Nem olvastuk el az írást a falon

Még az 1990-ben megválasztott első parlament döntött róla, hogy elveti a köztársasági Kossuth-címert, és koronás címert ad a köztársaságnak.

A korona melletti SZDSZ-es szavazatok – free vote volt, whip nélkül – döntöttek. Az eredmény bizonytalan volt, emlékszem, miután megjelent a táblán, a tőlem nem messze ülő Csurka István talpra hömpölygött, égnek emelte a karját, és azt kiáltotta: „Jaj, de jó!” Fölfogtam, hogy az akkori neokonzervatív álláspontom nemcsak filozófiailag problematikus, hanem a kelet-európai körülmények között politikailag is tarthatatlan.

A Magyar Köztársaság Országgyűlése (akkor még így hívták) egy csapásra elvetette 1948/49, 1918, 1945/46 és 1956 – „a magyar progresszió”… – teljes hagyományát. (1988/89 tüntetésein is a Kossuth-címer tünedezett föl.) Ezt igazolta a Hor­thy-újratemetés, a Szent Korona bevitele az Országházba a múzeumból, majd a „Magyar Köztársaság” név elvétele. (A köztársaságnak nem pusztán a neve szűnt meg. A köztársaság nem azt jelenti, hogy nincs király. A Horthy-rendszerben se volt király, az ország mégse volt köztársaság. Nem is tartotta annak senki, mint ahogy a kormányzó tiltakozott volna elsőként, ha valaki az ő államát „demokráciának” nevezte volna.)

A züllött, cinikus és korlátolt sajtó már akkor is azt ismételgette – a mindig fölharsanó, örök kar­ének –, hogy minek, kérem szépen, „szimbolikus” meg „ideológiai” álproblémára pazarolni a drága időt, miközben megoldatlan az arácsi strand főttkukorica-ellátása.

A koronás címer és a koronás szimbolika nem legitimizmust, Habsburg-restaurációt vagy akár közép-európai, osztrák-magyar, cs. kir. (k. u. k.) nosztalgiát jelentett: nacionalista gesztus volt, amely a Horthy-rendszert, az ébredő-fajvédő kurzust, a nemzeti ellenforradalmat rehabilitálta és legitimálta, persze kétszínűen és őszintétlenül, ahogy szokás errefelé.

Komolyabb tiltakozás nem volt – a „Magyar Köztársaság” nevezet eltörlése miatt se –, minden köztársasági, demokratikus, szocialista eszmény (és emlék) fölületinek, epidermálisnak bizonyult. Ökölcsapás se kellett hozzá, csak apró pofon, hogy engedelmesen elfelejtsék. (De lett főtt kukorica az arácsi strandon. – Köszönet Örkény Istvánnak.)

Ebben az időben már kiszivárgott az ún. Kónya-dolgozat (dr. Kónya Imre MDF-frakcióvezető, későbbi belügyminiszter javallata a jobboldali médiahegemónia előállítására: jelentjük, sikerült). A rá következő tragikomédiák (Hankiss, Gombár, „tejfa”, Csúcs) fejezték ki a legjobban a „király nélküli királyság” karakterét, amely mára már messzebb (lejjebb) jutott sajtószabadság tekintetében, mint Horthy és Teleki. És hol van már Kónya dr. úr? Ma ő liberálisnak tetszenék a posztmodern királykodók mellett.

Hol van a köztársaság?

Kunfi Zsigmond – rémlik, ki volt? – öngyilkosságakor, 1929-ben ezt írta Jászi:

„…Nincs a legcsekélyebb kétségem az iránt, hogy egy-két évtized múlva, amikor a Horthy, a Bethlen és a többi »percemberek« munkájának nép- és magyarságrontó természete nyilvánvalóvá válik az egész közvélemény előtt, sőt: a Metternichek, a Haynauk, a Bachok kategóriájába fognak soroltatni, Kunfi Zsigmondnak már szobra lesz Budapest valamelyik terén, és emlékét fia­tal proletárok évről évre fogják ápolni.”

Haha.

Majd meglátja a kedves olvasó, miket fognak írni az őszirózsás forradalom, az első magyar demokratikus köztársaság 100. évfordulóján (október végén) a himpellérek és a gyávák és a ködösítők.

A köztársasági rend lényege – a társadalom önrendelkezése, a népszuverenitás, a szabadságjogok, a politikai egyenlőség – elveszett, népünk passzív beleegyezésével. Ezt a veszteséget előre jelezte a koronás címer bevezetése, a köztársasági szimbolika elvetése, az autoritárius stabilizáció (Horthy-rendszer) – „konzervatív rendőrállam”, mondta róla köztudomásúlag Bibó István – újjáélesztése és a békerendnek ugyanaz a fenyegetése, ami a Horthy-kor fő politikuma, az irredentizmus („határrevízió”) volt valamikor. Ennek az államnak épp úgy Trianon a fő jelképe, mint a Horthyé volt. Bár ez (amit korábban határrevízió nélküli irredentának neveztem, amiről látható: teljes értelmetlenség) ma már a befelé irányuló agresszió jelképe csak, de ereje kétségtelen. „A határokon átívelő nemzetegyesítés” (színtiszta értelmetlenség) csakugyan állampolgárságra való tekintet nélküli kulturális hegemóniát jelent minden magyarul beszélő egyén és csoport fölött (nagyobb kockázat és minimális bátorság nélkül, ami Telekiben azért megvolt, az ismert végeredménnyel). Márpedig a köztársaság lényege a citoyenneté, nem az ethnicité.

A köztársaság bukása már akkor küszöbön állt. Ma már utóvédharcok sincsenek. Kisüsti és háztáji politológusok és elemzők százai közlik velünk negyedóránként, hogy „a baloldal nem érti a nemzetet”, amin azt értik, hogy a baloldalnak is azonnal nacionalistává, etnicistává, rasszistává kell válnia, ha jót akar (magának). Szemlátomást ezt a tanácsot egyre többen fogadják meg. Figyeljék csak meg, miket beszélnek majd október végén.

Ezeknek a respublikát és a világszabadságot éltető Petőfi hülye kommunista. Ady szifilitikus zsidóbérenc. József Attila marxista elmebeteg. Így volt ez mindig, így van most is.