444.hu, 2024. augusztus 24.
UJ PÉTER
208.0.1. Egynapos késéssel csókoltatom a kedves olvasókat. Köszönöm a türelmet.
208.1. Házunk előtt két destabiliz állt
208.1.1. Minden héten jön valami meglepően gyönge gazdasági adat. Jó, ha csak egy.
A magát gazdaságirányításnak hirdető (képzelő?) kormányzati pénzmosoda és blablagyár lassan az ígéretekből is kifogy, már nem is erőlteti meg magát, valami olyasmit mondogat, hogy most elég szar, de majd lesz jobb.
Persze, lesz, előbb-utóbb, bár eddig mindent megtettek azért, hogy ne legyen, de valamikor jön majd valami konjunktúraszerűség, addig kellene kihúzni. 2010 és 13 között kihúzták, de most csúnyábban néz ki a közeljövő.
Jól jönne a sok (legendoikonikus szakkifejezéssel: több-Marshall-segélynyi) elbetonozott, térkövezett, stadionozott, mészároslőrincezett, lombkoronasétányozott, palóchagyományozott EU-pénz, de akkor miből épült volna a leválthatatlan rendszer (az önkényuralom píszícske beceneve).
208.1.2. Amikor „ment a szekér”, „hasítottunk”, ahogy maga Nagy Kormányos mondta, büszkék voltak magukra, mennyire vágják ezt a gazdaságtémát. Talán el is hitték magukról. Pedig (és most jön az eheti pályamunkám a magyarsajtószerte nonstop zajló képzavarbajnokságra) arra voltak büszkék, és adták (propagandázták) el nekünk világraszóló sikerként, hogy viharos hátszélben, lejtőn lefelé, tökig nyomott gázzal bejöttünk csoportharmadiknak a paralimpián.
A lejtős hátszél megszűntével fölmerült csúcsötletek közül az akkugyáras – kínai tőkéből , kínai technológiával, távolkeleti vendégmunkásokkal, de a Túrórudi-automata bevétele marad! – elég nagy mellényúlás egyelőre, előfordul az ilyesmi önkényuralmista rendszerekben, hogy a Nagy Elme és Vátesz mégsem talál bele, de sebaj, jön a következő ötlet, mondjuk békemisszió, ha az sem jön be (hint: nem jön*), akkor intergalaktikus rendszerváltás vagy ilyesmi
208.1.2.[*] A misszionáriuspóz hátulütői
A nemzertközi mércével mérve is világpolitikai jelentőségű, lángoktól ölelt kis Nagy Vezetőnknek mintha nem lenne szerencséje ezzel a misszionáriuspózzal: amikor először békemissziózott Putyinnal 2022 év elején, néhány napra rá megindították a tankokat Kijevnek. A legutóbbi gémcséndzser körútra közvetlenül csak egy kórházrakétázással tudtak rákapcsolódni orosz barátaink, viszont azóta akkorát eszkalálódott a háború – Kurszk és satöbbi –, mint hosszú hónapok óta nem. A fenti tapasztalatokból óvatosan kiindulva, legközelebb, ha a Főnöknek békemissziózni támadna kedve, talán érdemes lenne értesíteni a lakosságot, hogy mindenki időben beszerezhesse a tartós élelmiszereket, és időben megtalálja az óvóhelyek bejáratát.
208.1.3. A gazdasági turbulenciába keveredő, ráadásul a kegyelmi üggyel és az abból következő Magyar Péter-jelenséggel ritmust tévesztett tévedhetetlen hatalom furcsa lelkiállapotba látszik kerülni.
Mintha kezdené kevésbé stabilnak érezni magát.
Nem állítom, hogy düledezne, dülöngélne vagy ilyesmi, pláne, hogy instabillá vált volna, meg aztán, az ilyen fél- sőt egész diktatúrák manapság már egész jól el szoktak karistolni akár évtizedekig lassú destabilizálódgatásban vagy inkább eloszcillálgatnak, néha stablizálódnak, néha meg de-. Például Lukasenka mikor lehetett utoljára igazán stabil?
