Világvége a világhiányban

A kor biopolitikai kérdéseket helyez a középpontba: a környezeti katasztrófa, a világjárvány(ok), a faji kérdés (a menekültek és a színes bőrű kisebbségek, illetve a fehér többségű társadalmak hozzájuk fűződő válságai), a homo- és transzdzsender populációk helyzete – ezek korunk alapproblémái. Az utóbbi kettővel, amelyek mindenekelőtt társadalmi igazságossági, egyenlőségi dilemmák, kimondott formában nem foglalkozom, bár némely részek rájuk is vonatkoznak, amit az olvasó anélkül is látni fog, hogy erre külön fölhívnám a figyelmet.

Az iszonyú erdő- és bozóttüzek, áradások, tornádók, szárazságok, tengerszint-emelkedések, növény- és állatfajták ezreinek kihalása stb. mellett az IPCC (a klímaváltozással foglalkozó tudományos vizsgálatot megrendelő, szervező, illetve folytató, kormányközi ENSZ-hatóság) 6. jelentése (amelyet közismertnek tételezek föl, ld. https://www.ipcc.ch/) egyetlen rövid pillanatra az alapkérdésekre terelte az érdeklődő hon- és világpolgárok figyelmét. Mire az írásom megjelenik, ez a pillanat már el is múlt, de talán még emlékeznek az olvasók a könnyen ellibbenő riadalomra. A tűzvészek gócaiból, az árvizekben összeomlott házakból a rögtönzött szükségszállásra menekített károsultak körében bizonyára. (Mellesleg: az IPCC igen szigorú ajánlásait, amelyekkel összhangban áll az írásom, csak 2022 márciusában kellett volna nyilvánosságra hozni, de a részvevő tudósok már 2021 nyarán kiszivárogtatták őket attól féltükben, hogy a kormányok eltitkolják, vö. https://www.theguardian.com/environment/2021/aug/12/greenhouse-gas-emissions-must-peak-within-4-years-says-leaked-un-report. Szépen állunk.)

Az IPCC-jelentés szerint a helyzeten már nem lehet javítani, legföljebb a további romlást megelőzni vagy inkább csak lelassítani.

A jog, az ipar, a kereskedelem, a szállítás, a közlekedés, a testi és szellemi munka, a fogyasztás, a közigazgatás, a gondoskodás/gyógyítás, a rendfönntartás, a kultúra és a „magánélet” (pl. a szexualitás) formáit egyaránt és gyökeresen meg kellene változtatni, mert különben az emberiségre elviselhetetlen szenvedések várnak, végső soron pedig a pusztulás.

Eziránt semminő kétség nem látszik fönnállani.

Ámde milyen társadalmi rend – és az emberiség mai állapotában, de már hosszú évezredek óta a természet a társadalmi rend része, alárendelt aspektusa: az emberi szubjektum általi érzékelésén kívül létezése nem hozzáférhető (mert magánvaló), természet nincs, csak ember van – lenne képes erre a gyökeres változásra? Mivel a kapitalizmus gyors és teljes meghaladására nem mutatkozik remény – koherens szándékról, politikai tervről, szervezett morális erőről nem is szólva –, nyilvánvaló, hogy az alternatívák száma csekély, és valamennyi a kapitalizmus legtágabb keretei között marad. Sajnos.

A (történelmileg meghatározó) nem marxista szocializmus – amelyből szükségképpen kimaradt Marx kopernikuszi fordulata, amely után nem az osztályuralmat és az elosztási igazságtalanságot tartotta a kapitalizmus lényegének, mint minden más szocialista egészen máig – megmaradt a kapitalizmus említett tág keretei között, amennyiben a munkának és a munkaidőnek, továbbá a tulajdon intézményének az érintetlenül hagyásával (ami nem zárja ki a tulajdoni arányoknak a rendszer alapkaraktere szemszögéből jelentéktelen módosítását) alapvetően az elosztási viszonyokat tekinti kritériumnak. Vagy piaci, vagy állami elosztás (itt most a fokozati különbségektől eltekintünk, mert ha az államnak alkotmányosan módjában áll az elosztásba, azaz polgárian fogalmazva, „a gazdaságba” való strukturális beavatkozás, akkor a beavatkozás mérve – államosítás, államtalanítás – merő politikai döntés): ez a modernség egyik lényegi dilemmája polgári szemszögből, amely összefügg a többivel, teszem azt, a háború (hódítás) vagy béke, megosztott közhatalom vagy diktatúra stb. dilemmáival. (Hangsúlyozom, hogy az én szószedetemben a „polgári” kifejezés nem lenéző, hanem pusztán történeti. Persze nem is csodálatteljes az elaggott magyarliberális és magyarkonzervatív modorban.)

