Öntörvényű nagyregény

„A magyar közgondolkodás mindig valami rögeszmének a foglya” – tapasztalta meg a szerző az elmúlt évtizedben, amikor beleásta magát a magyar történelembe, mivel a XX. század első felében játszódó, lenyűgöző óriásregényén, a Magvető Kiadónál megjelent Neandervölgyieken dolgozott.

 
– A Széchenyi Művészeti és Irodalmi Akadémián megtartott székfoglaló előadásában beszélt azokról az ártalmakról, amelyeket nagyregénye egy évtizedig tartó írása közben elszenvedett. Az ülőidegzsábát, a szívpanaszokat bárki el tudja képzelni. De mit kell érteni a személyiség deformálódásán, téveszmék és kényszerképzetek megjelenésén, a zombisodáson?

Egy arisztokrata, egy zsidó és egy magyar család egymásba indázó történetei válnak szokatlanul terjedelmes és sokszálú elbeszéléssé, ami 1908-tól ötven évet ölel fel. Lehet mondani, hogy a történelem makettként vagy festményként van jelen a háttérben. Az is roppant fontos volt, mi mindent tudhatunk meg az embereimről. A történelem mit művel velük, illetve az ember mi mindent cselekszik, ami végül történelemmé válik. Nagyon fontos, hogy vannak sorsok. Alakulnak a jellemek. Amikor ilyen, hagyományos karakterekkel dolgozó regényt ír valaki, mint a Bovaryné, ahol a mű minőségét az emberi cselekvések és az emberi tulajdonságok ütközése határozza meg, óhatatlanul maga is beleköltözik a regénye terébe és idejébe, a szereplői közé, hasonul hozzájuk. Átalakul, odaadja a saját énjét, világlátását, identitását. Zombisodik, mondhatni. Viszont van egy rejtegetett, mindentudó elbeszélő, aki folyamatosan váltakoztatja az elbeszélői pozíciókat, és szívesen váltogat férfiinget, blúzt, uniformist vagy munkaruhát.

– A szimpatikus és az ellenszenves szereplő személyiségét is magára húzza?

Sok választásom nincsen. Az a jellem, amit kitalálok és működtetni kezdek fejezetről fejezetre, szimbiózisba kerül velem. De ez a kollégákkal is így van. Egy zsidó író, Jonathan Littell híres regénye, a Jóakaratúak a nácik galíciai, ukrajnai népirtásáról szól, az író ebben a műben egy náci tiszt személyiségével azonosult. Én hagyományos karakterekkel dolgoztam, fontos szereplőim egyéniségébe magam is beleköltöztem. A legfontosabb figurám egy nő lett, Sós Erna. Gyönyörű dolog nőnek lenni, Sós Ernának lenni. És átkozottul nehéz is volt persze. Erna szerelme, Gál Endre tanár novellákat ír, amiket a Nyugatnak küld. Az ő alakjában mintha magamat parodizálnám. Nyilván kicsit akkor is magamról írok, amikor Lackó Sándor vagy a zsidó Ármin doktor cselekedeteit irányítgatom. Gyakran tanácskozom a szereplőkkel: „Na, te mit mondanál erről?” – kérdezem. Vagy: „Figyelj, mi lenne, ha azt válaszolnád, hogy …?” Erre ő: „Nem, nem.” Azt hiszem, úgy írtam, ahogy a színházban zajlik a próbafolyamat, vagy ahogyan egy filmforgatás zajlik, amikor a rendező megállítja a felvételt, és beszélni kezd a színészekkel. Megtárgyaljuk. Érvek itt, érvek ott. A hőseim utóbb rendesen megjárják a poklot, mindenki tapossa a magáét. Nem terveztem el, és nem gondoltam, hogy így lesz. A most készülő negyedik kötetben a harmadik generáció tagjaival még van dolgom. Azt hiszem, nekik is vannak igényeik.

– Egy évtizedig írta a három kötetet. De mikor született meg a létrehozásának gondolata?

Azt szoktam mondani, az ilyen brutálisan hosszú történet a szerző születésétől íródik. De még ez sem így van. Hiszen már a szüleink, a nagyszüleink, az ükapám, az ükanyám készíti az anyagot. Aztán ha haladunk az időben visszafelé, eljuthatunk a Neandervölgyi-emberhez, aki szegény elveszett, kihalt, vagy talán mégsem egészen, mert átlagosan négy százalékban minden mai emberben benne vannak a génjei. Ezzel most talán a regénycímet is megmagyaráztam.

– Mennyi a sorsokban a családjától „örökölt” történet, és mi mindennek kellett utánakutatnia a nagy történelmi díszlet pontosságához?

