A komáromi Csillag-erődtől a győri gettóig¹

Először az 1980-as évek elején kutattam a győri levéltárakban. A magyarországi cigány holokauszttal kapcsolatos dokumentumokat kerestem. Egy évtizedes kutatómunkám végeredménye: körülbelül tízezerre becsülhető azoknak a cigányoknak a száma, akiket valamilyen formában üldöztek, diszkrimináltak 1944–1945-ben. Egyetlen törvény vagy rendelet nem határozta meg, kit kell vagy lehet cigánynak tekinteni. Így volt ez Németországban is, ahol megtiltották a zsidók, négerek, cigányok és ezek „korcsainak” árjákkal való házasságkötését, illetve szexuális kapcsolatát. A kóborcigányok zöme hasznos munkát végző vándoriparos volt, a vályogvető, lakatos, üstfoltozó, kosárfonó cigányokat örömmel fogadták a falvakban, kisvárosokban. Könnyen jutottak anyakönyvi kivonatokhoz, a megkeresztelkedési, házasodási szándékukat a papok, lelkészek készségesen teljesítették. Ilyen okmányok birtokában pedig vándoripari engedélyt kiváltani már könnyű volt. Országszerte úgy tartották az emberek, hogy a cigány keresztapa, keresztanya szerencsét hoz. Szabó Miklós történész hasonlatával: a cigánykérdés 1945 előtt olyan fontos kérdés volt Magyarországon, mint manapság az USA-ban az indiánkérdés. „Négerkérdéssé” a nagyvárosi cigány gettók kialakulásával, a szocialistának nevezett korszak idején vált. Adolf Eichmann, a Gestapo IV/B4 Zsidóügyi osztályának vezetője és munkatársai Európa-szerte, így Magyarországon sem törődtek a cigányokkal. A keleti front mögöttes területein voltak SS Einsatzgruppe-egységek, amelyek a zsidók mellett a cigányokat is lemészárolták, más SS-egységek nem háborgatták őket. A megszállt Szerbiában a Wehrmacht katonái gyilkolták le a zsidókat és a cigányokat. Magyarországon a cigány katonai munkásszázadokat csak 1944. augusztus 23-a után kezdték megszervezni. Ezekbe a kóbor-, illetve letelepedett, de állandó foglalkozással, munkahellyel nem rendelkező 18–52 év közötti cigány férfiakat akarták besorozni. Ellentétben az engedelmes zsidókkal, a cigányok elszökdöstek, általában hazaszöktek. A Vörös Hadsereg előretörése miatt a Tiszántúlon és a Duna–Tisza közén el sem tudták kezdeni a cigány munkásszázadok megszervezését. A Dunántúlon a nyilasok cigánypolitikájával szemben nem szervezett, de széles körű ellenállás bontakozott ki. Sorozatosan azt jelentették az illetékesek, hogy járásukban csak letelepedett, illetve sokat dolgozó cigányok élnek. Néhány dunántúli városban, amelyek 1945 tavaszán többször is gazdát cseréltek, tucatjával mészárolták le a cigányokat. Nem az igazi „muszkavezetőket”, mert ők általában elszöktek, hanem válogatás nélkül, akit csak el tudtak fogni. A komáromi Csillagerődben 1944 késő őszén cigány gyűjtőtábort szerveztek. Itt kiválogatták az öregeket, betegeket, a kisgyerekes anyákat, gyerekeikkel együtt, és őket szabadon engedték. A munkaképes férfiakat és nőket Németországba deportálták. Sokan álorvosi kísérletek áldozatai lettek, egy életre megrokkantak. Körülbelül ezer-kétezer cigány honfitársunkat kell gyászolnunk. Ez a körülbelül 220 000 fős cigány népesség (az 1941-es határok között 0,4-0,9 százaléka. „Ezt is indokolt népirtásnak nevezni – írta a cigány holokausztról szóló könyvem előszavában Sipos Péter történész. – Nem önmagában az elhurcoltak és meggyilkoltak száma tesz egy rendszert gyűlöletessé, hanem maga az a tény, hogy ez akár egyetlen emberrel is megtörténhet.”²