A környezeti – azaz a morálisból fizikaivá változott, tehát ördögi szintézisbe olvadt – tragédia megmutatta, hogy a piaci elosztás (korábbi civilizációépítő erényeit és embertelen bűneit terjedelmi okokból itt elhanyagoljuk) ilyen problémákat kiküszöbölni nem tudhat. A piaci elosztást azért választják inkább még legszkeptikusabb, legkritikusabb hívei is, mert a társadalmi rendnek legalább egy csücskében kizárja (ha nem is mindig és teljesen) a racionálisnak beállított fölsőbbségi kontroll elemeit, s ennek révén ott növeli a társadalom szabadságfokát. „Spontán.” „Szabályozatlan.” „Meg­egye­zéses.” Számol (de nem tudatosan) a szükségletekkel, mert a kínálatot a kereslethez igazítja automatikusan, racionális-morális-esztétikai szempontok kívülről való befecskendezése nélkül, és í. t.

Megtalálja a zsák a foltját.

A társadalom, a közhaszon zsákja megtalálja az egyéni élvezet foltját, amely mindig redukálható – végső soron – a testi örömre, vagy valamelyik metaforikus megfelelőjére vagy helyettesítőjére.

Mármost minden, a szükségletek minéműsége iránt (fogalmilag szükségszerűen) semleges piaci fölfogás a mandeville-i képlet (magánbűnök: közhaszon) alkalmazása. Minden eladható, ha van rá fizetőképes kereslet, és ebbe a „minden”-be lényegében közületnek nem nagyon van beleszólása, itt a neutralitás értelmében vett szabadság uralkodik, mert a csere elvont és közvetített (s nem azért, mert a kufár erkölcstelen).

Ez a paradigma érvényesül aztán az értéksemleges tudomány ideájában, a semleges (alkotmányosan pluralista) állam hipotézisében, a l’art pour l’art-ban és egyebütt.

Valaha így nevezték volna: a burzsoázia ideológiáiban. A kereslet és a kínálat harmóniája a boldogságot jelenti itt, a burzsoá hedonizmus a boldogság (vágyteljesülés) keresését, az egyéni jóllétet létrehozó és védelmező társadalmi interakciót indítványozza annak ellentéteként, amit a megigazulás és a büntetés terhe melletti üdvözülés elrendelésének, parancsba adásának tart, s amivel jellemezni szokta volt a nyugati polgárságnak az 1933-i leveretéséig tartó győzelméhez képesti múltat. (Arra, hogy ugyanakkor a proletariátust még kegyetlenebbül leverték, nem szokás sok szót vesztegetni.)

Ám a szociáldemokrácia és a szociálliberalizmus természetesen módosított mindezen, ahogyan a piaci elosztás paradigmáját vegyítette az állami újraelosztás paradigmájával a társadalmi igazságosság érdekében.

Csakhogy a szükségletek kielégítése a piaci paradigmában föltételezi, hogy a kínálat rábukkan a „valódi” keresletre az ár közbejöttével, amely a „valódi” szükségletek elvont-semleges kifejezője, az állami paradigma viszont éppen azért jön létre, mert hívei másképp („racionálisan”, tehát voltaképp erkölcsileg elkötelezetten) óhajtják megállapítani a szükségletek hierarchiáját (értéksorrendjét). Ez a(z állami) tervgazdaság gondolatának a forrása.

Az állami tervgazdaság különféle modelljeinek a hívei először is gyakran azt hiszik, hogy a piac vagy az árucsere meghamisítja a szükségleteket, hogy a versengő piaci vállalatok bevételhez juthassanak, de még enélkül az (állítólagos) explicit szándékosság nélkül sincs garancia arra, hogy a kelendőség összhangban áll olyan árképzéssel, amely a morálisan kielégítő (elismerhető) szükségleteket vagy a közérdeket preferálja. Másodszor, ha a szükségleteknek nincs nyilvános, racionális (filozófiai) vitában megállapított hierarchiájuk (értéksorrendjük), akkor egyéni vagy részérdekek, illetve a társadalom fölé kerekedett zsarnokság illetéktelen beavatkozása hamisíthatja meg a szükségleteket (s velük az árakat, s így a cserélhető áruk és szolgáltatások „értékét”, s evvel a társadalom morális fölfogását).

Ezért a XIX. századi utópisták, német „államszocialisták” (Kathedersozialisten) és mások visszanyúlnak egészen ősi képzetekhez – legutóbb Polányi Károly is ezt tette –, és a maguk szemszögéből következetesen megtiltanák, hogy bizonyos dolgok, mindenekelőtt a föld és a pénz, áruvá válhassanak. A föld és a pénz csak mint a közösség közös eszköze használható, és alá kell rendelni a nyilvánosság erkölcsi kontrolljának, nem lehet az általános forgalom része. Mondani sem kell, hogy ez teljesen átalakítaná a szokványos hitel- és adórendszert.

