A Sorsok Háza nemlétéért

A Sorsok Háza nevű tervezett „emlékezetpolitikai” intézményről igen tanulságos írásokat olvastam György Péter, Frölich Róbert/Gábor György/Vörös Kata (ÉS), illetve Révész Sándor (HVG) tollából, nem szólva korábbi vitákról. Az európai zsidóság nagy részének tudatos és rendszeres elpusztításáról valószínűleg minden más emberi problémáét terjedelemben meghaladó, gigantikus méretű történettudományi, politikai, filozófiai és szépirodalmi (és immár másodlagos: historiográfiai, irodalomtörténeti, recepciótörténeti és muzeológiai) értelmező korpusz jött létre, amelynek az áttekintéséhez szakember kell, aki én nem vagyok. Számtalan más kívülálló és laikus értelmiségihez hasonlóan én is sok nagyszerű, ám egymásnak ellentmondó művet olvastam erről, és mint mindenkinek, nekem is vannak töredékes és bizonytalan nézeteim a nyugati modernségnek erről a katasztrófájáról.

A budapesti Sorsok Háza-projekt újra föllobbantott botránya azonban fölhívja a figyelmünket néhány sajátos magyarországi körülményre, amelyet a nem szakértő megfigyelő is szóvá tehet, aki a zsidókat ért szervezett tömeggyilkosság külföldi irodalmát is valamennyire figyelemmel követi.

A holokausztról szóló újabb magyar írásokból, amelyek többnyire a holokauszt történetének itt, Magyarországon megesett, helyi aspektusairól beszélnek, föltűnően hiányzik a fasizmus/nemzetiszocializmus középponti funkciója, olykor akár a puszta említése is. Pedig az akkori magyar fönnhatóság alatt élt zsidókat nem a végzet, még csak nem is egyszerűen az egykori német és magyar állam (az elvontan fölfogott közigazgatási struktúra „mint olyan”), hanem egy bizonyos – minden korábbitól megkülönböztethető – politika ölte, ölette meg. Ezért (nézetem szerint) alapvető jelentősége van annak, hogy a holokauszt történeti, politikai és erkölcsi megértésének a kontextusában – azaz annak a társadalomnak és államnak a jellegében, amelyben most az értelmezés, megértés, „emlékezés” lezajlik – jelen vannak-e a fasizmus/nácizmus alapelveinek tovább élő vagy kiújult világnézeti és államvezetési elemei.

Természetes dolog, hogy sok kommentár és polémia avval foglalkozik, amit a regnáló magyarországi kormányzat „alkotmányos identitásunk” részévé tett par ordre du mufti, hogy tudniillik az önálló magyar állam 1944. március 19-én megszűnt, ezért „magyar” politikai felelősség senkit se terhel – illetéktelen magánszemélyek (pl. a nyilasok) egyéni bűnein kívül – a magyarországi zsidóság nagy részének a szisztematikus meggyilkolásáért. Állítólag. Ezért előtérbe került annak a bizonyítása, hogy vajon 1944. március 19-e (a náci megszállás) előtt is folyt-e rendszeres, szándékos, a magyar kormányzattól elrendelt vagy eltűrt zsidóirtás.

Evvel sikerült az alkotmányozónak elérnie a célját: a „magyar felelősség” kérdése a március 19-ei időhatár egyik vagy másik oldalán látszólag „magyarbarát” és „magyarellenes” véleményekre bontja az értelmezést: ennek a rosszhiszeműen megfogalmazott álproblémának a retorikai sikere méltatlan a tragédiához, amelyről beszélünk, ha a holokausztról beszélünk Magyarországon. Részben ez okozza azt a különös helyzetet, amelyben az „antiszemitizmusról” mint olyanról és a zsidók „balsorsáról” mint olyanról folyik a diszkusszió – a szokásos provinciális modorban, mintha ez pusztán magyarországi kérdés lenne (általában a jelenlegi politikai viták Európáról – és a holokauszt európai örökségünk része – az érthetetlenségig és a nevetségig hungarocentrikusak).

Az egykori magyar állam mint a tengelyhatalmak egyike, a náci Európa szerves része a második világháborúban, nyilván osztozik a náci Európa felelősségében – de ez politikailag csak akkor releváns, ha a Tengely részét képező magyar államot a mai magyar állam elődének, sőt: ha a mai magyar államot a rendszeresen – persze nem egyetlenként – zsidóellenes törvényi intézkedéseket már a nácikkal kötött szövetség előtt meghozó Horthy-rendszer utódának tekintik, ha fönnáll a politikai-ideológiai kontinuitás, és nincs teljes szakítás avval az államalakulattal, amely rendes tagja volt a hitleri szövetségnek, és maga is mutatott fasisztoid vonásokat, nem keveset. (A kontinuitás és diszkontinuitás minden kelet-európai ország kínos és égető dilemmája, nemcsak a miénk.)