A zsidótörvények és a magyar társadalom

Az 1938-tól bevezetett zsidótörvények és rendeletek előírták, hogy a hivatalnokok, rendőrök, csendőrök, katonák igazolják származásukat. Akinek a nagyszülei, rosszabb esetben a szülei között izraelita vallású akadt, azt elbocsátották, kényszernyugdíjazták. Karriert akadályozó volt, ha valakinek a felesége felmenői között volt zsidó. Imrédy Béla miniszterelnöknek azért kellett lemondania, mert kiderült, hogy egyik dédnagyanyja konvertita izraelita volt. Elkezdték kiszorítani a zsidókat az ügyvédi, mérnöki és orvosi kamarából, elvették vagy nem újították meg iparengedélyüket, kisajátították földbirtokaikat. Zsidók nem irányíthattak árveréseket, nem lehettek ingatlanközvetítők, lapszerkesztők, színház­igazgatók, rendezők, nem árusíthattak bort, égetett szeszes italt, cigarettát, cementet, cukrot stb.³

Győrött az 1941-es népszámláláskor 4688 zsidót (konvertitákkal együtt) találtak. A város lakosságának 8,2 százaléka volt ekkoriban zsidó. 1939-ben a győri választójogi névjegyzékben 2199 zsidó szerepelt, két évvel később 84. A zsidók 42 százaléka kereskedelemből élt, és hárman bányászatból (pontosabban egy zsidó bányászott, a másik kettő a családtagja volt). A vármegyei átlagnál magasabb iskolázottságról beszélhetünk, 42,4 százalékuk középiskolát végzett. 1939-ben 812 izraelita rendelkezett iparengedély­lyel, 1944-ben 436, és 47 zsidó orvos és 31 izraelita ügyvéd volt.⁴

1944-ig nem nyúltak a zsidók városi ingatlanjaihoz, gyáraihoz, bányáihoz, bankjaihoz. Hiába kérték, majd 1942–1943 folyamán már követelték a náci vezetők, a magyar zsidókra nem tűztek sárga csillagot, nem zárták gettókba és nem deportálták őket a haláltáborokba. Horthy Miklós kormányzó és tanácsadói társadalmi-gazdasági zavaroktól tartottak körülbelül 800 000 zsidó deportálása esetén. Tudták, hogy Mussolini Olaszországából sem deportálják a zsidókat. Szlovákiából 1942 ősze után már nem indultak deportáló vonatszerelvények, miután 90 000 zsidó lakosukból 70 000-et deportáltak. Románia is megtagadta „saját” zsidóinak kiadását a németeknek, miután csaknem 300 000 bessz­arábiai, bukovinai és dél-ukrajnai zsidót lemészároltak. A sztálingrádi és kurszki vereség, Mussolini bukása után erősebb lett azok befolyása, akik úgy vélték, hogy a magyar zsidók megvédésével jó pontokat lehet szerezni a Szövetségeseknél. Horthy is úgy gondolhatta, hogy lemészároltatni azért mégsem hagyja a magyar zsidókat. A kormányzó is, a magyar katonai, politikai, gazdasági elit tagjai is már 1942-től tudták, hogy a nácik milliószámra gyilkolják a zsidókat.

1944. március 19. után Horthy szabad kezet adott a Sztójay Döme vezette kormánynak a zsidókérdés végső megoldására. Vármegyénkben a megszállás után helyén maradt a főispán, az alispán, és a főszolgabírák is. Jelentősebb „kádermozgásra” csak a nyilas puccs után került sor. Magyarországon a zsidók ingóságaiért és ingatlanaiért az igazi roham 1944-ben akkor indult meg, amikor április 5-től sárga csillagot kényszerítettek rájuk, és megkezdődött gettókba, gyűjtőtáborokba zárásuk. Április 21-én a Győri Nemzeti Hírlap beszámolója szerint „néhányan” sárga virággal vonultak fel. Nem lehettek túl sokan, de az újságírónak feltűntek, hazaárulóknak nevezte őket, és azt javasolta, hogy inkább a sárga csillagot tűzzék ki.

