Négyből semmi

Az ellenzék valóban történelmi vereséget szenvedett, és ez keserves, de semmi ahhoz képest, amikor előlépnek a nagy megmondók, akik már három hónapja is megmondták. Akik már négy hónapja is pontosan tudták, sőt, akik már fél éve világosan látták. Hogy mi lesz április 3-án. Ülnek a mikrofon előtt, hogy újrajátsszák a történelmet, fénylő homlokkal magyarázzák először, melyik párt melyik vezetője mit rontott el, mit nem látott, miért volt vak, majd összegzik oly módon, hogy az összes párt összes vezetője mit rontott el, és ilyenformán az ország kétfelé is esik. Egyik oldalon, akik mindent tudtak előre, ők vannak hozzávetőleg százötvenen, a másik igen népes társasággal szemben, akik viszont vakok és süketek voltak, ezek országos összlétszámát úgy kapjuk, ha az aktuális választópolgári létszámból kivonjuk az említett százötven messzelátó magyart. Vagyis nyolcmillió-kétszáztizenötezer-négyszázhatvanhat mínusz százötven, a végeredményt ki lehet számolni. Nézem jóformán az összes választás utáni értékelő műsort, eddig egyetlen ember mondta azt, hogy erre a nagy vereségre nem számított, Ungár Péter. Mindenki más úgy kezdte, „én már korábban is láttam ezt”, „várható volt”.

De ez hagyján, mert még nem volt szó a pártvezetőkről, az Együtt Magyarországért tevékeny és alakító szereplőiről, akik a vereség éjszakáján bemutatták, hogyan nem lehet viselkedni és hogyan nem lehet beszélni. A hat pártvezetőből három azonnal kihátrált Márki-Zay mögül, négy meg sem jelent az eredmény utáni záróbeszéden. Erre magyarázat és indok nyilván akad sok, de hát azért mindennek van határa. Jakab, a Jobbik elnöke saját bevallása szerint azért nem lépett Márki-Zay záróbeszédekor emelvényre, mert „mérges” volt. Gyurcsány belebonyolódott a jó kapitány – rossz kapitány viszonyrendszerébe, de hát kétségtelen, az összes ellenzéki vezető közül ő mondható profi politikusnak. Saját üzemeltetésű pártja van, leváltani igen nehéz, csak hát egyben ő az a pártelnök is, aki lassan európai csúcsot állít föl a kétharmados vereségek tekintetében. Ha ugyan nem világcsúcs. Most van idő számvetésre, egyszer talán végig kellene gondolnia ezt. A Momentum elnöke és a főpolgármester legalább megmutatta magát. A hírek szerint most a lázas szembenézés időszaka következik, de hogy milyen lesz a hőfok, azt már most sejteni abból, hogy a Momentum kivételével szóba sem kerül a tisztújítás, ami pedig parlamenti választások után jó ízlés és politikai kultúra kérdése lenne.

Többen is idézték Antall József néhai miniszterelnök gondolatát, miszerint a választást megnyerő párt felelőssége is, hogy folyamatosan legyen a parlamentben olyan ellenzéki erő, amelyik a kormány esetleges bukásakor bármikor képes az ország vezetését átvenni. Mellékesen megjegyzem, hogy a kilencvenes évek elején még ilyen tartalmú gondolatok foglalkoztatták a politikusokat, nem csak olyan, hogy „ne mi nyerjük a legtöbbet”. De bárhogy is, tény, hogy ma nincs ilyen erő, ami fölveti, hogy Antall világába még belefértek józan kormányzati ideák, a mai kormányerő világától azonban az ilyenek már messze esnek. Az ellenerőben nem kontrollt és parlementi biztonságot látnak, hanem az eltaposandót, még akkor is, ha az ellenzék mögött legrosszabb esetben is másfél-két millió állampolgár jelenik meg. A politikai hatalom gyakorlásában minél kevesebb az intellektus, annál több lesz benne az erőszakoskodás.

A gyenge ellenzék persze magától értetődően az ellenzéki pártok tehetetlenségéből és vezetőik tehetségtelenségéből adódik. Nem állítom, hogy nincsenek köztük tehetséges politikusok, de ha az ellenzék negyedszer is kétharmados vereséget szenved, akkor nagyon is fölvethető a tehetségtelenség. Lehet mondani, hogy szerencsétlenül alakult az előválasztás (ugyan, miért?), lehet emlegetni az egyenlőtlen anyagi és az ebből is fakadó kommunikációs lehetőségeket, és azt is, ami talán a kampány utolsó szakaszában döntő lehetett: nevezetesen, hogy Orbán a háborúval kapcsolatban olyan aljas, és hajlok rá, olyan kegyeletet is sértő hazudozásba fogott, amire a világ alighanem egyetlen civilizált országában sem készülhet föl senki. Hogy ellenségnek nevezi azt, aki a hazáját védi egy kegyetlen agresszorral szemben, akit Orbán viszont szemmel láthatóan mind a mai napig óv. Nem vagyok biztos abban, hogy erre ép elmével föl lehet készülni.

Az ellenzéknek azonban most már mihamarabb szembe kell néznie saját belső strukturális problémáival. Nincs belső rétegezettségük, nincs igazi, működőképes apparátusuk. A Demokratikus Koalíció kivételével nincsenek olyan politikusaik, akik képesek lennének saját személyükkel megjeleníteni a pártot. A DK is csak azért, mert régebbi párt, a szocialisták már fogyóban. A Jobbik, ha szabad úgy fogalmazni, összement, mint trikó a mosásban. Általában ugyanazok építik a pártot, mint akik kommunikálnak, ugyanazok dolgozzák – vagy nem dolgozzák – ki a stratégiát, ugyanazok végzik a kulimunkát, mint akik reprezentálnak. A szocialista párt mai tagolatlansága Horn Gyuláig vezethető vissza, ő aztán végképp nem törődött a pártépítéssel, igaz, a sors kegyes volt hozzá – már nem érte meg ennek durva következményét. Kicsi a merítés: az ellenzék emberei küzdenek egysoros vonalban, minden mélység nélkül, nincs második vonal, harmadik meg pláne. Mint ahogy a második magyar hadsereg katonái feküdtek egymás mellett a hóban Urivnál, aztán persze történt, ami történt. Átmentek rajtuk, mintha ott se lettek volna. Talán ha az egymásra mutogatás helyett erről is esne szó.