A tervgazdasági utópiák is, mint annyi minden, közvetve Platóntól származnak.

Tudni való, hogy a „gazdasági” beavatkozásra és tervezésre alapított államoknak különös tulajdonságaik vannak. Johann Gottlieb Fichte ritka következetes „államszocialista” utópiája (Der geschloßne Handelsstaat, 1800) – radikalizálva Rousseau fölfogását – teljesen lezárná a nemzeti határokat a világkereskedelem elől, mert ahogyan a jog az állam aktív honpolgáraira vonatkozik (külföldiekre csak marginális esetekben), ugyanúgy az államnak a saját honpolgárai által megállapított erkölcsi rendje (amelynek a gazdaság alárendelt része, hiszen erkölcsi döntések és elvek által kormányzott, definiált szükségletek kielégítéséről van szó) a definiált erkölcsi rend szerzőire (csakis és kizárólag a döntést meghozó honpolgárokra) kell hogy vonatkozzék, s csak rájuk vonatkozhatik. Így tudják megtartani azokat a preferenciáikat, amelyeket a szükségletek „demokratikusan” elfogadott (de bölcseletileg meghatározott) hierarchiája juttat érvényre.

Fichte műveinek kritikai kiadása sokáig ismeretlen, rövid kéziratot tartalmaz a hagyatékból (újraközlése: Meiner, Phil. Bibl. 316, először 1979, szerk. Hans Hirsch), amelyet pár évvel korábban írhatott, de már a természetjogi könyv (1796/97) munkálatai után (Ueber StaatsWirth­schaft). Ez a szöveg, amely szerint az állam a nemzet esze (die Vernunft der Nation), tömören megindokolja a szerzőnek a gépi munkával és a szabad pénzforgalommal kapcsolatos elutasító álláspontját és összefoglalja „a zárt kereskedelmi állam” alapelvét: „Az erkölcsi szükségszerűség birodalmáról szólunk, amelyben a kell [soll] vanná [ist] változik. Az államgazdaság az erkölcsi szükségszerűség területén fekszik.”

Az ilyenfajta „szocialista” államnak kell fölváltania az árucsere, a pénz­for­ga­lom – a piac – társadalmát. Természe­tesen ehhöz Fichtének súlyos föltételei vannak (mindezt csak a közösség hozhatja létre önkéntesen), ezeket már korábban kifejtette természetjogi értekezésében (Grundlage des Naturrechts nach Principien der Wissenschaftslehre, 1796, kül. §16, ix). Itt Fichte az alkotmányosság/joguralom különösen szigorú intézményes rendszerét állítja föl, az ephoria spártai eredetű intézményével. Az ephoroszok egyesítenék magukban a fantasztikusan kibővített alkotmánybírói és ombudsmani hatalmat az egyházi tanítóhivatal bizonyos funkcióival (bár ez utóbbi hasonlatot Fichte persze nem használja, az előbbiek meg nem léteztek még kifejlett alakban).

Ez nem végrehajtó hatalom, de az ephoroszok fölfüggeszthetnek bármilyen politikai folyamatot, a döntés lehetőségét a nép (a közösség) elé terjeszthetik, leváltásuk lehetetlen. A platóni modell szerint a ráció uralkodik, nem személyek.

Természetesen, mint a legtöbb (nem marxi) szocialista utópiában (újraelosztó-tervező állam, amely az egalitárius erkölcsöt szolgálja, s amely csak a nép esze, nem ura), mindez csak elszigetelt, apró városállamban (köztársaságban) képzelhető el, ahol a „gazdasági” rend nem kedvez annyira az önzésnek, no meg átlátható és a közösség által változtatható.

Effajta megoldás kínálkozik – csak világméretekben – az ökológiai katasztrófával, a járványokkal és hasonlókkal megbirkózni nem képes piaci modellel szemben, amelyben ma így is bőven van állami beavatkozás a gazdaságba (e tekintetben ún. liberális demokráciák és ún. zsarnokságok nem nagyon különböznek egymástól, csak a zsarnokságok inkább szegény országokban bimbóztak ki – néhány jól ismert kivétellel – , az egyelőre még kellemesebb, de gyorsan undokosodó nyugati modellek meg a gazdagabbakban), ami a tőkés karaktermaszk vonásain vajmi keveset szépít.

