Élet és Irodalom,
LXII. évfolyam, 25. szám, 2018. június 22.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
Az ördög akar itt pörlekedni.
A Széky János által elindított vitához szóltam hozzá röviden, tisztázandó néhány visszatérő, makacs elméleti és történeti, ma már csak Magyarországon elkövetett hibát. Földes György válaszában (Marx és mi – a magyar értelmiségiek, ÉS, 2018/24., június 15.) teljesen ártatlanul és jószándékúan ismétli meg ugyanazt, amit illenék jobban tudnia, s amiben álláspontja csakugyan betű szerint azonos az általa (joggal) „harcos antikommunista publicistá”-nak nevezett Seres Lászlóéval (mindketten egyenlőségelméletnek tekintik – alaptalanul – a marxizmust). Földes György rádióinterjúját bíráltam, de időközben a Népszava-cikkét is elolvastam. Véleményét itt is megismétli, íme:
„Marx a modernitás, a szabadság és az egyenlőség hármasságában gondolkodott.”
Ha ez így lenne, akkor Széky Jánosnak kár lett volna megírnia a cikkét, hiszen aki ebben a hármasságban gondolkozott, az – többek között – Eötvös József volt, és nem Marx. Ez a liberalizmus problematikája, amellyel ez a nagy irányzat a francia forradalom utáni krízisből akarta kimenteni azt, ami a metternichi és Bourbon-restauráció után a fölvilágosodásból megmaradt.
Marxnak ehhöz az égvilágon semmi köze, ezen már a zsidókérdésről írott fiatalkori tanulmányában túllépett, és se gigantikus kritikai művében, se a belőle kikövetkeztethető kommunizmusgondolatában (amelyet az Októberi Forradalom nagy nemzedéke dolgozott ki, mindenekelőtt Lukács) nincs ilyesmi. Mindezt illúziónak tekintette.
Az egyenlőség természetesen a baloldal általános vezéreszméje, amelyet a komolyan vehető kommunisták mindig „polgári baloldalnak” neveztek, meg „revizionizmusnak” (ez volt a gyakorlatban a szociáldemokrácia ideológiája), s az SZKP XX. kongresszusa után ez volt a szovjet típusú pártmozgalmak és kormányrendszerek őszinte ideológiája (burkoltan a Sztáliné) is; meg a parasztforradalmaké és a „forradalmi” parasztpártoké Kelet-Európában és a harmadik világban. Ez tény.
Ámde az egyenlőség a kapitalizmus némi átalakításával (vagy az államkapitalizmus – ez Lenin fogalma, az „államszocializmus” pedig a Lassalle-é – megteremtésével, kiépítésével) is elérhető (e tekintetben nagy haladás ment végbe mind Keleten, mind Nyugaton a második világháború után, nagyrészt a történelmi baloldal jóvoltából), Marx pedig a kapitalizmus ellensége, nem a megreformálója volt.
Politikailag magam is előnyben részesítem az egalitárius polgári baloldalt a polgári jobboldallal szemben (és egyáltalán nem tagadom az SZKP XX. kongresszusa [1956] utáni Kelet-Európa, elsősorban Magyarország civilizációs teljesítményét) – de ez nem Marx. A kommunizmus nem liberalizmus. A haladó polgár nem marxista.
Az osztály nélküli társadalom nem téveszthető össze az osztó igazságosság (distributive justice) egalitárius érvényesítésével, a kizsákmányolás nem számolható föl akármekkora béremeléssel.
Sajnálom.
(Viszont a Politikatörténeti Intézettel kapcsolatban Földes Györgynek van igaza, fölületes voltam, bocsánat.)
Utóirat: azóta újabb Marx-szakértő jelentkezett Orbán Viktor miniszterelnök úr személyében, aki Helmut Kohl-emlékbeszédében a következő szamárságokat tartotta érdemesnek elmondani: „Marx meghirdette a magántulajdon felszámolását, meghirdette a nemzetek eltörlését, meghirdette a hagyományos, évezredes családmodell fölszámolását, meghirdette az egyház és a hit eltörlését, és végül megteremtette a modern antiszemitizmust…” Marx (és persze Engels) még a voltaképpeni elméletének a kidolgozása előtt azt mondta a Kommunista Kiáltványban, hogy a kapitalizmus, a nemzetközi tőke számolja föl a nemzeteket és a hagyományos családot és nemi erkölcsöt, a régimódi szupranaturalista vallási hitet, ráadásul társadalmasítja a magántulajdont (kisajátítja a kistőkéseket, kézműveseket, önálló gazdákat). Az antiszemitizmussal kapcsolatos ismeretes falmelléki dumát most figyelmen kívül hagyjuk. A több nemzedéket egyesítő, monogám házasságon és patriarkális erkölcsön nyugvó család rég megszűnt, pedig mintha nem lenne kommunizmus. El is várom a radikálisan konzervatív államférfitól, hogy antimarxista legyen, de nem helyes ezt összekeverni a műveletlenséggel. A hagyományos társadalmak megszűnése nem volt Marx normatív célja, hiszen ez a folyamat akkor már (1848-ban) a lezárulása felé tartott. (Bár nem is helytelenítette ezt a romantikusok és néhány korai szocialista módjára. Fejtegetései a Kiáltványban a kapitalista forradalom megértetésére irányultak: a kommunista preferenciák természetesen mások.)