Élet és Irodalom,

LVIII. évfolyam, 31. szám, 2014. augusztus 1.

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

Nyolcvannégy éves korában Budapesten elhunyt Jemnitz János történész.

Az európai történelemben nem szokatlan folytonossághiányok miatt nem könnyű elmagyarázni az olvasónak, hogy ki volt.

Jemnitz János, egyszerre militáns és akadémiai történetíró, baloldali szociáldemokrata volt és maradt abban a korszakban, amelyben a szociáldemokráciát betiltották, elnyomták, majd megsemmisítették; a rendszerváltás után pedig nem lett a szociáldemokráciából semmi, csak puszta szó, félreértés, groteszk politikai bohózat.

A baloldali szociáldemokrácia Magyarországon akkor alakult ki, amikor a szocdem vezetők egy részének – elsősorban, de nem kizárólag azoknak, akik részt vettek a Magyarországi Tanácsköztársaság kalandjában – emigrálniuk kellett (legfontosabb csoportjuk: Kunfi Zsigmond, Böhm Vilmos, Szende Pál, Rónai Zoltán, létrehozta a Világosság c. kiváló lapot, s körülötte aktivista csoportot Bécsben), az itthon maradt vezetők pedig kénytelen-kelletlen kiegyeztek a Horthy-rezsimmel (Bethlen–Peyer-paktum). A kettő között helyezkedett el a magára maradt történelmi vezér, Garami Ernő és csoportja (ugyancsak színvonalas lapjának Jövő volt a címe, ez is Bécsben jelent meg). Ezek az emberek az ausztromarxizmushoz állottak közel, azaz – némi egyszerűsítéssel – demokraták maradtak (mint az ún. többségi szociáldemokraták), de forradalmárok is (mint a kommunisták). Az orosz októberi forradalom leküzdhetetlen dilemmák elé állította volt az egész szocialista baloldalt. Hatalmas méretű kritikai irodalom (a szovjet kísérlet marxista bírálatának irodalma) keletkezett, amelyből a magyar nyelvterületen csak az ultrabal kritika (Rosa Luxemburg posztumusz írása: Rosa Luxemburg és az orosz forradalom, szerk. Magyar György, 2. kiad., Bp.: ELTE, 1983; remek kiadvány) ismert úgy-ahogy. (Amire a szovjet rendszer marxista kritikájának legkiválóbb magyar szövegei – Márkus, Bence, Kis munkái – legálisan olvashatóvá lettek Magyarországon, a szerzők már túlléptek korábbi álláspontjukon, ezért e művek hazai hatása sajnos nem volt jelentős.)

A szocialista bolsevizmuskritika „fő vonala” azonban ismeretlen nálunk, Karl Kautsky és Otto Bauer nálunk csak „nevek”. (De hadd ajánljam az olvasó figyelmébe legalább Massimo Salvadori nagyszerű könyvét: Karl Kautsky and the Socialist Revolution, 1880–1938 [olaszul: 1976], ford. Jon Rothschild, London: Verso, 1990, az ausztromarxistákkal és a száműzött mensevikekkel folytatott vitákról ld. 294sqq.)

A népfrontkorszakban Magyarországon is óvatosan utat nyitott az SZDP a saját baloldalának, ebben az időben lett – nem utolsósorban a spanyol tragédia és a náci/fasiszta veszély hatására – radikális baloldali néhány akkori fiatal értelmiségi, mások mellett Horváth Zoltán, Faragó László, Fejtő Ferenc, az ultrabalról az SZDP‑hez közeledő Justus Pál, a kommunista csoportok felől József Attila és Jemnitz Sándor. Mindig – és talán egyedül soha meg nem inogva – ennek az irányzatnak volt („nemzetközileg” is) az egyik legnagyobb alakja, természetesen, Kassák.

