444.hu, 2024. augusztus 18.
UJ PÉTER
207.1. Only one
207.1.1. Elengedhetném a fülem mellett, el kéne engednem – már amennyire fül melletti elhaladás vonatkozásában relevánsnak tekinthető egy Youtube-cím/-nyitókép kombó a képzavargás instant veszélye nélkül – Radnai Márk, a másik Tisza pártos mondatát, ha övé egyáltalán, de mindegy is, nem személyieskedés a lényeg itten, de hogy mennyire nem az, sőt, azt rögtön látni is fogják, tehát a mondatot, miszerint Magyar Péter az egyetlen (ONLY ONE), aki megdöntheti a rendszert.
207.1.2. El kéne engednem, mert kisebb bajunk is nagyobb ennél ebben a rohamosan, óráról órára, percről perce, lépten-nyomon, úton-útfélen szigorúan monoton putyinizálódó, illetve dehogy -záLÓDÓ! – a lószart!: nagyon is -zált!, tevőlegesen, akaratlagosan, nyereségvágyból elkövetett módon, többrendbelileg, nagy értékre etc., sőt, sajnos – még csak részben ugyan, de – befejezetten: jó alaposan megputyinizált geopolitikai szubrealitásban. Nyugodtan hívhatnánk tehát Nyugat–Putyinisztánnak, vagy éppen követelhetnénk magunknak büszkén (és mint mindig: sértődötten) a CENTRÁLt inkább, tehát Közép- vagy Nyugat-Közép-Putyinisztánban kisebb gondunk is nagyobb annál, mintsem egy semmilyen valódi politikai hatalommal nem rendelkező, és ilyen hatalom megszerzésére igen csekély (elhanyagolható) eséllyel rendelkező, friss közéleti mellékszereplőtől kelljen (kölljön) ragadgatnunk kifele egy-egy mondatot, bár az ominózus mondatot valójában a Youtube, még inkább a Magyar Hang podcastszerkesztője ragadta ki inkább, meg hát persze, jó, jó, jó, nem kell ezt úgy érteni…, úgy értem, hogy nyilván ő sem úgy értette, ha értette valahogy, de jól értjük, mert aki sapienti, az sat, de én mégis úgy érzem, hogy fűződne némi közösségi (nemzeti?) érdek ahhoz, hogy kerüljük az ilyen típusú mondatokat, pláne azok után, hogy azért nem itt (ott) hangzott el (ez így) először, sőt szokott ez mondogatva lenni bizonyos körökben, és innét, már a Tisza felől, illetve ne bohóckodjunk már – pláne az én folyómmal –!, szóval Magyar Pétertől olyasmiket is hallottunk már, hogy alapvetően nincs is akkora baj ezzel az orbánizmussal, csak az Orbán nem kéne bele.
Ami egyrészt elég nagy hülyeség.
Másrészt meg baromság.
207.1.3. Harmadrészt elég félelmetes, és egyáltalán nem valószínűtlen forgatókönyv, hogyha a már faszagányosan kiépült, fékeitől és ellensúlyaitól szinte hiánytalanul megszabadult önkényuralom valamilyen úton-módon meg találna dőlni, például jönne egy (újabb!) politikai zsonglőr, egy (még nagyobb) hatalomtechnikai zseni, aki rendszer minden önbebetonozási pontját képes valahogy föltörni, és dönt (szerintem ez egyébként definíció szerint lehetetlen, de ezen most lépjünk túl elegánsan), akkor ez a zsonglőr megintcsak olyan hatalom birtokába jut, amely már megszületésének pillanatában önkényuralmi jellegű, nehezen is tudna másmilyen lenni, hacsak az illető, az újabb poltikai zsonglőr, a még nagyobb hatalomtechnikus zseni valami hihetetlen módon, morális késztetésből vagy isteni sugallatra vagy nem tudom miért le nem mondana a megszerzett hatalom jó részéről, és visszaépítene mindenféle fékeket és ellensúlyokat.
Ilyet ugyan még nem látott a világ, mert ha valaki ekkora politikai zsonglőr, hatalomtechnikai zseni, ravasz és minden hájjal megkent, tehát orbánabb az Orbánnál, hogy képes megbuktatni (egymaga, és csakis ő) az inkunbens autokratát, abban elég jó esélyel lesz ambíció és ötlet arra is, hogy a megszerzett hatalommal valamit kezdjen.
207.1.4. Már csak ezért sem hangzik valami jól, amikor azt halljuk, hogy egy és csakis egy ember képes arra, hogy a rendszert megdöntse. A rendszert megdönteni, és pláne az újat a helyén fölépíteni, mégiscsak az állampolgárok lehető legszélesebb (leghosszabb, legmélyebb; legnagyobb térfogatú és tömegű) közösségének volna célszerű, vagy kívánatos vagy mit tudom én, tulajdonképpen az egésznek semmi jelentősége, mert ahogy elnézem, a rendszer megdöntése nincsen napirenden, és ne legyen igazam, de ma elég valószínűtlennek tűnik, hogy öt-tíz éven belül napirendre kerül.
207.2. A maradványszabadság obksúrus fantomja
207.2.1. Tegnap, szombaton pont nyolcvan éves volt Szentjóby Tamás.
207.2.2. És az lenne, lett volna a feladat itten, nyilván, hogy néhány mondatban megpróbáljam elmagyarázni (érthetően!), hogy kicsoda ő. Aztán be kellett látnom, hogy erre nem vagyok képes. Nyegleségeket, ostobaságokat tudnék csak, ha meg leművészfélézném, az szinte inzultusértékű volna, nem-művész-művész létére, nem-létére, elszánt és áldozatos művészet- és általános tevékenységmegszüntető nem-tevékenysége ellenére.
