Göncz Árpád sírja mellett

Némileg habozva fogok hozzá az íráshoz, hiszen jól tudom, hogy a témája félreértések és hazugságok törmelékhegyei alatt hever, és szinte lehetetlen onnan kiszabadítani.

Hiába egyértelműek és cáfolhatatlanok a tények, amelyekről szó van, ha egyszer hatalmas érdekek parancsolták a meghamisításukat immáron több mint évszázada. A hamisítás, ahogy lenni szokott, beépült a nemzeti tudatba, és része számos honfitársunk politikai önazonosságának. Ezért az igazság sértés­számba megy, ami távol áll a szándékomtól, sőt: szeretném szelíden meggyőzni olvasóimat, hogy jó lenne az országnak, ha becsületesen és őszintén számot adnánk magunknak róla, milyen szerepet játszott és játszik Magyarország a nemzetközi, különösen az európai közvéleményben, s arról, hogy ez miként hat a magyar nép sorsára.

*

A huszadik század elején mind az Osztrák–Magyar Monarchia nyugati felében (Ausztriában és Cseh-Morvaországban), mind Nyugat-Európában, de a korabeli oroszországi és amerikai sajtóban is Magyarország egyetlen dologról volt nevezetes: a magyarországi nemzetiségek (románok, szlovákok, szerbek, ruszinok, horvátok) elnyomásáról.

A történelmi Magyarország uralkodó osztálya és kormányzata megakadályozta a nemzetiségek politikai képviseletét, kíméletlenül fölszámolta iskoláikat, börtönbe vetette vezetőiket, soviniszta képviselőházi beszédekkel és sajtókampányokkal alázta meg őket rendszeresen. A másik idevágó elem a társkirályság, Horvátország erőszakos elmagyarosításának hiábavaló és nevetséges kísérlete volt.

Amikor Ausztriában (azaz a Monarchia nyugati felén) az ott is súlyos nemzetiségi küzdelmek civilizáltabb mederbe terelődtek a szavazati jog kiterjesztése révén, s ahol a dinasztia egyre inkább támaszkodott a nyugati szlávokra, valamint a szociáldemokrácia eredményesen követelte ki a népjogokat, a szláv pártok pedig elfoglalták a helyüket a bécsi parlamentben, akkor Magyarországon a kormányzó arisztokrácia megtagadta a néptől az általános szavazati jogot – mert szerinte a lakosság több mint felét kitevő nem magyar nemzetiségek többségbe kerülhettek volna, ráadásul a szocialista munkások vezetői („a hazátlan bitangok”) is bejutnak a parlamentbe –, és mindent elkövetett a hazai nemzetiségek „fajrokonai”, mindenekelőtt Szerbia világpolitikai érvényesülése és a délszláv egységtörekvések ellen.

Ezért volt a magyar uralkodó osztály Törökország törekvéseinek (birodalmi utóvédharcának) a híve a tizenkilencedik század utolsó negyedében, ezért ellenezte a balkáni népek szabadságharcát (1877/78), amely Románia és Bulgária függetlenségével, az oszmán birodalom vereségével végződött, ezért nézte el a keleti keresztyének (örmények, pontoszi görögök) üldözését – amely, mint tudjuk, az első modern genocídiumhoz vezetett az első világháború végén. (A mai Törökországban börtönbüntetésre ítélik azt, aki örmények millióinak és görögök százezreinek az elpusztítását népirtásnak meri nevezni.)

Az európai közvélemény – beleértve a velünk közös államban élő, gazdaságilag és katonailag domináns Ausztriát, a szoldateszka intenciói ellenére – habozás és kivétel nélkül a balkáni népek függetlensége mellett és a magyarországi nemzetiségek elnyomása ellen volt, bár aggódott Oroszország növekvő balkáni szerepe miatt. A cár a délkelet-európai szláv és ortodox népek védnökévé próbálta föltolni magát, az orosz titkosszolgálat számos függetlenségi, autonomista-szeparatista, nemzetiségi mozgalomba beférkőzött, ami akkoriban sokakat nyugtalanított, bár végül ebből nem lett semmi, a forradalmak az ún. pán­szláv törekvések végét szakasztották.