Mostani állapotában a közvéleménynek (a „demokrácianak” tetsző tárgyiasult hatalmi-ellenállási közös rendszernek), úgy tetszik, nem lenne szabad átengedni a följebb fölsorolt alapproblémák megoldását: ugyan megoldásra mindenki vágyik, még azt is elismeri valamennyire, hogy szerény áldozatot kellene hozni, de az elterjedt irracionalitás (tudományellenesség, politikaellenesség és sok más babona) minden értelmes diszkussziót lehetetlenné tesz, amikor sietni lenne muszáj. Ámde a kormányzatoknak és közigazgatásoknak ugyanolyan vagy hasonló patológiákat kellene leküzdeniük, mint az utóbbi évtizedekben kulturálisan lezüllött „nagyközönségnek”; erkölcsi és eszélyességi hitelük csekély. Ennek folytán a kapkodás és rémült hazudozás kínos eseteit látjuk. Az egyébként libertárius Peter Singer írja (https://www.project-syndicate.org/commentary/why-covid-vaccine-should-be-compulsory-by-peter-singer-2021-08?utm), hogy a koronavírus esetében a közvélemény elutasít olyan gyakorlatokat, amelyeket sokkal enyhébb esetekben elfogad, hiszen pl. a gépkocsikban a biztonsági öv kötelező használata leginkább csak magukat az alanyokat védi, míg a koronavírussal fertőzöttek másokat is megbetegíthetnek, tehát a magától értetődő kiút a kötelező oltás lenne (szigorú egyéb intézkedésekkel együtt, amelyeket észszerűbben is meg lehetne tervezni, mint a tiltakozásoktól rettegő kormányok eddigi zavaros és következetlen akciói voltak). Az, hogy a kötelező oltás javaslatát senki nem meri fölvetni, és hogy a legtöbb helyen abszurd (és életveszélyes) könnyítések követnek érthetetlen tilalmakat, azt mutatja, hogy az államok nem tudják (nem merik) az egyébként nagyjából egyszerű és nyilvánvalóan helyes rendszabályokat bevezetni és gyakorol(tat)ni. A tudomány is bizonytalan sok mindenben, de az oltásellenes, koronaszkeptikus „Querdenker” őrültek vádjai a legtöbb esetben illogikusak és indokolatlanok, és ebben és a környezeti kérdésben a közvélemény és a politikai intézmények (köztük a médiák) irracionális és gyáva álláspontra helyezkednek, pedig nyilván tudják, hogy az emberiség (az ökológiai katasztrófát illetően) éppen öngyilkosságot készül elkövetni, de legalábbis gyermekeink, unokáink tűzhalálát készíti elő.

A radikális ifjúság mindezt (joggal) megveti és utálja, ahogyan ezt leírtam a Greta Thunberg hatásából kiinduló esszémben a Magyar Narancs 2019. karácsonyi számában (https://magyar­narancs.hu/publicisztika/tamas-gaspar-miklos-az-uj-aszkezis-125999).

És különösen megveti azokat a kompromisszumokat, amelyek a kispolgári jólét és kényelem és troglodita „szórakozás” (meg a nálunk valamiért „utazás”-nak nevezett értelmetlen turisztika) kedvéért hajlamosak a legbarbárabb igazságtalanságra és a legelmebajosabb önpusztításra. (Vö. Herbert Marcuse: Zur Kritik des Hedonismus, 1938.) Ugyanakkor nem „forradalmi” a szónak abban az elemi értelmében, hogy elutasítja az erőszakot, a hatalom meghódítását. Jellemző, hogy a minden tekintetben indokolt figyelmeztetéseket hangoztató, tiszta szándékú és tiszta szívű Greta Thunberget sok helyütt (elsősorban persze Magyarországon) a status quo (főleg, de nem kizárólag jobboldali) hívei gyűlölettel és mocskos szidalmakkal köszöntötték.

Mindezeknek a problémáknak a föloldása végett (pontosabban: a helyzet további félelmetes romlásának akadályozása vagy lassítása végett) hallatlan gyakorlatok azonnali bevezetéséhez kellene folyamodni, amelyek középpontjában az önkorlátozás állna. Le kellene mondani előnyösnek tartott rutinokról – a személygépkocsitól és a hétvégi háztól a húsevésig – , teljesen át kellene alakítani az erőforrásokat fölzabáló, klímapusztító ipari, energetikai, szolgáltató, kereskedelmi és szállító tevékenységet és a gépesített, monokulturális, nagybirtokra támaszkodó, környezetromboló mezőgazdaságot és „élelmiszer­ipart”, a tragikus erdő- és vízgazdálkodást, a túlhalászást stb., föl kellene adni az ún. növekedést (beleértve az ún. anyagi jólét „fokozását” meg a masszív városi építkezéseket) és í. t.

