Narratívák

Az ukrán–orosz háborúnak természetesen nem egyedüli felelőse Orbán, ahhoz ugyanis mindent egybevetve aránytalanul súlytalan. Mint ahogy az ellenkezőjéhez is az: hiába bizonygatták a jobboldal stúdiófantasztái február 21-én este, hogy Orbán és Szijjártó akadályozták meg a háború kitörését, mire hármat aludtak, már ki is tört. Azóta erről a békemisszióról nem beszéltek.

Mióta háború van, megváltozott a narratíva, és úgy szól: Magyarország semmilyen körülmények között nem engedi, hogy belerángassák a háborúba. Nem mintha bárki is bele akarná rángatni, de ez most az irányadó szöveg: a higgadt és józan gondolkodás, ami ebben az országban a kormánypárti vezetők kizárólagos sajátja. Amikor például Kocsis Máté pártvezető kiejti a száján, hogy higgadt és józan, átmenetileg húsz évet idősbödik, és e néhány szó erejéig különlegesen higgadt és józan lesz. Minden ebből a gondolatból következik, az is, amit Semjén miniszterelnök-helyettes Kazincbarcikán fejtegetett, miszerint „ha Ukrajna NATO-tag lenne, most világháború lenne”.

Igen. Vagy nem. De kétségtelen, hogy a saját pártjának honlapján „korunk figyelemre méltó, eredeti gondolkodójaként” aposztrofált pártvezető ezzel az egyetlen mondatával az összes korábbi kelet-európai szovjet tagállamot, nemkülönben az egykori Szovjetunióval határos országokat őrbódézta le, hiszen mi más szerepük lehetne ezeknek, mint pufferként állni Oroszország és a Nyugat között. Ez is egy lehetséges magyarázat, bár a korszakos gondolkodó figyelmen kívül hagyta, hogy a Baltikumtól az Adriáig önálló és független államok terülnek el, és nem biztos, hogy a lakosság csak azt figyeli, mikor jön a pofon: geopolitikai küldetése szerint ugyanis neki kellene testével felfogni az ütést. Semjént továbbgondolva ilyen értelemben Magyarország is őrbódé, csak épp Ausztria pufferállama. A KDNP politikusa szintén higgadt és felelős nyilatkozatokat kért, mert mint mondta: „Könnyű a néphangulatnak engedni, könnyű azt nézni, hogy másnap a Süddeutsche Zeitung mit ír, de mi fog történni, ha eszkalálódik a helyzet?” Bizony, a világ már csak ilyen, csodálkozhatunk el a korszakos gondolkodó korszakos felismerésén, szinte minden ország határos egy másikkal. Egy belügyminisztériumi zárt körű beszélgetésen Orbán is mondott hasonlókat (idézi Dezső András, hvg.hu). A kormányfő arról beszélt, hogy a világban nagy átalakulások jönnek, Oroszország el fogja foglalni Ukrajnát, ami „egy nem létező ország”, Kína felemelkedik, az Egyesült Államok mindeközben meggyengül, ahogy az EU is, ezért igazodni kell az új világrendhez. Ilyen futamokat kártyaasztalnál szoktak levezetni, majd a hívó leteszi a talont, és indít egy negyvenszáz ultival. Vajon miként értette a magyar kormányfő, hogy Ukrajna nem létező ország?

De bárhogy is, Orbán egészen biztosan tevékeny részese annak, hogy az unió nem volt képes korábban, vagy tíz évig egységesen erőt mutatni Oroszországgal szemben. A krími annektálás idején Orbán vonakodott megszavazni a Moszkva elleni szankciókat, később, a menekültválság idején emelt vétói ugyancsak az unió egységét gyengítették, a költségvetési vita szavazásakor szintén. Ukrajna uniós csatlakozásával kapcsolatban a nyelvtörvényre hivatkozva eleve beígérte a vétót. Külön-külön egyik sem abszurd: de így, együtt már igen. Ezek a javarészt a belpolitikai hatalomerősítés akciói, amik ténylegesen csökkentették az akkoriban épp ezer belső bajjal küszködő unió akcióképességét. Brexit, menekültválság, elhúzódó költségvetési vita, így együtt kiváló alkalmat adott az olyan zavarosban ügyeskedő politikus számára, mint Orbán. A vétót távlatokban gondolkodó politikusok számára találták ki, nem olyan hatalommániásoknak, mint ő. De minthogy az unió szabálykövető közösség, sorra nyelte le a békát.

A keleti nyitás amúgy nem volt rossz elképzelés. Racionális lépés lehetett volna, ha a benne rejlő üzleti lehetőségek nem torkollnak a végig nem gondolt paksi beruházásba és az erre épített lázálmokba. Mindeközben Orbán gondolkodása is jókora gellert kapott a Kelet szédületes jövőjéről és a Nyugat közeli elgyengüléséről szóló elméletektől, amikben természetesen lehet igazság, de aligha úgy, ahogy ő gondolta. A kettő együtt – a zavarosban halászás meg a diadalmasan előretörő keleti világ hasznai – csak az ő fejében állt úgy össze, hogy néhány kormányzati ciklus alatt máris meglesz az általa elképzelt új világ. Önmagában nem nagy baj, ha valaki úgy próbálkozik, hogy a saját bőrét viszi a vásárra, de itt mégiscsak egy országról van szó, amelyiket Orbán a saját kezűleg módszeresen kiiktatott kontrollszervek nélkül vitt bele egy nyerhetetlen akcióba. Most, hogy ezt már tisztán látja ő maga is, mintha kezdene visszasomfordálni, de hát mitől lenne ez őszinte. Ráadásul tíz év elhibázott politikáját és a hozzá kapcsolódó folyamatos szájalást nem lehet tíz nap alatt semmissé tenni. Most persze új taktika körvonalazódik, aminek a lényege, „ha látod, hogy számodra rossz folyamat indult, és nem tudsz mit kezdeni vele, állj az élére, hátha sikerül elhitetni, hogy te is ezt akartad”. Nem új, de ez van: mi más meggondolás lehet amögött, hogy ma már Orbán és Szijjártó kiabálja a leghangosabban: Ukrajnát az unióba! Eddig blokkolta a gondolatot, most élharcosa. Nem igazán jellemes, de azzal ők sosem törődtek: pávatánc, mondta a kormányfő, és szeme sem rebbent. Persze ki hisz már ennek a két embernek? Putyinnak addig volt fontos Orbán, amíg annak volt ereje és lehetősége kellemetlenkedni az unióban. Amíg, ahogy fogalmazott, meg akarta reformálni az uniót. Ma ezt már senki nem veszi komolyan, nyilván ő sem. Mindezek tetejébe ott leselkedik rá a halálos veszedelem: Putyin akár bele is bukhat a háborúba.