A huszadik század elején a nemzetiségi elnyomás nem volt kivételes. Angliában az írek, Németországban és Oroszországban a lengyelek brutális üldözése és jogfosztottsága közismert volt, és gondoskodott a szakadatlan fölháborodásról egyrészt, a soviniszta kardcsörtetésről másrészt.

Épp ezért van benne igazságtalanság, hogy a világközvélemény szemében mégis elsősorban Magyarország lett a nemzetiségi elnyomás jelképe, és ez pár évtized alatt szerves része lett egész Európa politikai kultúrájának. (Erről Jeszenszky Géza írt könyvet Az elveszett presztízs címmel 1986-ban, új kiadás: 1994, ő a brit példára koncentrál.) S összefüggött az akkori világban egyedülállóan népellenes magyar választójoggal, a szakszervezetek és a szociáldemokrácia rendőri „kezelésével”, ami akkorra már a sötét reakció vonása volt, mások kezdtek túljutni rajta, így az „úri Magyarország” megtestesített mindent, ami ellen ez időben a nyugati közvélemény többsége szükségesnek tartotta a határozott föllépést.

Ausztriában mind a dinasztia, mind az arisztokratikus-konzervatív ausztroszláv blokk, mind a liberálisok, mind a szociáldemokraták, mind a vezető lapok attól rettegtek, hogy a magyar uralkodó osztály (mindenekelőtt a nemesség) politikája háborúba keveri őket a szlávokkal, a románokkal és védnökeikkel, Franciaországgal és Oroszországgal.

A „darabontkormány” (1905–1906) furcsa epizódja mutatja, hogy Bécs attól se riadt volna vissza, hogy erőszakkal demokratizálja Magyarországot. (Évtizedekkel később nyilvánosságra került iratok azt is bizonyítják, hogy a szociáldemokraták – bizonyos udvari körökkel összhangban – a katonai megoldást, a kiegyezés fölmondását se zárták volna ki: Ferenc Ferdinánd főherceg se ellenezte volna a „demokratikus cézárizmust” a szláv-román többségű Nagy-Ausztriában. A trónörökös kissé zavarodott elméjében Bosznia annexiója és a délkelet-európai terjeszkedés is azt jelezte volna, hogy a dinasztia nem tart a szláv többségű Monarchiától.)

A magyar főnemesség „nemzeti politikájának” soha nem volt egyetlen külföldi szövetségese, beleértve Horvátországot, Ausztriát, Cseh-Morvaországot és az ausztriai lengyel nemességet. Az arisztokratikus magyar államot már az első világháború előtt se támogatta az égvilágon senki az uralkodó osztály által megfogalmazott „nemzeti céljai” tekintetében, és a magyar állam „nemzeti céljait” ellenezte a régi Magyarország lakosságának többsége is (hiszen a szocialista munkásság és a nemzetiségi lakosság együttesen elsöprő többségben volt). Ezt a többséget megpróbálhatták letagadni akkor, amikor a lakosság 6 és fél százalékának volt szavazati joga. A huszadik század elején azonban úgy látszott, hogy az általános, egyenlő és titkos választójogért folytatott küzdelem az egész világon győzelemmel fog végződni. A modern plebiszcitárius diktatúráktól csak kevés prófétai lélek tartott. (Pl. az öreg Marx és a fiatal Nietzsche.)

