísérleteket tesz a kijózanodásra, ül a tévé előtt, és három napja nézi a Banános Joe-t. Hallani, hogy aki az internetes világszabadság virágkorában nincs naponta legalább háromszor valamelyik stúdióban, és nem beszél folyamatosan, az nincs is. Kétségtelen, hogy ma, amikor nehéz eldönteni, hogy az internetfantaszták világsereglete a pusztítóbb, vagy a COVID-járvány, alapkérdés a kommunikációs jelenlét. De az is tény, hogy ebben a világban a közcsatornák vitézlő harcosa Orbán, aki, ha épp nem a stúdiókat járja, a magyar haza egyszerre tizenkilenc megyei napilapjában adhat tizenkilenc egyforma szövegezésű interjút, és hogy a közlő lapok szégyene teljes legyen, mind a tizenkilencet ugyanazzal a színes portréfotóval illusztráltan. Ebben a világban akkor sincs sok esélye Márki-Zaynak, ha megfeszül, neki a kevésből kell sokat kihoznia.
Az sem jobb persze, ha néhanapján megszólal, mert ugyanazok, akik a hallgatását kifogásolják, akkor meg azt kritizálják, amit mond. Hogy például a nyugdíjasokat sértegeti. Nem sértegette, de valóban, mond olykor a megszokotthoz képest furcsa mondatokat is, ám ezeket óránként fölhánytorgatni igen kicsinyes és unalmas is, különösen akkor, ha amúgy mégiscsak rajzolódik valami, ami esélyt ad ennek a gyalázatos világnak és gyalázatos embereinek a megállítására.
Láttam a Kutyapárt vicces elnökét a tévében, aki négy és fél perc alatt a műsorvezető harmadszori kérdésére sem tudott egyetlen épkézláb mondatot megfogalmazni arról, mit is kéne csinálnia és mit kellene mondania Márki-Zaynak, vagy hogy személyesen mit várna el tőle. De a folyamatos beszédre amúgy képesek sem fogalmaznak világosan, amikor azt fejtegetik, hogy Márki-Zayt valamiképp „hozzá kellene igazítani a mögötte álló pártokhoz”.
Ennek a fölvetésnek van ugyan értelme, de nem sok. Márki-Zay úgy lett az ellenzék miniszterelnök-jelöltje, hogy nem igazodott senkihez. Talán akkor őt kellene támogatni, mondhatnám azt is, hogy hozzá kellene igazodni.
Ebben a mostani parlamentben már sokan emlegették a történelmi felelősséget. Szimpla képviselők, mostani és egykori kormánytagok, egykori és mostani kormányfő ízléstelenül sokszor mondta ki: történelmi felelősség. És közben folytak a hatalmi kupeckedések. Húsz év ment el ezekre, amiknek semmi közük a történelmi felelősséghez. Belefáradt már mindenki jobboldal és baloldal politikai elvtelenségeibe, parlamenti kamarillázásokba, az elnökválasztási vakondpróbákba meg a kisszerű puccsokba. Ha most valaki megint azon töri a fejét, hogy ellenzéki győzelem esetén kinek lesz a legtöbb mandátuma, ha fejében úgy áll össze ez az egész, hogy Márki-Zay csak addig jó, amíg nyer az ellenzék, az, ha lehet, ne beszéljen többet történelmi felelősségről.
Karácsony előtt egyik olvasónk Ady-sorokkal kívánt boldog új évet. Megütött az idézet kegyetlen aktualitása: „Új jelszónk: a Balkánra és Kelet felé. Éppen eleget vesződtünk ezer év óta az ármányos Nyugattal. Unjuk már ezt a barátkozást. Vérünk, álmunk, potenciánk kerget minket a Nyugattól. Inkább leszünk Ázsiában elsők, mint Európában utolsók. Igaz, hogy Széchenyi István ezt nem így gondolta. Előtte és utána másról álmodtak a szent vágyú magyarok. Igaz, hogy rajtunk állott: ne az utolsók legyünk Európában. Minden erőnk megvan a nyugati lendüléshez. Csakhogy ez erőket lebilincseli a múlt. Lebilincseli a papi nyereg, a mágnás-béklyó s a tatár vaskalap.” Ezt Ady Endre írta Los von Occident címmel a Budapesti Naplóba 1906-ban, írhatta volna ma is.
A magyar imád elmerülni rossz mondatokban, rossz gesztusokban, és miközben önfeledten és zajosan feredőzik az ilyenekben, elhalad mellette a világ meg a lényeg. Amikor hat év után, Angela Merkel látogatását követően megint jelentős politikus érkezett Budapestre – Macron francia elnök –, a magyar sajtó attól zengett, hogy Heller Ágnes sírját fejfedő nélkül kereste fel. Biztosan hiba volt, de ne legyünk vakok! Ezt az országot 2015 és 2021 között kizárólag keleti diktátorok látták Putyintól Erdoganon át, Hszi Csin-pingig. Meg persze az ehhez a politikai alomhoz tartozó, titokban becsempészett köztörvényes bukott balkáni elnök és a Türk Tanács elnökségének némely tagja. Tényleg a fejfedő a legnagyobb kérdés? Tényleg Márki-Zay némelyik szerencsétlen mondata a legaktuálisabb? Színre lépésével megjelent valami váratlan, mi pedig azonnal igyekszünk visszahelyezkedni a megszokottba, ahol jól érezzük magunkat. Nem lehet vele nyerni – mondják, mintha tán három egymást követő súlyos választási vereség után biztos tapasztalatunk volna, kivel is lehet nyerni. Mondhatnánk, megszokott vezetővel mégiscsak komfortosabb veszteni, azt legalább tudjuk, milyen. De ne mondjuk.