Az önkorlátozás és önmegtagadás igen ritka történelmi eseteit szinte ki­vé­tel nélkül nagy vallási mozgalmak in­spirálták. Az ifjú Hegel „frankfurti rend­szertöredéke” (1800) szerint a val­lás része a tulajdon megszüntetése és az „esztelen többlet” (la part mau­dite, másfél évszázaddal Bataille előtt) megsemmisítése, az önföláldozás.* Ezek nem egzisztenciális önvédelmi hitek voltak, céljuk az ember erkölcsi-szellemi javítása volt, nem az emberi nem megmaradása és az elkerülhető szenvedés kiiktatása vagy csökkentése. Az aszketikus rutinok eszközök voltak a transzcendencia megközelítésére, nem célok, nem az erőforrások kímélése, és semmiképpen nem (az ember megjelenése óta elveszett, nem létező)  „természetes életforma” megőrzése; Istenről volt szó, az embernek nem a kellemes, kényelmes vagy akár „szép” életéről, hanem az üdvösségéről, amely minden, csak nem „természetes”. A szellem állt ott és akkor a középpontban, nem a test, nem a testi kín enyhítése, nem a testi vágyak és harmóniaigények kielégítése. (Ezért is olyan komikus a vallástörténet ismerőinek a mai egyházak pro és kontra szexuális megszállottsága. Már csak ennyit elleneznek – vagy helyeselnek – a „természetből”.)

Nem lehet a néhai egyházak kultúraalapító (és civilizációromboló) szerepét (amely nem szándékolt, mellékes következmény volt) újjáalkotni a transzcendencia társadalmi-történelmi halála után.

De nem lehetséges a kis köztársasági városállamok mértékére szabott államutópiák – amelyek lelki lényege az erkölcsi okokból gyakorolt, önkéntes engedelmesség, alárendelődés, szebben elnevezve: kötelességérzet – fölelevenítése sem. Ráadásul az emberiség pusztulását ígérő ökológiai-patológiai katasztrófa enyhítése, elhalasztása despotikus világkormányt követelne az egységes, magántulajdon nélküli világállamban, ami természetesen lehetetlen – és szabadságszerető embereknek nem is lehet rokonszenves.

A közügy előnyben részesítése a ma­gán­ügyekkel szemben (ami minden po­li­tika alapföltétele) kortársaink zö­mé­nek elképzelhetetlen. „Nincs termé­szet és nincs lét, csak az akarat révén; az igazi lét a szabadság produktuma” – mondja államtanában Fichte. („Kei­ne Natur und kein Seyn, ausser durch den Willen; die Freiheitsproducte das rechte Seyn.” Ld. Fichte: Staatslehre, 1813, SW IV, 385.) Ezt „a zárt kereskedelmi állam” zsarnoki utópistája írta, és a két gondolat összefügg. A közügy (ha tetszik, a társadalmi szolidaritás) a szabad akarat alkotása. Ez a történelmi szocializmus minden válfajának közös alapeszméje (és nyilván nem a „gazdasági determinizmus” és az „etatizmus”, amely már a mozgalom elpolgárosodásának, önmeghamisításának, elposványosodásának a terméke).

A közügy szabadságban konstituáltságának a föltételezése kétségtelenül megengedi az önkorlátozást, az ön­megtartóztatást. Hiszen a fejlődés „visszavétele” lehet közérdek. A jólét, a kényelem kiterjesztése – amit Nietz­sche a szokásos technikájával a plebe­jus, az alantas „tömegember”, „az angol” törekvésének tartott (ugyanígy Szókratész, a keresztyénség, a demokrácia és a szocializmus a gyönge lények ressentiment-jának folyománya az erősekkel szemben, az egyenlőségeszme a kiválóság utálata szerinte stb., stb.) – éppen az irigység, az „életharc”, a vetélkedés kiküszöbölését kellett volna hogy jelentse, lehetővé kellett volna tennie a megszelídített emberiség körében, az ösztönös életakarás poklából kiszabadulva (megeszem a gyerekem, az anyám elől a kenyeret, mert éhes vagyok, élni akarok) a szabadságot.

Ez nem – ez sem – sikerült.

Hiszen a jólétet meg kellett oltalmazni a kívülállókkal szemben… A történet köztudomású.

A válságról válságra (mert lényege szerint válságos, robbanékony, forradalmi) kapitalizmus megértését megnehezítette a nem marxi szocializmus egyik ágából származó fejlődésmisztika, növekedéskultusz, haladásmítosz (a modern szocializmus föltalálója, Saint-Simon a pozitivizmus védőszentje is); de a radikális – eszkatologikus – kommunisták a középkortól, de talán már az esszénusoktól kezdve sejtették, hogy ez nem lehet igaz; most is világos, hogy a gazdagság helyett a szegénység, a növekedés helyett a csökken(t)és, a diverzifikálódás helyett az egyszerűsödés, a műszaki haladás helyett a technikai szofisztikáció visszavétele, a fogyasztás bővülése helyett a fogyasztás szűkülése, az intenzívebb energiahasználat helyett az erőművek bezárása, a globális érintkezés helyett a helyi gazdasági és kulturális forrásokra támaszkodás, az „életterek” kinyitása helyett a szerény bezárkózás segíthet egyedül.