Jemnitz Sándor (1890–1963) zeneszerző volt és az egyik legjelentősebb magyar zenekritikus, Schönberg, Adorno, Bartók, Tóth Aladár, Kassák barátja, aki sokáig élt Németországban, és Budapesten is a weimari baloldal és a weimari modernizmus jellegzetes alakja maradt, a Népszava rovatvezetője volt 1924‑től 1950-ig. Lenyűgöző naplójából több részletet jelentetett meg a fia, de a teljes szöveg még kiadatlan. Igen jeles és érdekes műveit nem játsszák. Ha volt valaha „arisztokráciája” a kis magyar és magyarországi független szocialista világnak, ennek ő volt az egyik legjellegzetesebb figurája, persze ez puritán, kopott, agyondolgoztatott és legtöbbször mellőzött arisztokrácia volt, mindig a láger, a börtön, a kötél árnyékában, minden rendszerben. Az ő fia volt Jemnitz János, aki azonban csak távolról csodálta az apját: a szülők korán különváltak. (Édesanyja, Weisz Júlia, Kassák köréhez tartozott.) Nem az édesapja vezette be az akkor már földalatti szociáldemokrata pártba, hanem egy vasmunkás a legsötétebb fasiszta korszakban: tizennégy éves volt!

1956 után (még november 24-én) a baloldali szociáldemokraták zömmel Rákosi börtöneiből szabadult csoportja (többek között: Horváth Zoltán, Justus Pál, Révész Ferenc, Szurdi István, Vajda Imre) levelet írt Kádár Jánosnak (a levelet Jemnitz János közölte: Múltunk, 2007/2: erre az adatra Révész Sándor hívta föl a figyelmemet; köszönöm), amelyben 1. kíméletlenül elítéli a sztálinizmust és a Rákosi-rendszert; 2. lényegében indokoltnak nevezi a „népfölkelést”; 3. aggodalmát fejezi ki, hogy az akkor új MSZMP az MDP kritikátlan folytatója lehet; 4. demokratikus átalakulást követel és függetlenséget a Szovjetuniótól; 5. igényli saját rehabilitációját, és 6. néhány körvonalazatlan föltétellel fölajánlja szolgálatait az új kurzusnak. Egyezség nem jött létre, a rehabilitáció részleges volt, bár minden bizonnyal ennek köszönhetjük, hogy napvilágot láthatott Horváth Zoltán csodálatos könyve a második reformnemzedékről, „a magyar századfordulóról” (1961, 1974), bár később a szerző éveket töltött háziőrizetben („lakhelyelhagyási tilalom”, majd csak nyilvános helyek látogatásának tilalma).

Ennek a javarészt kiváló emberekből (Vajda Imre, a régi forradalmár, sokszoros elítélt és jelentős közgazdász a nevelőapja volt 1956 óta) álló csoportnak a rendszerrel szembeni mély ambivalenciáját örökölte meg Jemnitz János is, aki belül is volt, kívül is, de – politikailag – főleg kívül. Életét csöndes kutatóintézeti munkahelyeken töltötte.

Munkája arra összpontosult, amit ma a felejtés legsötétebb átka sújt.

Ugyanis Jemnitz János a nemzetközi munkásmozgalom fáradhatatlan, makacs, csaknem monomániás krónikása volt, Tom Mann, Jean Jau­rès, Léon Blum, Keir Hardie életrajzírója, Litván Györggyel társszerzőségben népszerű Károlyi-biográfia írója, Karl Kautsky délkelet-európai kapcsolatainak föltérképezője, a II. Internacionálé történetének páratlanul nagy tudású szakértője, a szakszervezet-történet búvárlója, de úgyszólván mindent ismert és mindenről írt, ami ehhez a históriához tartozik – a legkevesebbet a kommunistákról. Megszámlálhatatlan mennyiségű könyv, tanulmány, cikk, recenzió, bibliográfiai beszámoló szerzője, források kiadója volt. A Székely Gáborral és Harsányi Ivánnal együtt szerkesztett folyóirata (Évkönyv: A nemzetközi munkásmozgalom történetéből) még a legutóbbi időkben is megjelent.

