„Moszkovita gazember”

A kör bezárult.

Nagy Imrét a Kádár-rezsim és a szovjet vezetőség nevezte ellenforradalmárnak. Azaz a nemzetközi munkásmozgalom árulójának.

Most a Jobbik és a – kedvesen apolitikus – Nagy Imre-emlékművet eltüntetni óhajtó kormánypárti körök kiállítják neki a bizonyítványt: hű kommunista volt. Nekik van igazuk. Nagy Imre nem volt ellenforradalmár és nem volt áruló.

Evvel kínos helyzetbe hozzák a regnáló miniszterelnököt, akinek a gondosan megszerkesztett mítosza a Nagy Imre ünnepélyes újratemetésén mondott, utólag történelmivé fölfújt beszédével kezdődik (amelynek hosszú és kellemetlen a valódi története, de hagyjuk: nem Orbán Viktor lejáratása ennek az írásnak a célja). Az egyik jobbikos képviselőnek még a jelenlegi országgyűlésben is kissé alpárinak tetsző fölszólalására adott válaszakor a miniszterelnök úr – akinek a magabiztossága többnyire rendíthetetlen – zavarba jött, és összevissza beszélt (hogy Nagy Imrének a haza és a halál között kellett választania, ilyesmik), ez rá nem jellemző. De érthető: egyrészt nem engedheti, hogy bárki inkább antikommunistának tessék, mint ő, másrészt nem mondhat ellent a saját hivatalos mítoszának.

Ez azonban nem lehetséges, mert Nagy Imre csakugyan kommunista volt.

Voltak kommunisták, akik idejekorán elfordultak a sztálini párttól és politikájától, mint József Attila, voltak kommunisták, akik már a sztálini hatalomátvétel előtt szembefordultak a bolsevik párttal, voltak, akik csak utána – mint a máig sok helyütt nagy befolyású trockisták –, és voltak, akik a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa (1956) után (vagy kevéssel előtte) kezdték élesen bírálni a sztálini párt és rendszer dermesztő bűneit.

Ez hosszú folyamat volt, és fölöttébb bonyolult. 1956-ban kezdődött és 1968 augusztusában végződött Prágában a szovjet megszálláskor: ez volt az utolsó eset, hogy a „kommunista” rendszerrel szemben kelet-európai kommunisták kezdeményeztek radikális fordulatot. Bár – szemben a budapestivel – a prágai megújulási kísérlet békés volt, és vértelen, épp úgy katonai erővel verték le, mint a magyarországi forradalmat. Ezt már nem tudta kiheverni a rendszer, ahogyan a Jugoszláviával való szakítást, a magyar és lengyel ’56-ot, a Kínával való konfliktust nehezen, de kiheverte.

A kelet-európai baloldali ellenállás legjellegzetesebb intellektuális dokumentuma Jacek Kuroń és Karol Modzelewski Nyílt levél a párthoz (1964) című munkája, érte a két szerzőt börtönnel jutalmazták. (Magyarországon csak Bence György és Kis János – először „Marc Rakovski” álnéven megjelent – nálunk nem eléggé ismert munkája, A szovjet típusú társadalom marxista szemmel mérhető hozzá, megjelent franciául 1977-ben, angolul 1979-ben, magyarul Párizsban [immár a két szerző valódi nevével] 1983-ban, hazai kiadása máig nincs, ami tipikus.) De ezt a történetet itt nincs helyem elmesélni.

A demokratikus szocialista szellemű ellenállás legfontosabb eseménye az 1956-i magyar forradalom, amelynek az előkészítésében és a vezetésében – de nem a kirobbantásában – vezető szerepet játszottak a sztálinista fanatizmustól bűnbánóan megszabadult kommunisták. A forradalom szocialista jellege nem vitás (részletesebben vö. írásommal: TGM: Magyarország 1956: a szocialista forradalom. Kettős Mérce, 2016. október 23., kettosmerce.blog.hu, eredetileg angolul jelent meg). Egyrészt a forradalom minden képviselője – sok, korábban polgári, sőt: konzervatív tekintély is – ragaszkodott a köztulajdon (az államosítások) és a termelőszövetkezetek fönntartásához, egyikük sem óhajtott csatlakozni a nyugati szövetséghez, másrészt spontánul megjelentek az összes kommunista proletárforradalom szükségszerű politikai formái, a munkástanácsok; mindevvel együtt követelték a többpártrendszert, a szabadságjogokat, a demokráciát és a nemzeti függetlenséget.

A Köztársaság téri pártszékháznál lezajlott lincselés és hasonló epizódok utaltak rá, hogy az egész másképp is alakulhatott volna, ha a szovjet hadsereg nem avatkozik be – éppen a szociáldemokrata Kéthly Anna beszélt ellenforradalmi veszélyről –, de mivel nem tudjuk, mi történt volna akkor, nem érdemes találgatásokba bocsátkoznunk.