A hedonizmus helyett az aszkézis, az individualizmus korlátozásával a közösségi összetartás és kötelességérzet, az érzékiség, szkepszis és irracionalizmus helyett az intellektuális szigor. A fogyasztói derűlátás helyett a memento mori.

Haha, mondja a kedves olvasó.

És most lett sürgős – megint – mindezeknek a megoldása (mint egykor a világháborúban), amikor a species fizikai túlélése nem biztos, kockázatos. (Valaha tízmilliók tüntettek a nukleáris fegyverkezés ellen. A nukleáris fegyverek elterjedtsége egyre nő, de mindenki hozzászokott és meg is unta. A végpusztulás lehetősége se fogja gondolattalan szendergéséből fölriasztani az emberiséget, ha ehhöz az ébresztőhöz nincsenek meg a szellemi eszközök, márpedig nincsenek, s az intellektuálisan nem megbízható ébresztőt éppen úgy megunják, mint az „atombomba” miattit.) A Római Klub híres jelentése (A növekedés határai) elvégre már 1972-ben jelent meg. Nemzedékem akkortájt fejezte be az egyetemet. A jelentés – kisebb hibái ellenére – elég pontosan jósolta meg azt, ami bekövetkezett. A könyv hatása pár esztendeig tartott. Hatott az új baloldalra is, bár inkább a közben elfelejtett André Gorz olvasatában, hiszen maga a jelentés polgári forrásból származott – a Római Klub alapítója, Aurelio Peccei, a földalatti antifasiszta szervezet, a nem kommunista Giustizia e Libertà tagja volt (elfogták, kínozták, de túlélte), a háború után a Fiat egyik vezetője, az amerikai és a szovjet kormány és az akkori technokrácia bizalmasa –, és ezen keresztül a későbbi, mára szintén elpolgáriasodott (de még így is gyanúba fogott, rágalmazott és „lenyomott”) zöld mozgalom egyik ihletője.

Az új baloldal megszűnése óta (az 1980-as évek elején) a környezeti probléma utópikus tartalma is eltűnt. Pedig nyilvánvaló, hogy a fasizmusok, majd a posztsztálinista rezsimek (féldiktatúrák) és a vallási (főleg iszlám) fundamentalizmusok kudarca után végül a restaurált parlamenti-piaci rendszerek (meg a hibrid félautoritárius féldiktatúrák Keleten meg a „baloldali” féldiktatúrák Latin-Amerikában stb.) is bukásra állnak. Egyedülálló módon nemcsak alternatíva, hanem alternatív gondolatok nélkül. A mai zöld mozgalmak nem javasolnak másfajta társadalmat, hanem az eddigi (csődbe ment) államalakulatokat próbálják rávenni, hogy hozzák meg „a szükséges intézkedéseket”, de még választásokat se képesek nyerni. (Ami viszonylag sajnálatos.)

Kétségtelenül olyan államra lenne szükség – ha egyáltalán államra lenne szükség, de a kapitalizmus fönnmaradása esetén államra láthatólag szükség van –, amely a közügyet úgy alakítja (pontosabban: olyan közüggyé válik), hogy tartós önföláldozást, önmegtartóztatást kérhessen; erre eddig a vallásokon kívül csak a háborúk és polgárháborúk voltak képesek az embercsoportok közötti különféle gyűlöletfajták fölszításával.

Ilyen állam nincs; és az etnicizmus (amelyet súlyosbítanak a szexualitással, a társadalmi nemekkel, a betegségekkel, a nemzedékek hivatásával kapcsolatos mélyreható nézeteltérések) az esetleges államreform (ami itt ökológiai, egészségügyi, urbanisztikai, demográfiai és kulturális reformot jelent) elterjedését bizonyosan lehetetlenné teszi. „Többségi” sajtónk már az ENSZ-ről is azt írja, hogy az EU, az Európa Tanács, az EBESZ, az Unesco, az ILO, az UNHCR (https://www.unhcr.org/) stb. elfoglalása után „Soros” ügynökségévé lett. Ehhöz hasonló, bár kevésbé buta, nem ennyire ötlettelenül régimódi legendák egyebütt is általánosak. De a nemzetközi intézményeknek a nemzetállami kormányokéhoz hasonló tekintélyvesztése – semmilyen állam jellegű alakulatnak nincs tekintélye – minden kezdeményezésüket hiábavalóvá teszi. (Ezt az IPCC jelentéstevői maguk is így gondolják, ezért szivárogtatták ki korán az ajánlásaikat. A többi a közvéleménytől és a sajtótól függ…)

A Római Jelentés majdnem 50 éves. Hatása a tőkés politikára (beleértve a kezdetben rokonszenvező szovjet politikát) nem volt. Az új baloldal utolsó hajtása, a zöld mozgalom (amely a Jelentést komolyan vette) kompromisszumról kompromisszumra evickél, ma már konzervatív pártok kedvenc koalíciós partnere. A megsemmisülés szélén álló (és/vagy a végső árulásra készülő) nyugati szociáldemokrata pártok rég lemondtak a „demokratikus tervezésről”.