Trianon – kívülről nézve – akkor a magyarokon kívül szinte mindenkinek magától értetődött, ha mindenki hozzá is tette őszintétlenül, hogy „ez azért túlzás”. Volt olyan pillanat az első világháború végén, amikor a francia-brit hadvezetés nem számolt Magyarország fönnmaradásával, elfogadták volna, hogy a magyar államot egyszerűen fölosszák szomszédai között, hogy az európai békét és stabilitást zavaró entitás végre megszűnjék. A francia tábornokok meglepődtek rajta, hogy mind a Károlyi-féle demokratikus köztársaság, mind a tanácsköztársaság ragaszkodott a teljes, régi magyar államterülethez. A tanácsköztársaság végül a régi „nemzeti célok” szellemében, a románok, csehszlovákok és jugoszlávok elleni nemzeti háborúban bukott el. Az internacionalizmus puszta – és hatástalan – ideológiának bizonyult, a nem magyar többségű területek fölötti magyar uralom („a területi integritás”) problematikusságát az antant támadása után Magyarországon már senki se vetette föl, pedig Kunfi Zsigmond híres, népszerű, lángoló beszédeiben (1918 októberében) ez a szabadság részének tetszett: nem uralkodunk azokon, akik ezt nem óhajtják. Bár ő is remélte, hogy a nemzetiségek majd csatlakoznak a demokratikus, szövetségi, soknemzetiségű, többnyelvű új Magyarországhoz. Ez a remény semeddig se tartott.

Az új, demokratikus Ausztria boldogan szabadult meg a szlávoktól, a saját nemzeti célja a demokratikus össznémet köztársasággal való egyesülés lett volna (az „Anschluß” kifejezés az osztrák szociáldemokrácia programjából származik, baloldali jelszó volt az 1848-i hagyomány szellemében: az egyesült, föderatív, demokratikus össznémet köztársaság), ezért nem volt soha osztrák irredenta.

Jellemző, hogy IV. Károly, az utolsó Habsburg uralkodó Magyarországra akart visszatérni („királypuccs”, 1921), nem Ausztriába.

Magyarország az 1870-es évektől az 1930-as évekig a „nacionalizmus” szimbóluma volt világszerte, és mindig az európai egyensúly legveszedelmesebb ellenségének tartották (Hitler föllépéséig). Ez része az európai hagyománynak, és máig súlyosan árt a magyarság nemzeti érdekeinek, hiszen a művelt nyugati vezető rétegekben ennek az emléke most is él (tapasztaltam számtalanszor nyugat-európai és amerikai egyetemeken, diplomaták, művészek és újságírók között), ha a legtöbben el is felejtették már az egész egykori problémahalmazt. Trianon a szomszéd népeknek fölszabadulást jelentett, az igazságosság érvényesülését, újjászületést. Hogy a magyarok rosszul jártak? Sajnálatos. Hogy a fölszabadult nemzetiségek új nemzetállamukban épp úgy elnyomták a kisebbségeiket, mint a szolgabírák magyar szisztémája? Hát ez a világ sora.

Hiszen a mi 1848/49-i szabadságharcunkra is úgy emlékszik az európai történetírás, mint erdélyi román-magyar háborúra, amelyben mindkét fél népirtást hajtott végre a másik fél (főleg polgári lakosok) ellen, ami egyébként igaz. De persze nem az egész igazság, ezért ez a fajta emlékezés igazságtalan.

*

Épp ennyire igazságtalan, hogy e percben a menekültellenes rasszizmus és a belőle kifejlődött, egyre hatalmasabb, fasisztoid szélsőjobboldal – amiért egész Európa hibás, nem szólva a Donald Trump vezette Egyesült Államokról – miatti felelősséget a nemzetközi közvélemény az orbáni Magyarországra terheli.

Orbán Viktor magyar miniszterelnök mindent elkövetett annak érdekében, hogy államát (minden egyebet mellőzve) a „migránsellenességgel” azonosítsa. Ez ma a honi uralkodó osztály és államvezetés „nemzeti célja” – ne feledjük, hogy az ellenzéki pártok is támogatják, bár lanyhán, a fajvédő határkerítést –, és azoktól az államoktól eltérően, amelyek voltaképpen (bár csöndben) ugyanazt művelik, amit Orbán és állama, az idegengyűlöletet és az etnicizmust teszi meg államcélnak, nemzeti ideológiának, a nemzeti önazonosság alapelemének.

A kormányzó szélsőjobboldal szemében az a magyar, aki gyűlöli a színeseket, a muszlimokat és az elkorcsosult fajkevercset állítólag igenlő, „dekadens” Európát.

