Ugyanezt?

Ellenzéki oldalon fölparázslott a vita, megfelelően kezeli-e Orbán a háborút. Egy bécsi konferencián az MSZP társelnöke, Kunhalmi Ágnes azt mondta, „Orbán jól váltott ebben az éles helyzetben; akkor, amikor kellett, elfogadta a szankciókat, és bizony, úgy kezdett el kommunikálni és cselekedni, ahogy egy NATO-tagállamtól és egy európai uniós országtól azt elvárják. Ezért van többek között döntően nehéz helyzetben a magyar ellenzék, mert ha megkérdezik tőlem, hogy mi mit csináltunk volna ebben a kritikus helyzetben, ugyanezeket” – fogalmazott.

Azért, ha szabad kérni, józan mértéktartás! Nagyon jó, ha egy ellenzéki politikus higgadtan és megfontoltan beszél, de hát a tények maradnak: Orbán, amióta február 1-jén találkozott Putyinnal Moszkvában, még véletlenül sem ejtett volna ki a száján egyetlen egyenes mondatot. A moszkvai megbízható és korrekt partner vagy nem tájékoztatta őt arról, hogy heteken belül lángba borítja Európa keleti felét, vagy ellenkezőleg: mondta, de Orbán ezt valamiért nem tartotta fontosnak közölni szeretett népével. Egyik rosszabb, mint a másik. Elkezdődött a háború, és mit tett a magyar kormányfő: néhány üres mondatot követően, miután nem volt más választása, kényszeredetten megszavazta az Oroszország elleni szankciókat. Ezt úgy, hogy kényszeredettségét látva egyszerre lett megbízhatatlan és gyanús szövetségese az uniónak is, az addig kebelbarát Putyinnak is, az ukrán Zelenszkijjel pedig korábban is súlyos nézetkülönbségei voltak. Valamikor február végén jelentőségteljesen közölte, hogy felhívta az ukrán elnököt, de hogy mit beszéltek, minek hívta, ma sem tudni. Ez a telefon nagyjából annyit ért, mint amikor Moszkvából fölhívta Stoltenberg NATO-főtitkárt, és tájékoztatta az észak-atlanti szervezet vezetőjét, hogy megbeszélést folytat majd Vlagyimir Putyin orosz államfővel. „Orbán Viktor és Jens Stoltenberg áttekintették az orosz–ukrán határon kialakult biztonsági helyzetet, és hitet tettek a feszültség csökkentése, a viták párbeszéd útján történő megoldása mellett” – ismertette a sajtófőnök. A kormányfő úgy látja jónak, ha az ember világesemények jelentéktelen mellékszereplője, legalább láttassa magát fontosnak.

Orbánnak a háború kitörése óta történő határ menti jövés-menése ennek a látszatfontosságnak a kirakodóvására. „Tapasztalat és nyugalom” – mondogatja folyamatosan minden szembejövőnek, amivel egy ideig eltereli a figyelmet, hogy mennyire jelentéktelen eleme is ő ennek a háborús helyzetnek, és mennyire nem számít, amit mond. Lehetett volna másként is, lehetett volna alakító tényező, de ahhoz világos és egyértelmű gondolatok kellettek volna. Például, hogy van agresszor, és van, aki a háborút elszenvedi. Nevén kellett volna nevezni az agresszort (úgy hívják: Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin). Mit mondott helyette: helyeseljük az unió álláspontját az ukrajnai háború ügyében. Ezt sikerült kipréselnie magából a politika utcai harcosának, annak, akinek saját bevallása szerint ott a helye, ahol érezni a puskapor szagát. Lett volna épp alkalom közel menni ehhez, egész Kijivig, de oda nem ment, igaz, már nem is hívták.

Ez lett a pávatánc, a kétkulacsosság, a hintapolitika következménye: eljött a pillanat, amikor igent vagy nemet lehet csak mondani, de erre már egyre kevesebben kíváncsiak. Ez a pillanatnyi helyzet.

Ha erre azt mondja bármelyik ellenzéki párt társelnöke, hogy „Orbán jól váltott éles helyzetben”, és ettől romlik az ellenzék esélye, akkor a baj nagyobb, mint gondolnánk. Orbán pillanatnyilag szólni sem tud, mert bármit mond, valamelyik saját korábbi állítását tagadná meg. A képlet és az ország helyzete a következő: ha ott ragad Putyin oldalán, egy háborúban lerobbant, magára maradt ország utolsó csatlósa lesz. Uniós helyzetünk a háborús hetek magyar politikáját látva szégyenletes. De tegyük fel, hogy Ukrajna megnyeri a háborút: milyen lesz a két ország viszonya, de legfőképpen mi lesz a kárpátaljai magyarsággal? Mit nem lát ezen a nagy stratéga?

És erre azt mondani, hogy az ellenzék ugyanezeket tette volna, az elkeserítő, ráadásul, hogy azért nehéz az ellenzék dolga, mert Orbán mindent jól csinál, az gyakorlatilag értelmezhetetlen. Az a mondat, hogy ki kell maradni a háborúból, azt jelenti, hogy a kormánynak nincs világos álláspontja, csak kényszerből kimondott üres jelszavai vannak, és olyan tartalmú hazugságok, hogy az ellenzék magyar katonákat vinne a háborúba. Erre nem mondhatja senki, hogy Orbán jól reagál. A legrosszabb szerepet játssza: amikor még alakító lehetősége volt a konfliktusban, saját magával foglalkozott, főként azzal, hogy a háború mit jelent az újraválasztása szempontjából. De akárhogy is: nem lehet mindent lezárni és összegezni azzal, hogy elsopánkodunk a politika romlottságán. Nem a politika romlott, hanem az az alávaló szerep, amit az Orbán-kormány választott magának, és a mai napig is játssza.