Szentjóby maga magyarázza el, hogy mit nem csinál. (1991, Képzőművészeti Főiskola.)
207.2.3. Ha patetikuskodni kell, akkor egészen komolyan tudom gondolni, hogy Szentjóby a megmaradt (sajna: kevéske, a kelleténél sokkal kevesebb) magyar szabadságunk egyik, ha nem is titkos, de obskúrus oszlopa, hogy nélküle ennyi szabadságunk sem maradhatott volna. (Itt következnie kéne némi fejtegetésnek a szabadság mibenlétéről, de nem következik.)
207.2.4. Szentjóby a neoavantgárdnak nevezett, a hatvanas években indult magyar művészeti mozgalom egyik központi figurája, egyfajta André Bretonja, hogy akkor mondjak mégis egy marhaságot.
Vannak ennek a hat évtizedes magyar neoavantgardnak híres képzőművészei, nemzetközi karriert is futó festők, szobrászok, de nekem nem ez a fontos.
Hanem, hogy ez a neoavantgard, amelynek ugyan nincsen középpontja, de ebben a nem létező középpontban biztosan Szentjóby Tamás állhatna, ha nem ülne, szóval ez az izé egészen egyszerűen a hat évtized magyar gondolkodásának vagy micsodájának egyik meghatározó hogyishívjákja.
207.2.5. Hogy mik (micsodáink) nem lennének vagy máshogy tudnának csak lenni a neoavantgard nélkül, azt hosszan tudom sorolni. (És itt, értelemszerűen csak a nekem fontos dolgokat tudom sorolni, egy csomó mindenről, ezeken kívül, fogalmam sincs.) Először is a neoavantgard az ellenzéki politikai mozgalom kiindulópontja (balatonboglári kápolna etc., és egyébként Szentjóbynak is szamizdatcsempészés miatt kellett elhagynia az országot 1975-ben, határozott belügyi/titkosszolgálati kérésre). Neoavantgard nélkül nincsen posztmodern magyar irodalom se talán, nincsen Új Symposion, nincs neodada, se Bada, se Bizottság, ahogy egyáltalán nincs „alternatív zene”, URH, Kontroll, Kiadó, Balaton, Neurotic, Trabant biztosan, de punk sincs úgy, ahogy lett, már a Spions miatt (két manifeszt, nagy neoavantgard, Najmányi és Molnár a Spions lényege), de még Cseh–Bereményi sincsen neoavantgard nélkül (állítólag konkrétan Szentjóby brókerolta össze), de Baksa-Sós sincs, vagy nem úgy, és persze a színház, hatvan évnyi budapesti színház az nagyon más lett volna Najmányiék, Halász, az Orfeo, szóval a neoavantgard nélkül. Ja, és akkor még a film…
207.2.6. Nekem mégis az a legfontosabb és a legmegdöbbentőbb, ahogy a neoavangard beépült a városba, Budapestbe magába, a kövekbe valahogy. Vagy az éjszakába. Leginkább. ilyet nagyon kevés művészeti mozgalom tudott, és ez a verbális nem-művészet, ami elsősorban nem műtárgyakon, hivatalos eseményeken, pláne intézményeken keresztül hat, hanem kocsmai beszélgetésekből, éjszakai részeg szónoklatokból, gesztusokból, a fröccsökön, sörökön, unikumokon, cigarettafüstön szűrődik át a kollektív tudatba, a mindennapokba, anekdotává válva,
Egy-egy Szentjóbyval megivott fröccs döntő befolyással lehetett a Bizottság zenekar tagjainak zenei és képzőművészeti ténykedésére, Gémes János Dixi örökre a város mitológiájába épült monológjaira, Pajor és Pauer generációs hatású ámokfutásaira, Víg Mihály (ott meg már jön Tarr Béla is) szövegére és zenéjére, és ma minden egyes rohadt romkocsma mögött is a neoavantgard van, igen, mert a Lyuk és az Á mögött is az volt, és mind mögött ott áll (ül, trónol) valahol Szentjóby, akármennyire is kikéri magának.
207.2.7. Egyébként elég gyakran eszembe jut – és egész biztosan emlegettem már ebben a hírlevélben is – az a hetvenes évekbeli Szentjóby-happening, amiről Najmányi László mesélt el nekem, és amihez foghatóan bátor, kreatív és erős művészeti (nem-művészeti) akcióra remény sem látszik 2024-ben: amikor a Hilton szálloda megnyitójára (vagy mire) összecsődített nyugati riporterek, tévéstábok, tudosítók előtt az utca túloldán megjelent Szentjóby egy székhez kötözve, leleukoplasztozott szájjal. És ott ült, és ennyi.
207.2.8. Leghíresebb, mégis képzőművészeti jellegűnek tekintett, Lőrinczy “Lorrensy” Júliával közös akciója, a gellérthegyi Szabadság-szobor visszaleplezése vagyis Pac-Man-kísértetté leplezése (A szabadság lelkének szobra) volt. És most, ugye, a nem-művész nyolcvanadik születésnapján ez a remek szobor, már a lepeltelen eredeti, a Kisfaludi Strobl-féle, kicsit jellegtelen, kicsit stílustalan, de kétségkívül multifunkciós nemzeti giccs nem tudom én hányadik rendszerét igyekszik kiszolgálni, és éppen irdatlan nagy kőkeresztet tennének az annak idején lekapott négyméteres bronz szovjet katona helyére. Posztneoavantgard 2024.
Ha valaki látja Lázár Jánost a Hyatt környékén egy székkel és egy nagy tekercs leukoplaszttal, azonnal hívja a szerkesztőséget.