Tekintettel a menekültválságra meg Európa és Amerika konfliktusára az iszlámmal, továbbá a sok évszázados kínai és oroszkérdésre, Afrika összeomlására és í. t., nemzetközi rendezés, együttműködés nem lehetséges. Világforradalom a túlélésért? Valószínűtlen. Hiszen politiko-morális értelemben világ nincs.

De ha el is hanyagoljuk a méretek kérdését (a régi Athén vagy Genf vs. a mai Kína, India, Brazília, Egyesült Államok; kevesebben tudják, de Nigériának is 211 millió lakosa van), fölmerül: mi a „politikai közösség” (nemzet) egységes vagy túlnyomó többségnek örvendő véleménye mint a politikai cselekvés autentikus forrása? Mindenki tudja, hogy a döntésre formailag fölhatalmazott populáció csalatkozhat, ahogyan számtalanszor csalatkozott a múltban. A kvalifikálatlan, tévedésnek vagy előítéletek befolyásának kitett kollektív vélemény emiatt éppúgy nem élvez osztatlan tekintélyt, mint a vélemény révén „törvényesen megválasztott” kormányok, még akkor is, ha nem tételezünk föl nagy amplitúdójú manipulációt és csalást. Az a tény, hogy számos államot „törvényesen megválasztott” idióták és csirkefogók kormányoztak és kormányoznak, közvetett bizonyítéka a közvélemény megbízhatatlanságának.

Nem szólva a kizsákmányolás, a társadalmi igazságtalanság, a szociokulturális kirekesztettség, az intolerancia szűnni nem akaró szörnyűségeiről, amelyeket sokan, talán a legtöbben elítélnek, de amelyekbe – úgy látszik – bele kell törődniük.

A társadalmak intellektuális homályban élnek (beleértve az uralkodó osztályt, az ún. művelt eliteket), amelynek az eloszlatására hatalmas erőfeszítéseket tett ugyan az emberiség – mind a vallásnak (megvilágosodásnak), mind a fölvilágosodásnak e tekintetben egy volt a célja, a helyes filozófia kidolgozása (vagy megértése, befogadása kinyilatkoztatásként) és elterjesztése –, anélkül hogy a közvélemény (a doxa) erről dönthetett volna. Erről – a homály eloszlatásáról – az írástudók vitái döntöttek, de mindig ideiglenesen: végleges elmélet még kevésbé alakult ki, mint a matematikai természettudományokban, amelyekben (az újabb tudományfilozófia tanúsága szerint) az intuíció, az esztétikum és a hagyomány szintúgy szerepet játszik, ha nem is annyira, mint a művészetben meg a vallásban, illetve magában a filozófiában.

A homályt oszlató tanítás elég bizonytalan, kritikai (és önkritikai) funkcióinak evidenciája ellenére.

Ebben a tanításban – tudományban, filozófiában – kellene megbízniuk a honpolgároknak a bevezetőben említett dilemmák ügyében, mert a homály (amelynek az eredete az elidegenült munkában, az árufétisben, az eldologiasodott szubjektivitásban rejlik, de ami a homályt oszlató episztémének is részaspektusa) nyilvánvalóan illuzórikussá tesz mindenfajta tőkés „demokráciát”, amely olykor fejlődőképes és reformálható, olykor nem (voltak már, tehát még lehetnek a mainál igazságosabb népjóléti és adórendszerek, szélesebb bázisú kultúrák, plurálisabb politikák, méltányosabb jövedelemelosztási technikák), de amely önmaga megkérdőjelezésére csak elméletileg képes, önmaga dinamikus alapelveinek meghaladására nem, akkor sem, ha mindannyian belehalunk, méghozzá igen hamar.

Ám nem nagyon javasolhatjuk, hogy a kapitalizmusból a doxát, azaz a polgári (más néven: liberális) demokráciát vonják ki (ez a fasizmus-nácizmus képlete), bármennyire reménytelen ez a doxa. Az ettől való rettegés magyaráz­za az olyan kitűnő emberek pánikját a koronavírus-járvány miatti korlá­to­zó intézkedések láttán, mint Gior­gio Agamben, akik a tiltó és parancsoló állam nyílt színre állításában a fasizmus újbóli föllobbanását vagy fölcsobbanását vélték megpillantani.

Agamben téved, de nem véletlenül téved.