208.1.4. De térjünk vissza a mi gémeskutas, nádfedeles, gólyafészkes kis Nyugat-Putyinisztánunkhoz (mostan putyiniszta igazán a puszta), ahol már majdnem (kis híján) kolbászból volt a kerítés, sőt néhány helyen, fontos helyen, sikerült is megugrani, már a kolbászkerítést, úgy értem, és legyünk büszkék rá, magyarsikerjóember, hogy van, ahol már a szuperjacht is kolbászból van, de sajnos, hogy ne hallgassuk el az árnyékos oldal negatívumát, ezt még nem nevezhetjük általánosnak, bár a posták számának a nagyobb hatékonyság irányába mutató racionalizásával, illetve a vasútvonalak számának dinamikus csökkentésével[*], a műtéti várólisták végtelenbe tolásával jelentős haladást sikerült elérni az 1848-as Ausztria utoléréséhez vezető úton.
208.1.4.[*] Ha a fenti intézkedéseket mondjuk Gyurcsány Ferenc hozná (hozta volna, lett-légyen-vala), akkor az szándékos nemzetgyilkosság, a vidéki emberek, falvak elleni genocídium, tűrhetetlen skandallumbotrányhorrorterrormetró volna, így meg, ugyebár praktikus, elkerülhetetlen, sőt előremutató intézkedés. Vegyük észre, és pirossal húzzuk elá a különbséget.
208.1.5. Mint tudjuk, és ha esetleg nem tudnánk, a kormánysajtó (mind az ötszáz organikus orgánum) naponta siet értesíteni róla, a magyarság boldogulásának két nagy (megátalkodott) ellensége van: a globalizáció és Brüsszel.
Ezzel látszólagos ellentmondásban áll az a kétsegbevonhatatlanul megcáfolhatatlan tényfaktum, hogy az elmúlt évtizedekben Magyarország anyagi gyarapodását, jólétének növekedését nagyobbrészt (kizárólag) a globalizációnak (a szabad tőkeáramlás révén letelepedett külföldi iparvállalatok szabad világkereskedelem révén lehetséges exportja) és Brüsszelnek (EU-támogatások, illetve az előbbi tényező, szabadon hozzáférhető piac) köszönheti.
Dehát ilyen csodát is láttunk már, sőt jelen idő, látunk, nem egyszer, nem kétszer: a globalizáció ellen hörögni mára divatos és sikeres dolog, a világ kezdi beérni a 1995-ös Magyar Fórum-publicisztikák szellemi színvonalát, jóval gyengébb nyelvi színvonalon, és posztmodern duplacsavarokkal, persze, mivel olyan hiteles emberek álltak a globalizációs elit elleni harc élére, mint a New York-i ingatlanmilliárdos, akit Elon Musk, Peter Thiel és a Koch fivérek – többek között – támogatnak lelkesen.
Tehát Brüsszel és a globalizáció ellenében nehéz lesz jólétet teremteni, eddig még kábé senkinek sem sikerült, dehát ezért van nekünk egy ekkora zsenink, hogy majd ő.
208.1.6. De ő sem. Meg sem próbálja. Van esze. Hanem inkább paradigmát és évezredes távon rendszert vált. Mégsem a gazdasági siker és a jólét a cél. A tusványosi ezeréves fordulat, a Nagystartégia vagy mi a szar ilyet már nem ígér. (Hogy mit is, az másik kérdés. Nem is kicsi.) Pedig néhány éve még Orbán is a gazdasági sikert tartotta a rendszer alapjának. Azóta persze látjuk a karókon a számtalan varjút, a gazdasági sikernél és a jólétnél sokkal fontosabb a hatalmi hierarchia megfelelően despotikus formában tartása, az állam maradék erőforrásait tehát inkább költjük ún. parasztvakításra, élsportra, tűzijátékra, propagandára (cihoterror) illetve a potenciális politikai ellenfelek kiiktatására, szuvenírvédelemre, mint gazdaságilag értelmesebbnek tűnő dolgokra. Ráadásul az utóbbi célok finanszírozása jelentős részben csak illegálisan megoldható, így aztán ezeket a pénzeket még el is kell lopni, és a lopás is költséges dolog, közben meg van veszteség, a surlódási hőtől keletkezik néhány G Merci, motorcsónak, nagy értékű külföldi lakóingatlan, Cartier fuksz meg egyebek, hát így meg szépen eloporoszkál mellettünk Románia és már jönnek a bolgárok is.
