Élet és Irodalom,
LXVIII. évfolyam, 36. szám, 2024. szeptember 13.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Hogyan védhetné a társadalmat a bűnözéstől az az állam, amely a legszorosabb ellenőrzése alatt álló intézményben élőket sem tudja attól megvédeni? Ott sem, ahol ő parancsol, ahol a legnagyobb erőfölényben van. Ahol éjjel-nappal a saját felfegyverzett emberei őrizhetik a rendet fegyvertelen emberekkel szemben, akikre bármikor rázárhatja és rányithatja az ajtót? Hol lehetnek az emberek biztonságban, ha ott sem, ahol minden józan polgár által elismerten a biztonság a legfőbb szempont?
Ha a börtönt sem tudja egy állam a bűnözéstől védett hellyé tenni, akkor mit tud?
*
B. Ferencet a pálhalmai börtönben többen együttes erővel összeverték, a nyakára ráléptek, a vécé elé térdepeltették, belehugyoztak a csajkájába, és a vizeletet megitatták vele. Az ebédjét a vécébe öntötték, és kényszerítették, hogy onnan egye ki. A zárkában szétlocsolt vizet fogkefével mosatták fel vele, miközben vécépumpát tömtek a szájába. Megitatták vele a szennyes vizet, megetették vele a poloskát és a csótányt. A rúgásoktól légmelle keletkezett, és csak a gyors orvosi beavatkozás mentette meg az életét. Illetve egy reintegrációs tiszt, aki észrevette a sérüléseit. A börtönőröktől ezek szerint fel is fordulhatott volna.
A bűncselekményben nem részes zárkatársak a kihallgatás során hallgattak, mert rettegtek, hogy mindez velük is megtörténhet. Hallgattak, mert védtelennek tudták magukat az állam őrizetében. És ez a vélelmük a legközvetlenebb tapasztalaton alapult. Végül írásban tettek vallomást. A tettesek ellen az eljárás a történtek után három évvel még mindig csak folyamatban van. Még mindig nem született ítélet.
A foglyok közül a gyengébbek, a börtön maszkulin világában elveszettek és különösen a pedofil bűncselekmények miatt elítéltek vagy eljárás alatt állók vannak leginkább kitéve az embertelen kínzásnak. Az ő bűncselekményeiktől undorodó – másféle bűncselekményért elítélt – bűnözők nem undorodnak maguktól, nem undorodnak mindattól, amit fogolytársukkal tesznek.
Abban a meggyőződésben vannak, hogy egy undorító tett minden undorító tettet igazol. Igazságosztó öntudattal süllyednek le áldozatuk bűnéig. Bűnelkövetőtől bűnmegtorlóvá léptetik elő magukat.
Ha a büntetés-végrehajtók tudják, mert tudják, hogy milyen bűncselekmények tettesein, vádlottjain élik ki a szadizmusukat az erre hajlamos elítéltek, akkor az értelem szava szerint a legnagyobb gonddal kell ügyelniük arra, hogy ne szivárogjon ki, mi miatt ítélték el vagy mivel vádolják az őrzésükre – tehát védelmükre is! – bízott foglyokat. Erről a börtönőröknek sem szabadna tudniuk, mivel ezek az információk a leginkább tőlük szivároghatnak ki. Ne kételkedjünk benne, hogy vannak a smasszerek között olyanok, akik maguk tennék, ha tehetnék a fogollyal, amit zárkatársai tesznek vele.
A különösen veszélyeztetett foglyokat pedig elővigyázatosan el kell különíteni potenciális bántalmazóiktól, és különös gonddal kell figyelni, vigyázni rájuk.
Az értelemnek ezek a szavai ma életidegennek hatnak. Nem olyan életszerűnek, mint például az a tény, hogy van a kínzás alá fogott rabbal megetethető csótány és poloska a börtönben. Biztos vagyok benne, hogy ezen nem is akadt fenn az olvasó, amikor a kínzás részleteit olvasta.