Itt a neokonzervatizmus – szocializmus utáni, ám baloldali – átfogalmazásával találkoztunk. A „piaci társadalom” vs. „tervező állam” megfeleltetése a „szabadság” vs. „zsarnokság” ellentétpárnak (amiben egyetértés, sőt:  egység volt már az 1980-as években a thatcheristák és a kelet-európai „pártállami” reformerek között) a maga kezdeti alakjában persze nevetséges (a fasizmus elvette a politikai hatalmat a polgárságtól, de nem vezetett be – szólamokon túl – tervgazdaságot, megmaradt a szokásos, főleg katonai érdekű beavatkozásoknál és népjóléti intézkedéseknél, amelyek már Bismarck korában is megvoltak). Az Agamben által kifogásolt intézkedések a fertőzés ellen többségükben már a reneszánsz idején ismertek voltak (távolságtartás): itt mutatkozik meg az 1989 utáni nyugat-európai (nálunk helytelenül „posztmodernnek” nevezett) balliberalizmus mélyreakciós jellege, amely a racionálisat (a fölvilágosodást, a tudományt stb.) tartja – főleg Foucault nyomán – a modern és kései modern elnyomás forrásának, ami a legélesebb ellentétben áll a történelmi tényekkel; az is történetietlen, hogy a polgári világkorszak (1642–1933) racionalitása más lényegű volna, mint a kapitalizmushoz (közelebbről: a bérmunkához) nélkülözhetetlen személyi függetlenség és formális egyenlőség kivívása. Ez dialektikus folyamat volt, amelyben a személyi függés fölszámolása létrehozta a személytelen függést (az értéktől), és ennek kellett (volna) biztonságba helyeznie a személyi függéstől megszabadult közrendű és kisnemes romantikus individualizmusát. A liberális-konzervatív antifasizmus ennek a dialektikának az ellaposítása.

Mellesleg ennek a következménye az a kemény bánásmód, amelyben Fichtét részesíti a második világhábo­rú utáni filozófiatörténet-írás egy része. Ez tudattalan utánzata Hegel régi, közkeletű félremagyarázásainak, de még annál is sötétebb. Az „én” és a szabadság filozófusa, a kinyi­lat­koztatás kritikusa eltűnik. A sza­bad­ságot vele szemben az ultramontán romantika erotikus és arisztokrati­kus fogalomköltészete jelenítené meg. A németországi XVIII. és XIX. század fordulóján számos írástudó egyidejű zsenialitása, gondolkodói nagysága (beleértve a restauráció eleve konzervatív vagy csak a későbbiekben megtérő, a forradalomból kiáb­rán­dult híveit a XIX. század első har­ma­dában) ellenére ez a beállítás hamis. Már csak azért is, mert Fichte terv­gazdasági és moralizáló terve: utó­pia. A francia forradalom szellemé­ben, amelynek a másik legnagyobb fi­lo­zó­fusa volt. (Egy svájci és egy német.)

Az utópiák karaktere állandó a Politeiától kezdve. Mindegyikük a teoretikus tudásnak a vélekedéstől elhatárolt politikai szerepében bízik, és mindegyikük korlátozza vagy megsemmisíti a magántulajdont mint a hamis szubjektivitás alapját, illetve a honpolgárok deliberatív felelőssége fölé rendeli az erkölcsi rendet érintő deduktív beszélgetést az Őrök vagy későbbi megfelelőik között.

Azt hiszem, joggal idéztem föl, mert a jelenlegi világkatasztrófához – ha nem akarunk siratóéneket, næniát zengeni – csak a levakmerőbb, a legirreálisabb utópia illik.

* Hegel azt mondja, hogy a dolgok szilárd birtoklásával az ember nem teljesíti a vallás – negatívan kifejezett – föltételeit, vagy is azt, hogy fölszabaduljon mindenfajta objektivitás alól, hogy a véges élet fölébe kerekedjék; ha valamit megtart magának, még az uralkodás tárgya, függő helyzetben van; s ezért áldozatként adja át a tulajdont, amelynek szükségszerűsége a sorsa…, amelynek egy részét föláldozza az istenség színe előtt; a többinek a megsemmisítése közösségben történik barátaival, s ami ennek révén céltalan többlet; s csak a megsemmisítésnek, a megsemmisítés kedvéért elvégzett megsemmisítésnek a céltalansága révén teszi jóvá a célszerű megsemmisítés (a fogyasztás) partikuláris viszonylatát; a tárgyak tárgyiságával (a nem magára vonatkoztatott megsemmisítéssel) a teljes viszonynélküliség, a halál végez…csak a céltalan megsemmisítés az egyetlen vallási elem az abszolút tárgyak vonatkozásában. (A kritikai kiadásban: GW, 2, szerk. W. Jaeschke, 346; ennek nyomán: Frühe Schriften, Phil. Bibl. 745, szerk. W. Jaeschke, 2020, 214; WW 1, Frühe Schriften, szerk. Moldenhauer/Michel [Systemfragment von 1800], 424–425.)