1956 eseménytörténete nagyjából ismert. Az értelmezéstörténet azonban sajátos. Röviden: az 1956. november 4-ei szovjet agresszió után fölállt, lassan megszilárduló, ellenforradalmi jellegű megtorló hatalom megbízott irányítói – Kádár, Münnich, Marosán – is csak fokozatosan alakították ki koncepciójukat. Lényege az volt, hogy kihasználva Rákosi és Gerő tagadhatatlan hibáit és a „törvénytelenségeket”, árulók és imperialista ügynökök „ellenforradalmat” szerveztek (megtévesztve a néptömegeket). Ez az „ellenforradalom” szerintük nacionalista volt, tőkebarát, nyugatbarát és foltokban fasiszta vagy „horthysta”.

A kádárista Fehér Könyvek – majd a későbbi, „árnyaltabb” hivatalos „földolgozások” – fölfogását (az előjel formális megváltoztatásával) átveszi a mai magyarországi szélsőjobboldal, amennyiben nacionalistának és polgárinak (antiszocialistának, olykor antiszemitának, sőt…) tekinti a forradalmat, avval a kiegészítéssel, hogy a forradalom vezetőit, a baloldali politikusokat, értelmiségieket, munkásokat kiradírozza a történetből, és úgy tünteti föl, mintha – a forradalommal párhuzamosan – ezek a kommunisták, volt kommunisták, szociáldemokraták, parasztpártiak csak valamiféle apró hatalmi csetepatéba keveredtek volna a párt egy másik frakciójával. (A Nagy Imre-csoport „hatalomvágya” a kádári szennyiratokban is sűrűn szerepel.) De a szélsőjobb szerint alapvetően egyik kutya, másik eb, kivégzők és kivégzettek.

Mivel a liberálisok nem kevésbé antikommunisták (az e körökben szokványos oroszgyűlöletről nem is szólva), mint a jobboldal – a múlt hét végén nem kevesebb, mint 11 darab militáns antikommunista cikket számoltam meg liberális lapokban és portálokon, amelyek célzata persze az Orbán-rezsimmel való (teljesen alaptalan) bolsevik párhuzam volt, de nem pusztán az; álljon itt egy szalagcím a múlt szerdai Népszava címlapjáról: „Így vette be Mexikót egy öreg kommunista”, ami nemcsak a tényeknek mond ellent, hanem a lap saját hírösszefoglalójának is – , 1956 számukra is nehézségeket okoz. De náluk még mindig működik a „demokrácia” sok mindent összemosó, mindenféle kedveset és jót jelentő ködképe, ezért Nagy Imre alakja – pláne hogy most a szélsőjobboldalnak egyszerre több irányzata is támadja – szeretetre méltónak tetszik.

Senki nem tagadja, hogy Nagy Imre – akár Révai József vagy Rajk László és Kádár János – sztálinista, bolsevik militáns, aktivista és funkcionárius volt, aki a kommunisták egy részével együtt (és egy másik részével ellentétben) újjászületett 1956-ban, és visszatalált az akkor már rég zsákutcába jutott szocialista forradalom eredeti értelméhez. Az 1917-i októberi forradalom örökségét 1956 és 1968 menthette volna meg, de mindkét megújulási kísérletet leverték, ezért a hagyományos – Leninből kiinduló – pártkommunista politikai örökség lényegében folytathatatlanná lett. (Lehet belőle tanulni, de úgy, ahogyan a történelemből tanulunk.)

De ez nem sokat mond. Ami a legérdekesebb: hogyan lett a bolsevik zsarnokság elleni harc fontos alakja számos kommunista és más (nem bolsevik) marxista? (Más történelmi konfigurációkban hasonlóra nem vagy alig bukkanunk.) Mi tette képessé még az eltorzított, meghamisított (sztálinizált) tant is arra, hogy eretnekségeket (ahogy a pártzsargon nevezte: „elhajlásokat”) produkáljon? Hogyan maradhatott benne annyi emancipatorikus tartalom, hogy ez ismételten megtörténjék, majdnem minden országban, majdnem minden kommunista pártban, a legnagyobb kockázatok, a legrettenetesebb fenyegetések ellenére? Miért kellett a sztálini pártnak – a strukturális elnyomáson kívül, amely a többséget érintette – külön ideológiai inkvizíciót fönntartania, hogy az ortodox igazhitűeket, a fanatikus pártelitet is kontrollálja, miért tételezte föl mindig, hogy eretnekségeknek márpedig lenniük kell?…

Ennek az inkvizíciónak akkora volt a súlya, hogy az egész problematika tovatűntével még mindig kissé kénköves illatú Trockij neve, akivel kapcsolatban szintén a sztálini közhelyek és rágalmak emléke a legerősebb (és akit az egész világon csak Magyarországon nem olvasnak, még Az orosz forradalom történetét [1930] se, ami tekintve a mű halhatatlan és klasszikus voltát, bámulatos). Persze Trockij testesítette meg mindazt, amitől a sztálini rezsimek rettegtek. Azt, hogy ők csak a forradalom bitorlói, és ez kiderülhet.

