444.hu, 2024. szeptember 13.
UJ PÉTER
211.1.1. Kis híja volt, hogy nem kelletett újra, immáron megannyiadszorra halasztást kérjek, halaszthatatlan egészségügyi okokra hivatkozva, de az utóbbi hetekben (hónapokban) már több precedens alkalmával is ehhez a — horribile dictu: méltatlan, bár célszentesítette – eszközhöz voltam kénytelen folyamodni, amiből kifolyólag szegény önök folyvást a rettenetes bizonytalanság állapotában hánykódhattak, hogy akkor lesz-e vagy nem-e lesz esetleg hírlevél, vagy később lesz, vagy előbb, és ebben az önmagából kifordult, veszetta világban, amikor minden egész eltörött, minden láng csak részekben lobban, amikor immáron ember mivoltunk (mi voltunk?) áll átfogó ostrom alatt, még ez a biztos pont is elbizonytalanodik, hát az bizony minimum beláthatatlan következményekkel tudhat járni, tehát szóval tegnap – csütörtök – este, amikor otthonomba hazatérvén az esti órákban úgy éreztem, hogy a nemrégibeni nyaralás emlékképeit tizenegykét fokos napszállta utáni zimankóval gyorsan feledtető hidegfront, a mediterrán ciklon nomen est omanjének ellentmondóan hűvös szelei lerúgták úgymond a fejemet, és csak jelentősen beparacetamolozva bírtam írásképes állapot közvetlen közelébe felhozni magamat, mert, gondoltam, az mégse járja, hogy már megint halogassak, mint aki mit tudom én, tehát végülis többé-kevésbé nyitott szemmel, de azért bele-belebólintva küzdök itt a képernyő előtt, mint malac a jégen, mint hanyatt esett üveges tót, mint gyalogbalog a nyúlon túl, tehát próbálom fölszívni magam legalább annyira, hogy valamennyire értelmes szöveget legyek képest előállítani önöknek, mert az ugye, ahogy már említettem, mégsem járja, hogy megint halogassak, mert ez már joggal keltené föl az önök tisztelt gyanúját, hogy itt valami sumákolás folyik, szimulálok, mint valami csehszlovák, mert ugye „Das ganze tschechische Volk ist eine Simulatenbande”, ahogy mondani szokás Bautze katonai főorvos, a Svejket is alkalmasnak minősítő kérlelhetetlen sorozóbiztos nyomán, aki 11 000 besorozott civilből 10 999-et minősített szimulánsnak, az az egy csak ezért hibádzik, mert az illető abban a pillanatban halt szörnyet, amikor Bautze katonai főorvos rákiáltott, hogy „hátra arc!”, Bautze pedig meggyőződött róla, hogy az illető tényleg meghalt, csak aztán utasította a beosztottjait, hogy „ vigyék innen ezt a szimulánst!”, mindenesetre a hašeki életműből kihasítva (Hašek ohne Sajó), a Das ganze tschechische Volk ist eine Simulatenbande olyan ikonikus bonmot-keccsfréz, amit cseh kulturális identitás is magába épített, eképpen tehát a cseh büszke, öntudatos szimulánsbanda, és csak a tanulság végett jelezném, hogy az egykor hevesen nemzetgyalázózott anarchista-kommunista-nihilista humorista-exvöröskatona és ütődött, sánta főhőse mára a cseh nemzet kulturális önazonosságának oszlopai, Hašek a legcsehebb cseh a világ és a csehek előtt, szóval ezt csak úgy minden hátsó szándék, malíciózus szarkazmusossság vagy egyéb miheztartás nélkül teszem szóvá a Wass Albert-szobrok országában, és ezután akár rá is térhetnék végre a heti rendes orbánozásra, lenne is miért, mindig van, de valahogy most mégsem jön a számra, túl közel még a nyár, a szabadság utolsó lehelete, még fürdőgatyában van a lelkem, nem visz rá az Orbánra, hisz Orbánon kívül is annyi szép és értékes dolog van még a világban, például egy három lábú kóbormacska halála, ami mellett csak úgy elmegyünk, észre sem vesszük szinte, pedig az élet nagy színpadán, a deszkákat jelentő világon minden apró szereplő ugyanolyan fontos, mint mondjuk az akárki, ezt tanítja nekünk a Könyv, Bohumil Hrabal Táncórák idősebbeknek és haladóknakja, amiből egy hónapja, Ekker Józsi barátunk temetésére illetve arra a fegyverneki megemlékezésre, amit a család szervezett, a kálváriadombon, végül, mint a helyszínen kiderült, turbónépi expresszioneorealista-spirituál természetes díszletben, nem mondtam el, már a kis beszédet, amire a Hrabalt kimásoltam, a Táncórák első oldalát, az „Ahogy járogatok magával kisasszonyt”, szóval végül nem mondtam el, nem éreztem alkalmasnak, nem tudtam fölmérni, mennyire lesz majd érthető vagy mennyire félre-, amit ezzel, például a Hraballal, meg a többivel akarok, meg valahogy nem éreztem odavalónak, a kálvária domb tetejáre, ahol a forró alföldi szélben, tikkadt szöcskenyájak tőszomszédságában, feketében állt két tucat ember a kilométerekre világító fehér, meszelt kereszt alatt, mint valami Jancsó-snitt ohne fehér ló és meztelen nő, de az sem, már a nő és a ló, lett volna elképzelhetetlen, pláne inadekvát, de ennek már egy hónapja, csak nem megy ki a fejemből, a domb, a kereszt, az alföldi hőguta, az ég, pedig már itt hideg, rám rúgta az akármit, a saját fejemet, fáj, zúg, szédelegve, félálomban, beparacetamolozva szugerálom a képernyőt, és nincsen már három lábú macskám sem, amit közben egyébként megírtam, már azt hogy hogy lett, aztán hogyan múlt el, de az meg már végképp nem tartana számot a szélesebb közönség érdeklődésére, a közönségérdeklődés ilyen kétélű fegyver, ami könnyen visszafele sül el, mint a browning, amire mindenki ráfizet, de ez már megint Hrabal, aki élete végén már csak macskákról írt, megértettem azt is, miért, Ekker barátom meg, az európai reneszánsz utolsó nagy tisztelője, odafent ücsörög a mennybéli Minimax tűzoltókészülék tartályán, szépen kiöltözve, mint egy bankhivatalnok, és derűsen figyeli a bokácskák, fejecskék, testecskék, miegyebek micsodáját, ezt a gyönyörű táncot, idősebbeknek, haladóknak, mert a szépség, amit manapság gyakran esztétikumként is emlegetnek, az európai reneszánsz fundamentuma és sine qua nonja, 2 in 1, és ami szép, az szép, mint a panoptikumban a nemi eltévelyedés.