Élet és Irodalom,
LX. évfolyam, 31. szám, 2016. augusztus 5.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
Esterházy Péter emlékének
„…Krisztus, mikor még erőtelenek valánk, a maga idejében meghalt a gonoszokért. Bizonyára igazért is alig hal meg valaki; ám a jóért talán csak meg merne halni valaki. Az Isten pedig a mihozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt. Minekutána azért most megigazultunk az ő vére által, sokkal inkább megtartatunk a harag ellen őáltala. Mert ha mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által, minekutána megbékéltünk vele.” (Levél a Rómabeliekhez, 5: 6-10.)
Ferenc pápa néhány éve – sajnos félreértésektől és hamis érzelgősségtől kísérve a szervezett közvéleményben – szerény kísérletet tesz rá, hogy a keresztyénséget (minden keresztyén egyházat, nemcsak a katolikust) fölélessze. Hogy az evangyéliomot hirdesse mindenkinek, nemcsak a keresztyéneknek, hogy új szövetséget kössön újra mindenkivel, minthogy ez a kötelessége.
Ebben az az újdonság, hogy a római pápa nem mond semmi újat. Nem az a kötelessége, hogy újat mondjon, hanem az, hogy régit mondjon.
A katolikus egyház az ellenreformáció idején meg az ultramontán korszakban mondott újat. A trón és az oltár szövetsége sokszor fönnállott, de akkor változott hittétellé. A katolikus egyház a reneszánsztól kezdve sokáig arisztokratikus szervezet volt; ebben tetemes volt a barokk szépség, de kevés a keresztyénség. Pedig sokak elméjében azok a képek és zenék képzenek meg a „keresztyén” szó hallatán, amelyek az ecclesia triumphans újdonsága idején lettek. A győzedelmes orgonazúgás. Harmonia cælestis. A monarchikus spiritualitás és a többi.
„Arany pohár volt Babilon az Úr kezében, amely megrészegíté ez egész földet; nemzetek ittak az ő borából, azért bolondultak meg a nemzetek.” (Jeremiás könyve, 51: 7.)
Ferenc pápa a mezítlábas, koldus, remete, zarándok, vándor, kószáló egyház szószólója – egyre kevésbé a vezetője: hiszen az egyház vezetője Jézus, nem egy pap – , és evvel persze kényelmetlen helyzetbe hozza a fél világot, hiszen botránkozásoknak kell esniök.
Jézus vagy mindenkiért halt meg, vagy senkiért; ez nem kánonjogi kérdés.
Szembenézni pedig evvel kellene:
„Ostorcsattogás, kerékzörgés zaja; dobogó ló, robogó szekér. Törtető lovag, kardok villogása, dárda villanása, sebesült tömegek, holtak sokasága, nincs számok az elesetteknek; megbotlanak hullákban.” (Náhum 3: 2-3.)
Mindenkinek tudnia kell:
„De ez is számkivetésbe, fogságba jutott; kisdedeik is falhoz verettek minden utca sarkán; főembereire sorsot vetettek, és nagyjait mind bilincsekbe verték. Te is megrészegedel, elfeledtté leszel; te is keresel majd menedéket a gyűlölködő elől.” (Náhum 3: 10-11.)
Ferenc pápa mindannyiunknak azt mondja, hogy Babilon és Ninive sorsára jutunk, ha nem követjük az egyszerű igét, s feledjük, hogy mindenkiért vagy senkiért. Az egyháznak pedig azt, amit Jézus az apostoloknak: „És megparancsolá nékik, hogy az útra semmit ne vigyenek egy pálcán kívül; se táskát, se kenyeret, se pénzt az övükben. Hanem kössenek sarut, de két ruhát ne öltsenek.” (Márk 6: 8-9.)
Ferenc atyánkfia Lengyelországban járt. Vitte a jó hírt, ahogy kell, és az egyház, Isten népe, a hívők közössége döbbent csöndben hallgatta. Némán imádkozott Auschwitzban, kérve a sírás kegyelmét. Irgalmat kért a menedékkérőknek, a számkivetetteknek, az üldözötteknek és a menekülőknek. Sok hívőnek és hitetlennek könny gyűlt a szemébe, annyira elszoktunk az evangyéliom félreérthetetlen igazától. „Közelgetnek vala pedig őhozzá a vámszedők és a bűnösök, hogy hallgassák őt. És zúgolódának a farizeusok és az írástudók, mondván: ez bűnösöket fogad magához, és velök együtt eszik.” (Lukács 15: 1-2.) Ők – Phariszaioi kai hoi grammateisz – most is zúgolódnak. Ferenc meg ezt válaszolja: „Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának a szeméből. Ne adjátok azt, ami szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal, és néktek fordulván, meg ne szaggassanak titeket.” (Máté 7: 5-6.)
Semmi új.
„Kérjetek, és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek, és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik. Avagy ki az az ember közületek, aki ha az ő fia kenyeret kér tőle, követ ád néki?” (Máté 7: 7-9.)
Semmi új. Mindenki tudja. Nem tudja senki.
Az sokkal eredetibb, hogy a román görögkeleti-ortodox egyház pár millió aláírást gyűjt össze azért, hogy beiktassák – népszavazás útján – a román alkotmányba, hogy a házasság férfi és nő együttélése, ahogyan a magyarországi Alaptörvényben már benne is van. Ez új.
De a régi még újabb.
Az evangyéliom mindig meghökkent, megbotránkoztat, megdöbbent.
Ki érti ezt? Jézus mondja a bűnös asszonyról: „Néki sok bűne bocsáttatott meg, mert igen szeretett; akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.” (Lukács 7: 47.) Hogy is van ez? Csakugyan ezt mondja: hó de oligon aphietai, oligon agapa. Cui autem minus dimittitur, minus diligit. Mit jelentsen ez?
Nem tudni.
Ám ki gondolta volna, hogy az évezredek alatt simára koptatott közhelyek megelevenednek. Hogy kontraintuitív paradoxiájuk ismét szembeötlő. És hogy kétezer év múltán megint ezt morogják: „És akik együtt ülének vele az asztalnál, kezdék magukban mondani: ki ez, hogy a bűnöket is megbocsátja?” (Lukács 7: 49.)
S akik nem hiszünk a föltámadásban, csak ülünk az asztal mellett, és csodálkozunk.