Abban, hogy a magyar utókor számára nem 1956, hanem a Kádár-rendszer jelenti „a szocializmust”, nem Nagy Imre és nem a Petőfi Kör a „hibás”, hanem az az egyszerű tény, hogy a Kádár-rendszer nem pár napig, hanem 33 évig állt fönn, és a maga szűk keretei között sikeres volt, ám bukása olyan alapos és végleges, hogy a „szocializmus” ma itt mindennek a szinonimája, „ami-már-nem-állítható-vissza”, mindazé, ami „lejárt”, némelyek szerint sajnos, némelyek szerint szerencsére. S az, hogy elfogadják, hogy ez volt „a szocializmus” – hiszen elvégre a rendszer állította ezt magáról, vagy legalábbis „építette a szocializmust”, amit olyan mosollyal emlegetnek, mint a lóvasutat és a fiáke rt, s ezáltal szemléletileg kimaradunk a modernség lényegéből.

Kádár sikeres volt, Nagy Imrét meg fölakasztották – s az emberek hajlamosak azt képzelni, hogy a bűn és a büntetés bensőleg összefügg, s a büntetés még az ártatlanokon is bélyeg. (Bár én még ismertem régi munkásmozgalmi embereket, akik számára a tőkések meg a fasiszták börtöne kitüntetésszámba ment. De ez kivétel.) Kádárt – mint a sikert általában – a jobboldal is tiszteli. Pláne hogy a Kádár-rendszer számos tekintetben konzervatív rendszer volt, épp úgy utálta ’68-at, mint a Magyar Idők. És nagyjából ugyanazért.

Ellenforradalmárok azért megértik egymást olyan apróságok ügyében, mint a szabadság.

Úgyhogy van logika benne, hogy el akarják vitetni a Nagy Imre-szobrot a Kossuth tér sarkáról, s valami régi ellenforradalmi, kommunistaellenes emlékművel akarják helyettesíteni. (Ne feledjük, hogy rendszerét maga Horthy altengernagy nevezte „ellenforradalmi”-nak, nem gyalázzuk emlékét evvel.) Ez így adekvát. Ha a Károlyi-szobor se állhat a másik sarkon, ha Ságvári terrorista, ha a Lukács Archívumot fölszámolta a szellemi szabadságért hősiesen küzdő Magyar Tudományos Akadémia, akkor Nagy Imrének is mennie kell, ahogyan forradalmi kormányának minisztere, Lukács György is közellenség. Csak egy kérésünk van: vigyék már el a rakpartról József Attila szobrát is, még mindig túl közel van az Országházhoz, és ő jobb kommunista volt és jobb marxista, mint Nagy Imre. Törjék már össze az összes forradalmár szobrát. Hadd legyen minden világos. Ne legyen itt holmi „pluralista” látszat, legyen a konzervatív krumplileves: krumplileves. Voltaképpen nagyon örvendetes, hogy Nagy Imrét és az egész ’56-ot nem akarják, mert nem tudják kisajátítani. Jobb ez így.

Ha a korábbi hű és engedelmes pártfunkcionáriusból a sztálini párt ellen lázadó forradalmár lett, az azt mutatja, hogy vannak voltaképpen nemes eredetű, bármennyire megromlott tévhitek, amelyek mégis megingathatók a lelkiismeret szavára. (S láthatólag nem minden tévhit ilyen.) Lényegében az repesztette meg a sztálini épületet, hogy a XX. kongresszus után kimondták, hogy a nagy pörök kivégzettei ártatlanok voltak. 1956. október 6-án – éppen ezen a napon! – ismerte el ünnepélyesen a magyar kommunista párt, hogy Rajk ártatlan volt: a párt meggyilkolta. Ezt nem viselte el, mert nem viselhette el a mozgalom.

Nagy Imre is ártatlan volt abban, amivel a pörében megvádolták. Hiszen az ügyész tulajdonképpen avval vádolta, hogy nem kommunista. S amint helyesen hangoztatja mostanában a Jobbik meg a Fidesz, ez nem volt igaz. Bűnös volt, hős volt, áldozat volt egyszerre: ennek a megértése, a munkásmozgalom és a magyar nép tragédiájának megértése, a hamis konszolidáció megértése, az ellenállás etikájának a megértése mindenki ügye lenne, mégse tartozik, úgy látszik, mindenkire.