Hogy a hatalom prioritása micsoda, az tök világos. Az EU-pénzekért már nem is tesz erőfeszítést (mert akkor mégis engedni kéne valamennyit az önkényuralmi 48-ből), inkábbb gigahitelt vesz föl egy gigadiktatúrától (hogy olajat meg gázt vegyünk a másiktől).
És az instabilizálódgató rendszer, ha nem is lesz belőle rögtön Csernobil, egyre szélesebb kilengéseket produkálhat, ha a radikalizációnak vagy az amplitúdónövekedésnek van itt még értelmezhető fokozata alap, stabil működésben is állandó (szigorúan monton), másfél évtizednyi (sőt: ha úgy vesszük, két és fél) radikalizálódgatás után.
Tehát rákapcsol: teszi, amit tud, amit szokott. Bűnbakot képez, ellenségképet gyárt, vádol, támad, lejárat. Semmi új, csak még keméynebben, még többször, mnég hangosabban: Brüsszel, globalizáció, idegen érdek.
Hogy ez hova vezet, arról csak sejtésünk lehet. (A történelmi tapasztalat elég félelmetes távlatokat föst.)
Tehát nagyon az az érzésem, hogy muszáj leszünk a biztonsági öveket becsatolni. Nem mintha ötezer méter fölött nem lenne mindegy.
A történelmi tapasztalat félelmetes izéja.
208.1. Merem, nem merem, nájtmerem (de már nem)
208.2.1. Nehezen tudom itten Önöknek elmagyarázni, hogy mennyire – már a jelzőt sem találom, a legvulgárisabbal kell beérniük – különösen súlyosak, illetve talán jobb: kísértiesek nekem ezek a képek. Persze, a kiszáradt meder, az a szerdai -283 centi (a szolnoki vízmérce szerint, azóta egyébként emelkedett negyvenet) is elég drámai, katasztrofális, de hogy nekem ez, konkrétan, amit a képeken látunk, gyerekkorom óta visszatérő álmom.
Sőt, szinte biztos, hogy ez életem leggyakrabban visszatérő álma: a átgázolhatóra kiszáradt Tisza, és amitől igazán kísérteties (bár van magyarázat, triviális), hogy konkrétan itt, a képeken látható szakaszon.
Egész pontosan két szakaszon szoktam átgázolni a Tiszát álmaimban: Szolnoknál, a mai tiszaligeti szabadstrand (szemben a régi tárház) előtt, illetve Martfű és Vezseny között, a régi rév környékén. Ez utóbbi helyszínen készültek az MTI linkelt fotói. A kiszáradt meder álmomban is riasztó, félelmetes: haltetemek, repedezett, száradó agyag, általános katasztrófaérzet.
208.2.2. A triviális magyarázat pedig annyi, hogy gyerekkorom sok nyarát töltöttem a Tiszaligetben, ahol nagymamám a megyei élelmiszerkisker üdülőjében gondokoskodott (nyugdíjas állás), mi meg öcsémmel kempingbiciklikkel (Csepel Tacskó!) randalíroztunk a gáton, le a szandai rét dülőútjain, meg horgásztunk persze, ilyenek. A martfűi (Vezseny előtti) szakasz képe pedig életem egyik első emléke, valamikor 0-4 éves koromból (inkább 2-4 a reális): Martfűn laktunk (Lenin u. 4.), arra emlékszem, hogy apámmal guggolunk a parton, repedezett agyagtáblákat emelgetünk, valami bogarakat találunk alattuk, és persze próbálok vízbedobálni néhány agyagdarabot, aztán cserebogarakra vadászunk valami rétszerűségen.
De az, amikor az ember az újságban (sajátjában, pláne) meglátja saját katasztrófaálomképeit, na, az, nemhogy prájszlesz és epik, de… viszont ilyen (paradox!) módon nájtmernek nem nájtmer. Már nem.