Országszerte kirabolták a gazdátlanul maradt lakásokat, üzleteket, az ennél óvatosabbak írásban kérvényezték, hogy volt szomszédjuk lakását, bútorait, zongoráját, orvosi felszerelését ők kapják meg. Amik ekkor történtek, Bibó István szerint a magyar „társadalom tekintélyes hányadának mohó kapzsiságáról, képmutató gátlásmentességéről vagy a legjobb esetben rideg törtetéséről olyan megdöbbentő képet mutattak, ami nemcsak az érintett zsidók számára jelentett el nem felejthető megrázkódtatást, hanem egyáltalán minden jobb érzésű magyar számára is”.

Deportálás

Az 1944. április 7-én a Belügyminisztériumban az illetékes csendőri, rendőri, közigazgatási vezetők között szétosztott 6163/1944. BM VII. res. sz. rendeletben az szerepelt, hogy a székesfehérvári csendőrkerület „zsidótlanítására” a kárpátaljai, észak-erdélyi, valamint a miskolci, debreceni, szegedi, pécsi és szombathelyi csendőrkerületek után és a főváros előtt kerül sor.⁵ Május 21-én az illetékesek úgy döntöttek, hogy Kárpátalja és Észak-Erdély zsidóktól való „megtisztítása” (sic!) után deportálják az úgynevezett III. deportálási zónából, a miskolci és a székesfehérvári csendőrkerületből a zsidókat. Ezzel „megelőztük” a debreceni, a szegedi, a pécsi és a szombathelyi csendőrkerületeket. Ferenczy László csendőr alezredes, a német és magyar deportáló illetékesek közötti összekötő tiszt május 21-én azt jelentette, hogy a III. deportálási zónában a „tisztogatási akció” június 9-én kezdődik, és 17-én „nyer befejezést”.⁶ Gyűjtőtáborokat Győrött és környékén, például Dunaszerdahelyen, Komáromban, Érsekújváron szerveztek.

Egy túlélő szerint „a győri gettóban a nők motozását gumikesztyűvel ellátott szülésznők végezték, akik a nők hüvelyét is megvizsgálták. Mindez egy primitív spanyolfal mögött történt, így a nők motozását a jelen lévő csendőrök is végignézték, és közben sikamlós megjegyzéseket tettek.” A nők motozásában négy szülésznő vett részt. Munkájukat a csendőrség igazolta, így október-november folyamán napi 20 pengőt utaltak ki számukra az elvégzett munkáért. A május végén megszervezett gettóból június 7-től 10-ig terelték át a zsidókat a Budai úti barakkokba. Ide szállították be a környező falvakból, kisvárosokból is a zsidókat. Ezeket a barakkokat az első világháború idején építették, akkor hadifogolytáborként, a háború után szükséglakóhelyként működtek. 1944. április 13-án, a Győrt ért bombatámadás után a telepet lakhatatlanná nyilvánították. Zsidók gyűjtőtáborának megfelelt.

Ferenczy június 12-én azt jelentette, hogy a győri 725 zsidót szállítottak gyűjtőtáborba, a VII.-ben 28 104-et. Ferenczy jelentése 10. pontjában megemlítette, hogy „[a] táborba szállítás előtt Gerő Józsefné győri lakos öngyilkos lett”.⁷ A győri gyűjtőtáborból június 11-én és 14-én egy-egy szerelvénnyel deportálták a zsidókat. A miskolci gyűjtőtáborba 13 500 zsidó került, köztük apai nagymamám, Mandl Malvin. Őt szintén 1944. június 14-én, édesapám 22. születésnapján deportálták Auschwitz-Birkenauba, ahol őt is meggyilkolták.

