A kétfrontos harc

A magyar kormány a várakozás izgalmas napjait éli, a helyzet a következő: a Fidesz és a vele szövetséges KDNP tizenkét éven keresztül hatalmas parlamenti túlsúlya tudatában módszeresen építette le a demokratikus elemeket, szüntette meg a parlament és az ellenőrző szervezetek garanciális funkcióit, figyelmen kívül hagyva Magyarországnak az uniós csatlakozási szerződésben vállalt kötelezettségeit, és azokat az értékeket, amelyeknek elfogadása lehetővé tette, hogy ma az európai közösség tagjai lehetünk. Ebben a folyamatban a Fidesz a mindenen és mindenkin átgázoló erőt jelenítette meg, a kereszténydemokrata párt pedig, ahogy egykori vezetője, Harrach Péter kifejtette, a morális horgonyt, aminek visszatartó szerepe lett volna abban az alapjában véve kizárt esetben, ha a hajó tévútra tévedne. Ebből nem lett semmi, a pártszövetség kitartó közös munkával tette Magyarországot arra a pályára, ahonnét talán visszaút sincsen már. Most azonban – és ez okozza a napok izgalmát – egyelőre nincsen több pénz az állami korrupcióra, az unió torkig lett a magyar kormány végtelenített mellébeszélésével, az idióta pávatáncozással, és azzal, hogy valószínűleg nincs már az uniónak egyetlen olyan értéke, amit a magyar kormány ne sértett volna meg. Ez a folyamat amúgy az első fideszes kormányzati naptól nyilvánvaló volt mindenki előtt, az uniós szervezetekben és azokon kívül, idesorolva az Orbán-kormány összes tagját. Az Európai Parlament már 2013-ban elfogadta az úgynevezett Tavares-jelentést, amely az addigi legátfogóbb értékelése a magyarországi belpolitikai helyzetnek, a demokratizmus romlásának. Az állásfoglalás akkor meglebegtette a 7. cikk bevetését is, bár még csekély volt az esélye annak, hogy ezt akár meg is indíthatják. A magyar kormány szokása szerint nem vette komolyan ezt az egészet, ráadásul akkor még megvédte az Európai Néppárt. 2018-ban jött a Sargentini-jelentés. Az indítványnak három fő oka volt: a „lex CEU”, a külföldről finanszírozott civil szervezetek megbélyegzése és a kormány Állítsuk meg Brüsszelt! című kampánya. Az Európai Parlament képviselői aztán szeptember 12-én 448 igen, 197 nem és 48 tartózkodás mellett a jelentést elfogadták, az elfogadás mellett szavazott az Orbán-kormányt mindaddig támogató Európai Néppárt. Egy évvel később pedig a Fideszt csak azért nem zárták ki a Néppártból, mert látva a reménytelen helyzetet, a további megaláztatástól tartva önként kilépett.

Ez a méltatlan hercehurca azonban még mindig semmi gondot nem okozott Orbánnak, ezt még eljátszotta volna évekig, de most sötétebb felleg tűnt föl a horizonon: ha az Európai Bizottság komolyan veszi magát, nem szavazza meg a kormány által kért 7,2 milliárd eurós helyreállítási összeget. Elképzelhető, hogy semennyit sem, bár ez valószínűtlen. Az uniós végrehajtók elégedetlenek a tervezett változtatásokkal. Az egyik Magyarországhoz intézett kérés, hogy „erősítse meg a korrupcióellenes intézkedéseit, ideértve az ügyészségi munkát és a nyilvános információkhoz való hozzáférés jogát, és erősítse meg a jogrendszer függetlenségét”. Vagyis Brüsszel igazságügyi reformot vár, továbbá garanciákat azoknak a korrupciós ügyeknek a megfelelő kivizsgálására, amelyeket az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) tárt fel. Strukturális változtatásokat vár, de ezt a magyar kormány vagy nem képes fölfogni, vagy tökéletesen hülyének tetteti magát. Az utóbbi látszik valószínűnek. Orbán és barátai nyilván tisztában vannak azzal, hogy a saját eszmetársaik bevonásával létrehozott bármilyen elnevezésű szervezet alkalmatlan ellenőrzési feladatok ellátására, és a demokratizmus garanciális rendszerének is ellentmond. Ezeket a szervezeteket pártoktól ténylegesen – még egyszer: ténylegesen – független személyekkel kell létrehozni, és ami a legfontosabb és a legnehezebb, a kormány szüntesse meg a korrupciót. Miután azonban ez a kormány lelke, gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Olyan, mintha valakitől azt kérnék: itt, azonnal tépd ki a szíved! Most, hogy elfogyott az uniós pénz, de persze továbbra is éhes baráti szájakat kell betömni, jönnek a bajok. Egy ideig Orbán és kommunikációs munkásai még elhitethetik a hívőkkel, hogy ez mind a háború miatt van, de egyre többen érzik, hogy talán mégse. Az az elstrapált lózung, hogy „a háború árát nem fizethetik egyedül a magyarok”, nem igaz. Nem is akarja senki. A magyarok annak az árát fizetik meg, hogy Orbánék több mint három kormányzati ciklus alatt sem rendeztek alapvető strukturális feladatokat, elsősorban is, hogy kísérletet sem tettek az orosz energiától történő függetlenedésre. Sőt, minden veszélyérzet nélkül mélyítették az orosz kapcsolatokat, miközben háborút hirdettek az unió ellen. A kormány most kétfrontos harcba kezdett: egyfelől ahol tudják, továbbra is támadják a romlott uniót, másfelől Navracsics miniszter és társai épp kopottra csússzák a brüsszeli szőnyegeket, hogy kapjunk valami pénzt. Ez azon túl, hogy reménytelen, méltatlan is.