Ezt „visegrádi” szövetségeseivel – akik persze soha nem mennének ennyire messze – a nemzetközi porondon is képviseli az Orbán-kormány, nem csak Röszkén. Ma már büszkén magára vállalja a Földközi-tengerben vízbe fojtott menekülők miatti bűnt (amelyhez nem lenne föltétlenül köze), ahogyan büszkén magára vállalja a klímaválság közös európai megoldásával szembeni ostoba és rövidlátó ellenállás ódiumát. És miért ne csapná hozzá mindezekhez a kínai „átnevelő táborokba” zárt ujgurok miatti tiltakozás megtorpedózását vagy a meggyilkolt máltai újságírónő ügyében elítélő nyilatkozat kiadását? Miért ne legyen teljes a szégyen és a gyalázat? Miért ne mondja az új magyar igazságügyi miniszter (három gyermek anyja), hogy a családon belüli erőszakot tilalmazó Isztambuli Egyezmény „hiszti”? (Az egyezményt a magyar kormány aláírta, de hosszú évek óta nem hajlandó ratifikáltatni.) Rosszabb híre már úgyse lehet államunknak.

Mivel az Orbán-kormány hosszú távon biztosan vesztes, nemzetrontó külpolitikája nem vált ki Magyarországon széles körű népi tiltakozást (az ellenzék – s ami fontosabb: az ellenzéki sajtó egy része – meg bátortalanul hallgat), ezért Magyarország az etnicista szélsőjobboldal világméretű jelképévé vált, akárcsak az Apponyi-féle gyalázatos iskolatörvény meg a Memorandum-pör (Kolozsvár, 1894), a máramarosszigeti skizmapör (1913) idején a nemzetiségi elnyomásé meg a sovinizmusé. Ahogyan Lengyelország automatikus, állandó jelzője a „katolikus”, Magyarországé a „nacionalista” százötven éve és egyre inkább. Mindenütt a kerek világon.

A nemzetközi közvéleményt nem érdeklik a mentőkörülmények, se a „humanista” frázisokkal parádézó nyugati hatalmak képmutatása. (Bár például Németország ma tömegesen toloncolja ki a menedékkérőket.) Egyszerűen azért nem, mert más országokban nagy a látható ellenállás a migránsellenes rasszizmus miatt az utcán meg a médiákban, de több helyütt a pártpolitikában is. Az érdektelen – szemben a pesti közmeggyőződéssel –, hogy az Európai Unió nyugati vezetői békén fogják hagyni Orbán Viktort, aki tovább fogja aratni semmire se jó taktikai sikereit. (Orbán – ha nem lesz valamilyen globális hajcihő vagy véletlenszerű helyi baleset – még évtizedekig hatalmon maradhat. Őt különösebben piszkálni nem praktikus.)

Magyarországra a mostani rezsimnek sikerült visszaragasztania a „nacionalista” és „rasszista” stigmát, amely talán még évszázadokig fog ártani a magyar népnek, amint a – néhányunk kivételével mindenkitől elfelejtett – Apponyi és Bánffy hajdani durva kisebbségellenes politikájának az árnyéka rávetül mindannyiunkra.

Az a látszat alakul ki, hogy a magyarországi közvéleménynek szinte az egésze a menekültkérdésben az orbáni államapparátus és érdekcsoport oldalán áll – hogy joggal mondhatják mind a pesti szélsőjobboldali kormányportálok, mind a magyar nép külhoni rosszakarói: ez Magyarország!

Ehhöz adódik hozzá, hogy – az ultrasoviniszta és csöppet se magyarbarát, kétes szövetséges szerb kormány kivételével, amely pillanatnyilag Putyinra és Orbánra támaszkodik – szomszédaink (Románia, Horvátország, Szlovénia, Ukrajna) hivatalosan kinyilvánították, hogy a magyar kormányt irredentának tartják, a magyar határrevíziós törekvéseket valóságos veszélynek, és avval vádolják a magyar államot, hogy beleavatkozik belügyeikbe, és mintegy „ötödik hadoszlopként” használja a határon túli magyar nemzeti kisebbségeket.

