Nemzeti Hazugság Program

Lebontották a Budavári Palotának azt a szárnyát, ahol korábban a Ludwig Múzeum volt (előtte meg a Munkásmozgalmi Múzeum várta itt a látogatókat, talán ez lehetett a megbocsáthatatlan bűn), pontosabban az „1960-as évekbeli hozzáépítést” bontották vissza, körülbelül azzal az indokkal, hogy az építészek és szakmunkások kommunista stílusjegyeket alkalmaztak. Mármint a homlokzatokról elhagyták a historicista csicsákat, és változtattak ama világszép történelmi arányokon – a komancsok már csak ilyenek –, de pár év múlva ez a szárny is az eredeti szépségében ragyoghat. A cél az eredeti állapot visszaállítása korszerűen, vasbetonból, ráaggatott korhű díszítményekkel. Mindezt a Nemzeti Hauszmann Program keretében, amelynek célja, „hogy a Várat visszaadjuk a magyaroknak, egy olyan helyet varázsoljunk a főváros közepén, amelynek »hívása« van, ahol mindenki újra otthon érezheti magát”.

Hívás ide, varázslás oda, nem tudom, mikor érezte itt „mindenki” otthon magát. Gondolom, a Hauszmann Program kiagyalói szerint az 1989 és 2010 közötti demokratikus közjáték idején, amikor például a Ludwig Múzeum vagy a Széchényi Könyvtár működött itt, nem ez volt a helyzet. Az 1989 előtti rendszerben az NHP szemszögéből nyilván szintén nem. Viszont 1945 előtt objektíve csak egy szűk elit (illetve 44 októberétől pár hónapig egy csőcselék szűk vezetősége és annak néhány náci tartótisztje) tehette be ide a lábát. Miféle otthon?

A Budavár-átalakítási program alapelve az „eredeti” állapot visszaállítása, de a helyzet az, hogy az nagyon is múlékony volt, az épületegyüttes ebben az állapotában mindösszesen tizenhárom évig, 1905- ös felavatásától 1918-ig szolgált mint királyi palota, de a Habsburguralkodók akkor sem használták rezidenciának. Amellett hiába próbálják így menedzselni, korántsem páratlan építészeti remekmű, hanem robusztus és meglehetősen unalmas historizáló munka egy pár évtizedig uralkodó, a világban a divatból éppen kikopó stílusirányzat jegyében. Lehet benne szépségeket találni, és messziről igen látványos, de alapjában véve egy monstre hazugság a XX. század elejéről téglából, habarcsból, márványból és aranyfüstből: ha volna király, aki Magyarországon tartja udvarát, annak ilyen palotája lenne. Csak sajnos nem volt ilyen király, aztán meg egy olyan, tenger nélküli admirális fészkelte be magát a palotába, aki fegyverrel űzte el a királyt.

A Nemzeti Hauszmann Program, illetve a mögötte álló uralmi elit tehát egy hazug és gyorsan elmúlt konstrukcióról igyekszik bevésni a köz tudatába, hogy az a normális magyar történelmi állapot. Az irdatlan milliárdokért újra felhúzott épületeknek lassanként nincs is más funkciójuk, mint a népnevelés: hogy „minden magyar” elzarándokolhasson beléjük, és ott hódolattal adózzon egy hajdani, rövid periódus fedezet nélküli pompakedvelésének. (Ha esetleg más, modern rendeltetést szánnak neki, arra használhatatlan. Ahhoz Pintér Sándor rendszeren belüli saját hatalma kellett, hogy vállat vonhasson, és ne költözzék a társadalomtudományi intézetek kipaterolásával a belügyminisztérium számára kiürített Országház utca 30–32-be. A várbeli pénzügyminisztériumnak viszont lesz tornya is, meg bálterme is a „legyen úgy, mint régen volt” jelszó szellemében.)

A cél az, hogy ha valaki Budapest alacsonyabb fekvésű részeiről felnéz a Várra, beleértve a Karmelitának elkeresztelt Várszínházat, azt lássa: ott lakik, messze fölöttünk, a Hatalom. Nem a köz érdekében munkálkodó demokratikus kormányzat, hanem a megközelíthetetlen Hatalom, ami azt tesz veled, amit akar, úgy rabolja el, és arra költi a pénzedet, amire akarja. Ha nincs haszna vagy értelme annak, amit akar, akkor pontosan ez az értelme: hogy tudd, értéktelen és tehetetlen senki vagy hozzá képest. Az üzenet célzottja természetesen az egész ország, de látni Budapest láthatja mindennap.

Legújabban az sokkolta a közvéleményt, hogy a Nemzeti Hauszmann Program bejelentette Facebook-oldalán: a Citadella megújítása keretében a Gellért-hegyi Szabadság-szobor talapzatán elhelyeznek egy keresztet. Háromszorosan nem lehet érteni, hogy ez mért tartozik az NHP-ra. Először is, mert a Gellért-hegy nem a Vár, és a pdf-ben hozzáférhető részletes program árva szót sem ejt a Citadelláról. Másodszor, mert mint Karácsony főpolgármester jelezte, a szobor a főváros tulajdona, és sem a Várkapitányság, sem a kormány nem hozhat döntést arról, mi kerül a talapzatra. Harmadszor, mert ezúttal nincs mit visszahozni a k. e. (kommunisták előtti) időkből: 1947-ig, amikor, részben a szovjet megszállók nyomására, fölállították Kisfaludi Strobl Zsigmond művét, nem volt ott semmi. Azazhogy egyszer volt: 1938-ban, az Eucharisztikus Világkongresszus alkalmából egy hatalmas, kivilágított kereszt fénylett az éjszakai ég előtt ugyanazon a helyen. Elképzelhető tehát, hogy az ötletgazda úgy vélte, ha már nincs eredeti állapot, az utólag odarögzített kőkereszt megfelelő pótlék lehet a túlságosan szabadelvű szobor alján. Néhány évtizedig a szobor neve nem volt hazugság. Valaki ezt hirtelen megelégelte.

A Horthy-korszak keresztény-nemzeti installációjára viszont mostanáig nem hivatkoztak, legalábbis így láttam. Ez, valamint a bejelentés hirtelensége és elhamarkodottsága (nem néztek utána a tulajdonviszonyoknak), a döntéshozók személyének tisztázatlansága, és az a tény, hogy az uralmi elit tizennégy éven át nem nevezte kommunista, sőt sztalinista objektumnak az emlékművet – nos, mindez arra utal, hogy rögtönzésről van szó. Nemcsak hogy nincs köze a nagyívű Hauszmann Programhoz, hanem a kiötlője sem gondolja, hogy köze volna. A tervezett Gellért-hegyi kereszt az uralmi elit szemszögéből is fölösleges. Eddig is megvolt nélküle, s ezután is meglenne. De nem önmagában az ideológiai gesztus a cél, hanem a hatalom éreztetése. Nemcsak hogy az történik, amit ő akar, de azt is eléri, hogy a számtalan felháborító dolog közül én mint állam- és fővárosi polgár azzal foglalkozzam, ha csak néhány napig is, amivel ő akarja. Mert nem bírom dühöngés nélkül elviselni, és ezzel ő eleve számol. Egyszerű, cinikus politikatechnikai művelet. Ilyen fokú cinizmussal csak zsarnoki rendszerek élnek. Innen már a polgárok dolga, hogy kikérik-e maguknak.