XII. Piusz pápa és a katolikus egyházfők

A pápa a világháború idején a zsidókérdésben fülsiketítően hallgatott. A Vatikánba 1942-től áradtak az információk a zsidók tömeges deportálásáról, milliók lemészárlásáról. A pápa akkor is hallgatott, amikor a horvát katolikus usztasák zsidók és szerbek tízezreit mészárolták le, és több tízezer görögkatolikus szerbet erőszakkal megtérítettek. A szlovák püspökök csak a Vatikán nógatására, 1943 júniusában, Genfben merték nyilvánosságra hozni a deportálások elleni tiltakozásukat. Apor Gábor báró vatikáni követ (Apor Vilmos győri püspök bátyja) gúnyosan írta jelentésében, hogy „[t]alán a szlovák püspökök maguk is szívesen vették volna, ha az archívumban maradt volna eltemetve közös stílusgyakorlatuk”. Ebben többek között azt írták: „A zsidó nép tragédiája az a tény, hogy nem ismerte el a Megváltót, szörnyűséges és aljas halált készített elő számára a kereszten.” Szlovákiában meghódították „szinte az egész gazdasági életet (…) kulturális és morális téren romboló hatásuk volt népünkre. Az Egyház nem ellenezheti a kártékony zsidó hatás törvényes visszaszorítását (…) E nehéz kérdés megoldásakor ugyanakkor nem lehet tagadni, hogy a zsidók is emberek és ezért emberségesen kell velük bánni (…) természetes, veleszületett joga mindenkinek, hogy tisztességes munkával megszerzett saját tulajdona és családja legyen.”⁸ Ha a zsidóknak olyan védelmezőik vannak, mint a szlovák katolikus püspökök, akkor ellenségekre már nincs is szükségük…

1944-ben Apor (is) hiába kérte Serédi Jusztiniánt, a hercegprímás még arra sem volt hajlandó, hogy a református és evangélikus egyház vezetőivel közösen lépjen fel az üldözöttekért. Csak a színfalak mögött, és ott is csak a konvertita zsidókért próbált eljárni.⁹ 1944-ben tizenegy katolikus püspök és három érsek volt Magyarországon. Többségük hallgatott a zsidóüldözések idején. Amikor Mindszenty József hercegprímás 1945 késő őszén körlevélben érdeklődött, hogy az egyes egyházmegyékben kik, mit tettek az üldözöttekért,¹⁰ Bubnics Mihály rozsnyói püspök kifejtette: különbséget kell tenni az egyes zsidók hibái és az egyetemes zsidóság hibái között. A rossz zsidók cselekedeteiért nem szabad bűnhődniük a „számba vehető hibát­lanoknak”. Mihalovics Zsigmond, az Actio Catholica országos igazgatója 1944. május 27-én, amikor már kö­zel 100 000 zsidót deportáltak Ausch­witzba, arról tájékoztatta a her­ceg­prímást, hogy Zemplén megyét járva azt tapasztalta, hogy „…a falu népe ugyan sajnálja a zsidókat a kemény elbánás miatt, különösebben azonban nincs felháborodva”. Mint a katolikus papság véleményét idézte Kerkai Jenő, a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete országos elnöke szavait: „A zsidó tulajdonképpen hadviselő félnek te­kin­tendő a tengellyel szemben. A né­metek így a hadijog alapján járnak el velük szemben. Úgy tekinthetik őket, mint hadifoglyokat, és alkalmazhatják rájuk a hadifoglyok minden következményét. Továbbá kifejtette: Isten kezében vasvesszőként végzik el a németek annak a nagy kulturális és erkölcsi veszedelemnek a kisöprését, amelyet a zsidóság a keresztény világnézet számára jelent. Végeredményben majdnem örülni lehet, hogy mások végzik el azt a munkát, amelyet mi erkölcsi elveink szerint nem végezhetnénk el.”

Mihalovics találkozott Pétery József váci püspökkel is, aki kifejtette: „…meg van elégedve az eseményekkel, a németek bevonulása nem járt azzal, amitől pedig féltünk. Néhány zsidó szenvedésével teleóbégatják az országot, a magyar nép azonban nyugodtan fogadta az ellenük tett intézkedéseket. Bérmálása alkalmával azt tapasztalta a falvakban, hogy a nép nincs felháborodva, sőt örül az intézkedéseknek.”