Mindez így nem igaz, legjobb esetben mérhetetlen túlzás. De fölületesen rátekintve a zászlólobogtató incidensekre, a fociultrák „határokon átívelő” provokációira, a magyarországi orbánista feudum részét képező kisebbségi magyar sajtó egy-két kivétellel egyre sovénabb, „oláhozósabb” irályára (Szlovákia ebben kivétel, az ottani magyar sajtót nem a soviniszta pesti kormányzat szelleme lengi be), a magyar „diplomácia” bárdolatlanságaira meg arra, hogy Orbán úr erdélyi fejedelemként viselkedik (miközben, ha baj lenne, semmit se tehetne a romániai magyarság érdekében – és nem is tenne semmit), a kínos látszat ezúttal is Magyarország ellen szól.

Hiába mondjuk, hogy ezek marginális jelenségek és szófia beszédek, amelyeket nem kell komolyan venni.

Mindezekben az ügyekben a magyarországi „nyilvánosság” függetlenebbik része többnyire hallgat (vagy maga is tudatlan nacionalista előítéleteket hirdet, gyávaságból vagy tájékozatlanságból). A „nemzetietlenség” vádjától való páni rettegés már a régi magyar kommunistákra is jellemző volt (a szociáldemokratákra nem!), a „baloldali” megalkuvás, meghunyászkodás, a megtévesztett többség üvöltésétől való félelem ma is általános.

Irredenta emlékművel helyettesítik 1956 emlékjelét: mi sem szimbolikusabb és időszerűbb ennél. A magyar állam nyilván nem akarja katonai erővel megtámadni összes szomszédját, és nem óhajt kilépni az Európai Unióból és az ENSZ-ből, bár a 888.hu, a Mandiner, az Origo, a Pesti Srácok, a Demokrata, a Vadhajtások stb. olvasóinak, a Karc FM és a Kossuth Rádió hallgatóinak, az m1, a Duna TV és a Hír TV nézőinek más a benyomásuk. A szélsőjobboldali kormánymédiák álláspontja – remélhetőleg – nem a kormányzat álláspontja.

De kormánypárti kritikát ezekről az életveszélyes tébolygásokról még nem hallottunk. Az „utódállamok” népei iránt barátságos, megértő, érdeklődő hang az ellenzéki médiákból se hallatszik, legföljebb fölényes-leereszkedő humorizálás. (Azt nem számítom ide, hogy pl. a román nemzeti önkritikát gyakorló Lucian Boia írásait románellenes magyar nacionalista célokra használják az ilyesmire hajlamosak, ahogyan annak idején Mocsáry és Jászi magyar nemzeti önkritikáját használták saját céljaikra a magyarellenes román és szerb nacionalisták.)

Én állandó összeköttetésben vagyok a kelet-európai antikapitalista (fiatal) baloldallal, egyfolytában ott vagyok, beszélek a rendezvényein, írok a lapjaiba (ennek a puszta létezéséről sincs beszámoló Magyarországon, pedig ilyen antikapitalista új baloldal már Erdélyben is van, még magyarul is!), mindegyik esetben általános „a népek barátságának” Pesten kiröhögött eszméje, beleértve a pokoli helyzetben lévő magyarság iránti rokonszenvet. De hát egyelőre marginális kisebbség.

Ismét le kell szögeznem, mennyire szégyenletesnek tartom a budapesti utóliberalizmus megvető ellenségességét az ortodox-görögkeleti népekkel – oroszokkal, görögökkel, románokkal, szerbekkel – szemben (nem szólva az utódállami magyar kisebbségekkel szembeni ostoba, etnicista „ballib” gyűlölködésről, ami sajnos nem a jobboldal koholmánya, hanem pirulásra késztető valóság). Ez semmivel se jobb a szélsőjobboldal nyugatellenességénél, iszlamofóbiájánál, antiszemitizmusánál és irredentizmusánál.