Mégse volt valahogy igazi filológus.

Nekem az volt a benyomásom, hogy ez a szüntelen, buzgó, szerény, föltűnés és föltűnősködés nélküli tudományos tevékenység nála tulajdonképpen magát a mozgalmat helyettesítette.

Megszállottan kutatta – négy kontinensen – rongyos, régi, elfelejtett folyóiratokban, füzetekben, brosúrákban, kőnyomatosokban, sárgult papírra nyomtatott, egyre érthetetlenebb szocialista zsargonban írott, szürke stílusú, vaskos könyvekben a lázadás jeleit. Meg tudta különböztetni egymástól mind a háromszáz frakciót.

Bár hősei biográfiájának végén többnyire az állt, hogy „főbe lőtték”, „fölakasztották”, „elgázosították”, „meghalt a börtönben”, „agyonverték a koncentrációs táborban”, „nyomtalanul eltűnt”, „éhen halt”, „megőrült”, „saját elvtársai kínozták halálra”, „utolsó éveiről semmit se tudni”, „magányosan, reményvesztve pusztult el”, a kutatás korpuszában testet öltő eszkatologikus remény éltette. Íme – ezekben a szavakban, tettekben, kegyetlen életekben – ott a jel, hogy egyszer majd vége szakad az elnyomásnak, a kizsákmányolásnak, a diszkriminációnak, az egyenlőtlenségnek, a szenvedésnek. Hogy az emberi világ nem lesz örökké börtön. Hogy nem fogjuk hagyni. Hogy ez nem maradhat így.

Ez a méltóságteljes, a szavakat kissé furán ejtő, föltűnően szép férfi – aggkorára megvakult: épp ő nem olvashatott!… – itt járkált mellettünk, a neohorthysta Budapesten, amely (mi tagadás) pontosan valóra váltotta mindazokat az aggodalmait a rendszerváltással kapcsolatban, amelyeket oly szenvedelmesen véltem cáfolhatni beszélgetéseink során. („Sajnos, az ellenforradalmak szilárdabb kövekből épülnek, mint a forradalmak. Elmúlt évezredek által nagyra növelt konzervativizmus az ellenforradalmak szövetségese. Forradalmat megdönteni mindig könnyebb, mint ellenforradalmat.” Ezt Rónai Zoltán írta 1920-ban, idézte Jemnitz János, Századok, 1980/5, 824.) Az előző rendszerrel szemben távolról se volt kritikátlan, de azt gondolta, hogy a megszüntetésében legalább annyi a regresszió, mint az előrehaladás. Több érdemét látta a bürokratikus-despotikus államkapitalizmusnak, mint amennyire én valaha is képes vagy hajlandó lennék, de töredezett elemzéseinek az emléke nyugtalanító.

Ő a politikai szubjektumként megszűnt proletariátushoz volt hű. Ezért nem kedvelné a jelzőt, amely róla eszembe jut: nemes. Mint ahogy azt se szeretné, hogy nekem a munkásmozgalom nagysága jut az eszembe a jelenkor törpeségével és groteszkségével szemben. Neki a mozgalom igaza számított, a fölszabadító üzenet, nem a nagy történelmi formátum, amelynek a megállapítása azt sugallja, hogy ez a história lezárult. Hiszen marxisták ma is vannak – nagyon sokan –, de a munkásmozgalom már nem létezik.

Ő historikusa, szellemi munkása, képletes részvevője volt a mozgalomnak. Ez ma nem eleven és aktuális munkának tetszik, hanem tanúságtételnek. Ő most elfoglalja a helyét a múltban, amelyet hosszú, dolgos élete során szorgalmasan és rezzenetlen szolidaritással leírt. Nyilván kevesen értik az élők között.

De ha rá gondolok, nem tudok ellenállni a kísértésnek: hátha mégis.