Van egy házaspár a regényben, akik örökölnek, de azt a házat, amit ebből vehettek volna, a második világháború alatt nagyvonalúan eltáncolják, táncórákat vesznek. Ez a pár az én családom két tagja volt. A történetben kevés az igazán személyes élmény. Ez a három nagy szál, amire a családok sorsát felfűztem, a magyar történelmi hagyományt kísérti. Persze a hitelesség miatt sok apróságnak utána kellett nézni, a háborús eseményeken kívül olyanoknak is, mint hogy milyen volt a foci 1933-ban. Taxizás Törökszentmiklóson, a piac leírása, Újlipót a világháború előtt. Hogy mi volt az igazi Westend! Milyen hírek hallatán ájul el Horthy. Az ilyen munka roppant szórakoztató, miközben persze leginkább az események lélektana, a szereplők alakulása érdekelt. Miért iszik a magyar, milyen karakter az asszimilálódni igyekvő zsidó, milyenné válik az elfáradó, egyre életképtelenebb arisztokrata, milyen a Monarchia, a Horthy-rendszer atmoszférája, hogyan írható le a női orgazmuson keresztül az a pillanatnyi szabadság, ami a második világháború után szakad ránk, amelyet aztán nagyon gyorsan elvesz a szovjet. Ötvenhat nálam Clevelandben tör ki.

– Ma érvényes konklúziót is le lehetett vonni mindezekből?

Leegyszerűsítve, a magyar közgondolkodás mindig valami rögeszmének a foglya. Nem képes, nem is akar szabad lenni. A Monarchiában a 48-as eszmék foglya, pedig a legszebb korszakát éli a magyar történelem, a Horthy-korszakban Trianon foglya lesz, és majd Trianon viszi bele abba a sok szörnyűségbe, amiben aztán milliók pusztulnak el, köztük félmillió magyar zsidó. A Rákosi- és a Kádár-rendszerben a szovjet hozza a fogságot. Ma önként vagyunk rabok. Mintha keresnénk ezt a lehetőséget, vagy jólesne nekünk. Diskurzust folytatni, értelmezni macerás ügymenet, a másik szempontjain elgondolkodni problémát jelent. Kompromisszumot kötni nehéz. Minek is? Addig tart a meccs, amíg meg nem nyerjük! Ennél ostobább és kártékonyabb fölfogás nem is lehetne. Csak hogy világos legyen, a miniszterelnökről beszélek. Aki nem tud veszteni, győzni sem tud.

– Milyen jövőt mutat ezek alapján a történelmi iránytűje?

Mindennap arra ébredünk, hogy egyre rosszabb a helyzet. De szerintem valaminek most már vége van. Azért is zavarban vagyok, mert a Neandervölgyieket úgy szeretném folytatni, hogy a mából indulok ki, onnan csatlakozom szépen vissza 1957. május 2-ához, amelyik napon a harmadik kötet története megállt. Nem vagyok jós, fogalmam sincs, mi lesz érvényes tíz vagy száz év múlva. A jó irodalom viszont érvényes lesz. Fantáziahiányra nem panaszkodhatom. A képzeletemet inkább vissza kell fogni, mederben tartani, semmint hozzáadni. De hogy az életünknél és a világi történésnél nagyobb drámai mester nincs, az biztos. Bármit találok ki, az élet úgyis felülírja. Kellene már egy Nobel-díjat adni neki, nem?

– A könyvborító a saját jegyzetei alapján készült? Nélkülük lehetetlen egy évtizeden át fejben tartani, hogy hol merre kanyarodott a több mint 300 szereplő életútja.

Amikor láttam, hogy a cetlikre, füzetekbe felírt emlékeztetők itt már nem elegendők, fölragasztottam a könyvespolc alá az írószerboltban kapható legnagyobb fehér lapot. Arra jegyeztem a történeteket, neveket, kapcsolódási pontokat, az a hatalmas papír lassan betelt. Láttam rajta, ki mikor született, és ha így van, akkor nem logikus, hogy ez vagy az történjen vele. Tudtam, olyan dokumentum ez, amit fel kell használni a könyvnél. Odaadtam Pintér József tervezőszerkesztőnek, aki a könyvek külalakjáért is felel, ő készítette belőle ezt a csodálatos borítót. Annyi előzménye volt, hogy már a korábbi köteteimen is mint méhecskék jelentek meg a betűk.

– Az egyik mottót Vida Gábor Senkiháza című könyvéből vette. Ebben megelevenednek a betűk, és „olykor hallani őket, mint egy távoli méhkast”.

Az ilyen regény óriási kaptár vagy hangyaboly. Mintha minden ember egy betű lenne, öt ember már egy szó, tizenöt egy mondat, száz ember egy hosszabb mondat, kétszáz egy bekezdés, egymillió ember egy fejezet. Nagyon közel éreztem magamhoz Vida regényét és a kiemelt részletét. A másik mottóban Roberto Bolano a galegokról ír, akik mintha magyarok lennének. Ötszázan jönnek szembe, de azért sírnak, mert egyedül vannak és eltévedtek. A harmadik idézet szerzője, Rubin Szilárd a szülővárosomnak és a regény egyik helyszínének, Törökszentmiklósnak a szerelmese volt. Sötét szerelem volt ez, a Jancsó-féle sorozatgyilkosságról szólt.