Egy szó mint száz, Magyarország ma ismét megtestesíti mindazt, amit – képmutatás ide vagy oda – a nemzetközi közvélemény, a nyugati médiák jelentős része (a konzervatívoktól a szélsőbaloldalig) utál és elutasít. Magyarországnak látszólag vannak szövetségesei a visegrádi csoportban, ám ott a jelenlegi soviniszta, etnicista, Európa-ellenes kormányok helyzete ingatag, az ottani nyilvánosság ezerszer szabadabb, mint itt, a közvélemény pedig nagymértékben elutasítja a rasszizmust, a heteroszexizmust, a legszegényebbek gyötrését, a környezetvédelmi trogloditizmust és a magyar valóság más csinos alkatrészeit. Az etnikai és nemi kérdésben Orbán mögé fölsorakozott magyar politikai egységhez hasonló a világon sehol se létezik. Magyarország egyedülálló. Az Orbán-rendszert elutasító konzervatívok is nagyrészt orbánisták, akik a konzervatív Angela Merkelt proletár internacionalistának, a „népességcsere” hívének és „Soros-bérencnek” tekintik…

Magyarországnak ezt a tárgyilag részben indokolatlan pária voltát gyermekeink és unokáink fogják megsínyleni, ahogy máig keserüljük az elfelejtett gróf Apponyi Albert és báró Bánffy Dezső korlátolt, soviniszta, elnyomó politikáját, amellyel szemben formálódott ki szomszédaink nemzeti tudata és nemzeti identitása – és amelynek az állandóságát, mintegy örök adottságát erősíti meg az Orbán-rezsim népellenes és öngyilkos irányvonala.

Európa eltűri Orbánt, mert itthon rendet tart, és beéri jelentéktelen „ellenzékének” az enyhe sanyargatásával (a falusi gettókba szorult cigányok meg kit érdekelnek), ahogyan eltűrték Horthyt, Kozma Miklóst meg Gömböst, bár jól bele voltak keveredve az akkori nemzetközi terrorizmusba (marseille-i merénylet, Erzberger-gyilkosság), Bethlen meg Teleki a frankhamisítási afférba, ami azért Orbánról nem mondható el gyanús külföldi barátai ellenére – a szerencsétlen magyarországi sajtó még Milorad Dodik boszniai szerb „elnöknek”, a népirtás lelkes hívének a félhivatalos látogatására se figyelt föl (Áder és Orbán fogadta, ami hallatlan!)… –, a rendszer tartósnak, szilárdnak ígérkezik. Orbán egyik választást nyeri a másik után, fényes diadallal.

Az egész világ azt hiszi, hogy mi mind orbánisták vagyunk. Azok vagyunk, akik támogatjuk, hogy a „tranzitzóna” konténereiben tárolt menedékkérőket éheztessék. A szögesdrótbarát, kerítéspárti nemzet. Ez így látszik kívülről, senkinek sincs ideje a finomabb árnyalatokat tanulmányozni. Az összes többi kelet-európai országban van ellenzék, amely számos nagyvárost kormányoz; a sajtó mindenütt – Magyarország kivételével – elég szabad, a közszolgálati médiák – Magyarország kivételével – teljesítik alkotmányos kötelességüket. Az oktatás, a kutatás önálló. Van vita. Itt meg csak a gyalázkodási párviadal, amelyben a hatalmi erőviszonyok döntenek.

Az ország egységesen borzasztónak tűnik föl.

Ennek a nemzetközi közvélemény ítélőszéke előtt elmarasztalt, irtózattal nézett országnak kell majd megértést és kíméletet kérnünk, ha elérkezik – amint bizonnyal elérkezik – a végzetes óra.

Lehetséges, sőt, valószínű, hogy az új elnök (Ursula von der Leyen, akinek a nevét se képesek kiejteni a budapesti rádióbemondók németekkel való együttélésünk több mint fél évezrede után) vezette Európai Bizottság fütyülni fog ezernyi nemzetközi szerződés, egyezségokmány és más jogszabály megsértésére és megsértőire, hiszen a szétesőben lévő Európa gyönge, Orbán hatalma meg erős.