Az értelem szavai nyilván a világ sok országában hatnak életidegennek, de attól a mi gondunk nem lesz kisebb, hogy nem csak a miénk.
Ha ezek a követelmények életidegennek hatnak, akkor mi hat életszerűnek? Az alvilági viszonyok hallgatólagos elfogadása a börtönök belvilágában. A csicskarendszerrel, a nemi erőszakkal, az ököljoggal. Annak elfogadása, hogy a szabadságvesztés nem csupán szabadságvesztést jelent, hanem bekényszerítést egy ilyen alvilági közegbe. Annak elfogadását, hogy a bíróság által – tegyük fel – törvényesen kiszabott büntetést az állami büntetés-végrehajtás keretein belül az elítéltek felülírják, módosítják, szörnyű és undorító elemekkel fejelik meg.
Aki ezt hallgatólagosan elfogadja, azt fogadja el, hogy aki a börtönt megérdemli, az bármit megérdemel. Legfőképpen azt, hogy bűncselekménye büntetéseként bűnözői közegbe kerüljön, ahol olyan hierarchiában és mindennapos létharcban kell fennmaradnia, mint egy bűnbandában.
Azt fogadja el, hogy az elfuserált életük során többszörösen traumatizált embereknek egy traumatizáló közegbe bezárva kell létezniük. Mintha alvilági közegen keresztül vezethetne kiút a bűnözésből.
*
Fliegauf Gergely, börtönpszichológiai tapasztalatokkal rendelkező kriminológus a Telexnek adott interjújában azt állítja, hogy „a börtön nemigen törődik az emberrel, fontosabb eleme a gonoszság”.
Ő mesél így a pácienseiről: „Elvettek tőlük mindenféle eszközt, amikkel ápolhatták volna magukat, például szappant, borotvát. Rendszeresen verték őket, de ezek az emberek nem merték megmondani, ki bántja őket. Másokat a rabtársaik úgy kínoztak, hogy cigarettát oltottak el a hátukon vagy partvisnyéllel verték a talpukat. Volt olyan, amikor fogvatartottak bosszúból elkaptak egy másik fogvatartottat, és lereszelték az ujjait.” Az ő tapasztalatai szerint a leggyakoribb ok, ami miatt a rabok a börtönpszichológushoz fordulnak, az, hogy másik zárkába szeretnének kerülni, „mert nem bírják elviselni a zárkatársaik sanyargatását”. Ezek szerint nem is látnak más esélyt arra, hogy a sanyargatástól megszabaduljanak. Nem számíthatnak rá, hogy ezt a börtönőrök megakadályozzák. Hogy elég, ha náluk panaszt tesznek. Arra kiváltképp nem számíthatnak, hogy a börtönőrök megfelelnek annak a feladatuknak, ha egyáltalán a feladatuknak tudják, hogy az ilyen sanyargatásokat figyeljék, észleljék, a gondjaikra bízott elítélteket megvédjék.
Azok a követelmények, amelyek ma annyira életidegennek hatnak, a jogállamiság, a joguralom legalapvetőbb követelményei.
*
Fliegauf Gergely pedig azt tapasztalja, és lehet, hogy ennek a cikknek a visszhangjából én is azt fogom tapasztalni, hogy amúgy felvilágosult, liberális körökben is természetesnek tartják, hogy a jogállamiság hatálya a börtönre, az elítéltekre nem terjed ki. Sokan már azt sem értik, hogy miért kell börtönpszichológusra költeni egyáltalán.
Miközben felvilágosult fensőbbséggel tekintünk vissza ama sötét korokra, amikor az elítéltekre, a vádlottakra váró testi fenyítés, csonkítás, kínzás, a rettenetes börtönviszonyok elégítették ki az emberek igazságszolgáltatási igényét, ez az igény itt él velünk. Bennünk.