Május 28-án Apor a kereszténység alaptörvényére, a szeretetre figyelmeztette híveit, és azt mondta, hogy pogány az, aki szerint vannak emberek, akiket gyűlölni és kínozni szabad. Márton Áron gyulafehérvári püspök Kolozsváron és Hamvas Endre Szegeden sokkal határozottabban állt ki a zsidók védelmében. Ezt Márton püspök nyugodtan megtehette, román állampolgár volt, őt sem merészelték volna letartóztatni, mint ahogy Hamvas püspöknek sem esett bántódása. Pedig ő kimondta: „A kereszténység nevében száz és százezer embert megfosztanak tulajdonától, otthonától és deportálnak fajiságuk miatt, amelyről nem tehetnek (…) mindez a kereszténységgel semmikép össze nem egyeztethető!”

Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát büszkén jelenthette Mindszentynek, hogy a főmonostort a Nemzetközi Vöröskereszt oltalma alá helyezte, itt három hónapon keresztül 760 embernek, köztük 36 zsidónak nyújtottak menedéket. Pannonhalma a szabályt erősítő kivétel volt a halálos veszélyt is vállaló embermentéssel. Amikor Apor május 28-án levélben tiltakozott, Jaross Andor belügyminiszter válaszra sem méltatta, de állítólag megüzente neki, hogy internáltatja. Hiába próbált bejutni a Budai úti gyűjtőtáborba, ment el a helyi rendőrségre, a csendőr-illetékesekhez, a helyi Gestapo főnökéhez, táviratozott Sztójay miniszterelnöknek, Ferenczy alezredesnek, Jaross belügyminiszternek, napokig packáztak vele, majd közölték, hogy gettókba be lehet menni papoknak, gyűjtőtáborba nem.

Az áttérni óhajtó zsidóknak három hónapos, sok egyházkerületben hat hónapos tanulási időt írtak elő. Apor is, Kovács Sándor szombathelyi, Mindszenty József veszprémi püspök és a többi püspök is szigorúan ragaszkodott 1944 tavaszán-nyarán a három hónapos terminushoz. Bibó keserűen állapította meg: „Odáig csak nagyon kevesen jutottak el, hogy az államhatalmat gengszterbandának, rendeleteit papírcafatoknak s a velük szemben való engedetlenséget, kijátszást és hamisítást erkölcsi kötelességnek tekintsék. Ide már csak későn, október 15-e után jutottak el nagyobb számban…” Idáig Apor püspök, ellentétben például Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapáttal vagy Kálló Ferenc esperessel, akit a nyilasok meggyilkoltak, mert zsidókat mentett, nem jutott el.

Serédi egészen június 29-ig és kb. 380 000 vidéki zsidó deportálásáig várt, mire elszánta magát, hogy (többek között Apor sürgetésének is engedve) óvatosan megfogalmazott tiltakozó pásztorlevelét szétküldje. De még ebbe is beleszőtte a következőket: „Mi nem vonjuk kétségbe, hogy a magyar gazdasági, társadalmi és erkölcsi életre a zsidóság egy része bűnösen bomlasztó befolyást gyakorolt. Az is tény, hogy a többiek e tekintetben hitsorsosaik ellen nem léptek fel.” Tehát, vonhatták le a következtetést hívei és papjai, a zsidók bűnösök. Azt Serédi is látta, hogy katolikus hitre térteket is értek „igazságtalan jogcsorbítások és jogfosztások, kivált az elhurcolások”. Auschwitzba, tegyük hozzá.