De itt nem pusztán a múltra vonatkozó hivatalos vélemény (eufemizmussal: „történetpolitika”, „emlékezetpolitika”, két félrevezető és elég buta terminus) a releváns, még csak nem is az egykori antiszemita szélsőjobboldal és az antiszemita állam rehabilitációját vagy a fasizmus trivializálását célzó, a mostani kormányzat által támogatott mai – publicisztikai, propagandisztikus és történetírási – erőfeszítések, amelyek szándéka nyilvánvaló és félreérthetetlen. Hiábavalónak és történetietlennek érzem annak a „nemzetmetafizikai” taglalását is, hogy a zsidók „magyarok-e” vagy se: itt két körülírhatatlan, ezerféleképpen definiált halmaz egymáshoz való viszonyát próbálják tisztázni költői eszközökkel, ami nem vezet sehová, sőt: önkéntelenül a bújtatott, őszintétlen antiszemita diskurzus fönntartását szolgálja. (Az is tévedés – az ok és az okozat fölcserélése –, hogy az utóbbi időben Magyarországon az antiszemitizmust elemi, alantas, szadisztikus-orgiasztikus tömegszenvedélynek ábrázolják: ebből kimarad a modern zsidógyűlölet minden döntő sajátszerűsége, különösen a politikuma.)

Az az egy viszont bizonyosnak látszik, hogy a rasszista logikájú „migránsellenességet” – ugyancsak az „alkotmányos identitás” keretében, tehát a legmagasabb szintű jogalkotással – az állampolitika fókuszába állító, történetileg (ha nem is aktuálisan) irredenta, Európa-ellenes, soviniszta, kisebbségellenes, antiszociális és antidemokratikus mai magyar kormányrendszer nem méltó és nem alkalmas rá, hogy megszabja a holokauszt értelmezésének kereteit. Ennek az értelmezési „főhatalomnak” (Deutungshoheit: ezt a Duden így határozza meg: „alleinige Befugnis, etwas zu deuten; alleiniges Recht zu interpretieren, wie sich etwas verhält”) az elismerése: kollaboráció, és öntudatos magyar honpolgárra nézve szégyen.

Köztudomásúlag a Sorsok Háza (az elnevezés mintha Kertész Imre könyvének a címében foglalt tézist óhajtaná cáfolni) mint intézmény tulajdonjogát a magyar kormány az egyik zsidó vallási/üzleti csoportra* ruházta át, s evvel – mint már előttem többen megállapították – a holokausztot mint amolyan „zsidó vircsaftot” szimbolikusan elhárította attól az államiságtól, amelynek az örököse. Ez nem meglepő.

A Sorsok Háza-projekt elfogadhatatlansága csak kevéssé függ a majdani állandó kiállítás még alig ismert tartalmától. Nem kételkedem benne, hogy Schmidt Mária és munkacsoportja, ha nagyon muszáj, a tények egészen korrekt bemutatására is hajlandó, kiváló szakértők bevonásával, akkor is, ha az ismert történész, többszörös igazgató és alapítványi elnök, kormánybiztos, laptulajdonos és nagyvállalkozó közírászati-szónoki működése e tárgyban (és azon kívül) nem sok jóval biztat. (Máskülönben nem Schmidt, hanem az Antall-kormány egyik neves minisztere volt az első, aki a holokausztot a második világháború története merő „epizódjának” nevezte.) Ám ez mellékes.

Itt nem a holokausztkutatás irányzatairól van szó, amelyek értékének a megítélésére egyáltalán nem vagyok alkalmas és illetékes.

Hanem arról, hogy helyes-e ebben a pillanatban és ezen a helyen, itt és most holokausztmúzeumot berendezni, akármilyen történettudományi paradigma uralkodik majd benne. Szerintem nem: sem a hely, sem az idő nem alkalmas rá.

Ismerve a jelenlegi, számos (bár nem minden) tekintetben szélsőjobboldali kormányzat eltökéltségét és regresszív lendületét, a Sorsok Házát el fogják készíteni és meg fogják nyitni, és lesznek körülötte magasabb és alacsonyabb színvonalú viták a végtelenségig. Ezeket a vitákat a kormányzati Deutungshoheit a „magyar felelősség” rosszul föltett kérdésére adott, szükségképpen rossz válaszok keretében fogja tartani, miközben Európa-szerte (nálunk is) omlanak össze a zsidók szenvedése előtti együttérző főhajtás és az antifasizmus mintegy hatvanesztendős szellemi mintázatai, magatartásformái, tabui és metaforái. „Vogelschiss” – a holokauszt, a nácizmus csak madárpiszok az ezeréves német történelemben, mondta Alexander Gauland, a mai magyar kormánnyal rokonszenvező (és viszont) AfD vezetője; a párt egyik regionális vezetője, Björn Höcke a berlini holokausztemlékművet „szégyennek” nevezte (mármint az a szégyen őszerinte, hogy fölállították). És így tovább.

Ez az a jelenkori történeti keret, amelyben a magyar állam vezetője – elsősorban külpolitikai megfontolásokból – ragaszkodik a Sorsok Háza megnyitásához. (Meg persze azért, hogy az akarata minden területen hiánytalanul érvényesüljön.) Csak annyit remélhetünk, hogy ennek a történeti szituációnak a fölismeréséből legalább az következik: a magyar tudomány, a szellemi élet, az egyházak és más közületek tiszteletre méltó képviselői nem vesznek részt ebben a vállalkozásban.

* Ez a csoport – médiacégén keresztül – a 168 Óra tulajdonosa és a Klubrádió társtulajdonosa. Az ellenzéki 168 Óra hirtelen megszüntette Bolgár György népszerű heti rovatát, nyilván azért, mert Bolgár híres rádióműsorában bírálták a Sorsok Háza-projekt újraindítását. Szép kilátások.