Az Egyesült Államokat olyan férfiak vezetik, akik rokonszenveznének a mai Magyarországgal, ha tudnák, hol fekszik, de amúgy generaliter a „minden külföldi dögöljön meg” politikáját őszintén becsülik. Csak ne feledjük, hogy ők is külföldiek, mi is külföldiek vagyunk, és a „dögöljön meg” jelszavuk nem azt jelenti, hogy ők (az amerikaiak) „dögöljenek meg”, hanem azok, akik onnan nézve „külföldiek”, nem pedig azok, akik innen.

*

Ám egyszer csak történt valami, ami talán rácáfol arra, amit idáig sugallni szerettem volna.

2019. július 11-én Zuzana Čaputová, a Szlovák Köztársaság újonnan megválasztott, az ottani liberális–demokratikus ellenzékhez tartozó elnöke Budapestre látogatott. A szlovák köztársasági elnök beszélt Áderral és Orbánnal, világossá tette, hogy nem értenek egyet. (Később meg azt is világossá tette Pozsonyban a szlovákiai közszolgálati rádió magyar adásában, majd a szlovákiai magyar fiatalság gombaszögi táborában, hogy őszinte barátja a felvidéki magyarságnak, semmi kifogása a kettős állampolgárság ellen, híve a kétnyelvűségnek és a nemzetiségi jogoknak.)

És tett még valamit, ami megrendítő, és amiért – rossz szokásunk szerint – egyetlen köszönő szót nem kapott tőlünk, pedig ebben rejlenék egyetlen reményünk.

Fölkereste Göncz Árpád köztársasági elnökünk sírját, virágot tett rá, fejet hajtott.

Evvel kinyilvánította, hogy tudja: VAN MÁSIK MAGYARORSZÁG.

Volt is, van is.

Vajon a magyarországi közélet melyik jelentős egyénisége vitt mostanában virágot Göncz Árpád sírjára?

Tudjuk a választ.

No de sebaj.

Zuzana Čaputová megmutatta, mi a dolga a kelet-közép-európai humanistának, az alkotmányos jogállam őrzőjének, a rendszerváltó nemzedék méltó utódának. (Nekem az összes itt fölsorolt terminussal szemben kételyeim vannak, de ez most lényegtelen. Itt a magyar népre hallgatólagosan, mégis egyhangúlag kimondott átok föloldásáról van szó, ami valamennyiünk számára életfontosságú.)

Akárcsak a két korábbi demokratikus forradalom vezetője – Károlyi Mihály és Nagy Imre, akiknek szobruk se lehet a budapesti városközpontban –, Göncz Árpád (barátunk és elnökünk) is a rágalmak mocskától elfödve, lehetséges tisztelőitől elfeledve nyugszik szerény sírjában.

De az átok talán mégse föloldhatatlan, talán vannak rá tanúk, hogy a Magyarországra ragadt vagy ragasztott bélyeg félrevezető, hogy vannak, voltak itt emberek, akik más etnikumok, vallásfelekezetek, nyelvek, kultúrák, társadalmi nemek, korcsoportok, világnézeti irányultságok iránt nem föltétlenül a tömeggyilkosság elvi álláspontjára helyezkednek.

Talán erre azok is ráeszmélnek, akik Orbán miniszterelnök eddigi és ezentúli ragyogó választási győzelmei láttán csak legyintenek Magyarországra – elvégre Teheránban is vannak baloldali értelmiségiek, de semmi befolyásuk az állam politikájára: Irán efelől még iszlám fundamentalista, Magyarország meg ingadozik az avíttas kulturális nacionalizmus és a modern etnicizmus között –, és elhiszik, hogy Magyarország és Kelet-Európa nemcsak olcsó munkaerő-tartalék, nemcsak exportpiac, nemcsak potenciális háborús és ellenforradalmi veszélyforrás, nemcsak – ahogy valamelyik turisztikai blog írta – „cheap booze, cheap pussy”, hanem eleven, ellentmondásos, kínlódó társadalom, mint a többi, ha rémségesebb is némiképp.

Nem azért van itt puha diktatúra, mert Orbán választásokat nyer, hanem azért nyer Orbán választásokat, mert puha diktatúra van.