Nyilasuralom a Dunántúlon

Az 1944. júniusi deportálások után csak a vegyes házasok és a mentesített zsidók maradtak a Dunántúlon. Pontosabban fogalmazva, zsidók nagy számban voltak vármegyénkben, november 3-tól gyalogmenetekben hajtották a nyugati határ felé, erődépítési kényszermunkára a budapesti zsidókat. A Budapest–Hegyeshalom halálmenetek útvonala áthaladt ezen a megyén. Raoul Wallenberg svéd követségi titkár november 23–24-én autó­ján többször végigjárta ezt az utat, tapasztalatairól beszámolt a nyilas Külügyminisztériumnak: „A gyalogmenet az Újlaki Téglagyártól a határig kb. 240 km. Az utat hozzávetőlegesen 8 nap alatt teszik meg. Ez alatt az idő alatt a zsidók sehol sem kapnak fűtött szállást. A legtöbb helyen, ahol mostanáig éjszakáztak, kielégítő ellátási lehetőség sem volt. A zsidók többsége a Hegyeshalomba érkezésig csak egy vagy két alkalommal kapott egy meleg levest. A hiányos ellátásnak egyik oka az, hogy a főzőüstök nem elegendőek, úgyhogy, ha egy helyre pl. egy este folyamán 2500 ember érkezik, úgy itt csak a felét tudják ellátni. A hiányos ellátás és a hallatlan szenvedés, amelynek ezek az emberek ki vannak téve, azt eredményezi, hogy sokan közülük gyomorpanaszok következtében meghalnak. (…) A menetelők között nagy számban vannak 60–70 év közötti személyek, súlyos betegek, gyermekbénulásosak stb., 10–14 év közötti gyerekek, egy törpe, egy árja nő, személyek cipő nélkül, személyek, akiknek felszerelését az Újlaki Téglagyárban a nyilasok elvették, személyek, akiknek igazolványait vagy külföldi úti-okmányait az Újlaki Téglagyárban, vagy másutt, megsemmisítették… Egy uszályon Gönyűnél néhány száz súlyosan beteg ember fekszik, kielégítő ápolás, gyógyszer és orvosi ellátás nélkül, egyébként is a legborzalmasabb körülmények között.

Hegyeshalomban átadták az embereket a német átvevő bizottságnak; a német SS-tisztek lökdösték és ütötték őket. (…) Az emberek annyira megviseltek, majdnem állati állapotba juttatták őket. Urak és hölgyek az országúton végzik el szükségletüket, anélkül hogy félreállnának, vagy a körülöttük állókkal törődnének.”¹¹

Angelo Rotta budapesti nuncius december elején járta be követségi gépkocsival ugyanezt az utat. Jelentését tavaly a vatikáni Államtitkárság Levéltárában találtam, egy részletét most hozom nyilvánosságra. „Gönyű, uszályokon, tele patkányokkal, hideg és nyirkos, zsúfolásig tele, annyira, hogy nem tudnak lefeküdni, élelem nélkül maradnak, a Duna fertőzött vizét kénytelenek inni, W. C. nincs… Hegyeshalmon a községház mögötti tanya istállóiba zsúfolják be a szerencsétlen embereket. (…) Lehetetlen az elhunytak személyazonosságát megállapítani, mivel általában kirabolják, elveszik minden iratukat, még a követségi védleveleket is. Úgy számolják meg őket, mint a szarvasmarhákat – 10 zsidó, 20 zsidó, 200 zsidó. A hegyeshalmi állomáson illemhely, mosakodási lehetőség nincs. Az istállók büdös szagot árasztanak, amely még a községben is érezhető, és főleg a betegek istállójában a levegő az izzadtság és a kosz miatt fullasztó. A betegek sorsa szörnyű. Bedobálták őket egy istállóba, ahol szorosan egymás mellett fekszenek, sokszor egymáson is, olyan kevés a hely. Egy orvosnak nevezett fiatalember szívesen ápolná őket, de minden hiányzik. Sokan mozgásképtelenek, lázasak, siránkoznak, mások ide-oda támolyognak, akiknek eltorzult arca alig hasonlít emberi arcra. Kiáltozások, könyörgések jobbról és balról: »Segíts, ments meg minket! Kereszténynek születtem, miért nem mentenek meg?« Mások tele vannak sajnos jogos szemrehányásokkal: »Hol a Vöröskereszt? Mit érnek a védlevelek? A nyilasok széttépték! Hagynak minket meghalni, mint az állatokat.« (…) A vérhas pusztít. Vannak, akik megőrülnek. Mivel helyhiány miatt nem lehet őket szétválasztani, kiabálásuk akadályozza a többiek alvását. Ez Dante pokla, azzal a különbséggel, hogy nem örök. (…) Eltekintve a szörnyű sorsuktól, milyen káros benyomást kelthetett ez a szörnyű népvándorlás azoknak a falvaknak a lakóiban, amelyeken a szomorú menet áthaladt! A keresztény érzelműek fellázadtak a rezsim ellen, mások kihasználták a szerencsétlenek szörnyű helyzetét, uzsorás áron kenyeret adtak el nekik, általá­ban némi ruha fejében, amire maguknak a szegényeknek is nagy szükségük volt. (…) Még a rokkantokat is további hét kilométerre lévő gyűjtőhelyre szállították, ahol a németek természete­sen nem voltak hajlandók átvenni őket, és visszaküldték őket. Volt, akit kétszer vit­tek ki a gyűjtőhelyre, és újra visszaküldték őket. Az elmúlt napokban azonban a németek módszert váltottak, most mindenkit elvisznek: e hónap 28-án a haldoklókat is vagonokba rakták és Németországba szállították.”¹²