Az európai történelemben két olyan szervezet volt, amely világmagyarázatra törekedett, ennek a világmagyarázatnak különféle teoretikus változatait, az uralkodó, egyszerűsített értelmezéseket a szervezeten belül kötelező dogmává emelte: a keresztyénség és a szocialista munkásmozgalom (mindkettőnek számos elvi – filozófiai – és kultúraföldrajzi variánsa ismert). Így lehetett dogmatikai, azaz hatalmi problémává az eretnekség (a hairészisz eredetileg mindössze filozófiai iskolát jelentett), illetve ami ugyanaz: az „elhajlás” és a „revizionizmus”. Ez erkölcsi és politikai vétket jelentett, amit büntettek, máglyával és egyebekkel.

Ellentétben Marx radikális historizmusával (amelynek filozófiai-társadalomtudományi-irodalmi utóélete van, de politikai alig: „Arbeiterbewegungsmarxismus”, mondja Robert Kurz), mind a keresztyénség (elsősorban, de nem kizárólag a keleti), mind a szociáldemokrata-kommunista világmozgalom platonista gyökerű. (Élces volt, amikor a magyar állam vezetője a magántulajdon és a család fölszámolásának ötletével Marxot találta vádolni egyik átlagon aluli beszédében, holott ez az „ötlet” Marx előtt majd’ két és fél évezreddel látott napvilágot Athénban, és ott van az evangyéliomokban is. A szerzetesi vagyontalansági eszményekről ld. Giorgio Agamben: Altissima povertà, 2011.) A platóni kommunizmus határozottan a (városállami) demokrácia ellen irányul, amennyiben nem a változó és bizonytalan népakaratot, hanem a közösségnek a filozófia által – az emberi természet ismerete révén – meghatározott javát tartja szem előtt. (Egyszerűsítek.) Nem az akaratot: az eszmét, „a lényeget”. (Általánosítok.) Nem csoda, hogy a kommunista, de nem marxista Alain Badiou a (magyarra – német szokás szerint – Az állam címmel fordított) Politeia átírásával akarja lezárni életművét, amelynek másik nagy politikaelméleti ihletője Pál apostol. (Megjegyzendő, hogy Sztálin pártelmélete a páli levelek egyházelméletére megy vissza, és mindkettő – a páli egyházelmélet és a sztálini pártelmélet – „a kiválasztott nép” theologúmenonjának az aktualizálása és eszkatologizálása, főként Sztálinnak a Lenin fölött tartott híres gyászbeszédében: „különös emberek vagyunk, mi, kommunisták, különös anyagból vagyunk mi gyúrva”, és í. t. Boris Groys idevágó spekulációit – vö. Kiss Lajos András érdekes cikkével [A kommunisták teste. Liget, 2002. október] is: ligetmuhely.com – az orosz „istenépítők” befolyásáról egyszerűen fölöslegesnek tartom, az egykori teológushallgató Sztálinnak erre nem volt szüksége, a Bibliát és az egyházi irodalmat meg annak idején mindenki ismerte, és nem csak Oroszországban. Ezen fölül ez nem holmi „hatástörténeti”, hanem mély, belső, strukturális és történetfilozófiai kapcsolat.)

A történelemben a nemzetközi szocialista munkásmozgalom skizmák (mindenekelőtt: 1914, illetve 1917–1923, de később is mindig), eretnekségek, reformációk révén haladt előre tragikus pályáján. Kelet-Európában – amely Bizánc bukása óta csak a bolsevizmussal befolyásolta egy ízben a világtörténelmet, hiszen az orosz forradalom nyugati eredetű és a Nyugatra hatott vissza, máig – a sztálini modellel, ha tetszik, a Szovjetunióval való szembefordulás dogmán és mozgalmon belüli végrehajtása („elhajlás”, majd „szakítás”, eretnekség, majd skizma) révén jutott el előbb „demokratikus”, később más formák között a szocializmus föladásához, majd megtagadásához.

Ez a mi történelmünk sajátossága (ez nem így történt Nyugaton, se a Távol-Keleten), és meg nem értése (holott kiböki a szemlélő szemét) végzetes, ugyanakkor komikus következményekkel jár, mint ez az ’56 körülötti bohókás békaegérharc is.

Az utólagos antikommunizmus daliás leventéi szokás szerint nem igazán fogják föl, miről beszélnek. Ha sor kerül valóban a Nagy Imre-szobor „áthelyezésére”, nyilván lesz fölháborodás meg tüntetés. Helyesen és indokoltan. De azért a dolog pokolian nevetséges.