Epilógus

Emlékezzünk arra, amit Hamvas Endre csanádi püspök 1944. június 25-én a szegedi Fogadalmi Templomban mondott: „Az igazságot hirdetni nem könnyű, de mindig kötelesség. Lesz ugyanis idő, amikor majd az emberek nem viselik el az egészséges tanítást, hanem saját kívánságaik szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük és elfordítják fülüket az igazságtól és odaadják magukat a meséknek. Az igazság nagy érték, legdrágább kincse a világnak, aranynál, gyémántnál többet ér. (…) Most különösen szükség lesz az igazság hirdetésére, mert nagyon elködösödött az emberek értelme, és az egyoldalú propaganda hatása alatt nagyon megzavarodott az ő ítéletük…” Hamvas ezeket a ma is aktuális gondolatokat idézte Szent Pál Timotheusnak írott második leveléből.

Napjainkban a hivatalos emlékezetpolitika alig győzi ünnepelni az embermentőket. Emléktáblákkal, szobrokkal is azt hazudják, hogy 1944-ben Magyarország a náci Németország áldozata, és nem szövetségese volt. Azok, akik azt állítják, hogy a zsidók deportálásáról és legyilkolásáról a náci megszállók és egy maroknyi nyilas tehet, akik Horthy Miklóst „kivételes államférfinak” nevezik, aki legalább a budapesti zsidókat megmentette, történelemhamisítók, és meggyalázzák a zsidó halottak emlékét. Győr mintegy 4100, a vármegye további 1000 zsidó lakosára kegyelettel kell emlékeznünk.
 

(A múlt emlékezete, a jövő formálása – Győr zsidó öröksége című konferencián július 5-én elhangzott előadás bővített, szerkesztett változata.)
 

¹ „A múlt emlékezete, a jövő formálása – Győr zsidó öröksége” c. konferencián 2024. július 5-én elhangzott előadás bővített, szerkesztett változata. https://jewishgyor.org/a-mult-emlekezete-a-jovo-formalasa-gyor-zsido-oroksege/

² Karsai László: Cigánykérdés Magyarországon, 1919–1945. Út a cigány Holocausthoz, Budapest, Cserépfalvi Kiadó, 1992); A cigány holokauszttól a porajmosig, a legújabb szakirodalom tükrében, in: Landauer Attila (szerk.): The Roma Holocaust in Eastern Europe. Vol. I., “Eötvös József” Gypsy-Hungarian Pedagogic Association, Budapest, 2019, pp. 38–58. – angolul, és ua., 59–79. magyarul.

³ Karsai László: Magyarországi zsidótörvények és rendeletek, 1920–1944, Századok, 2004/6. sz., 1285–1304.

⁴ A győri holokausztról részletesen lásd: Berkes Tímea: A „végső megoldás” Győr-Moson-Pozsony vármegyében, szakdolgozat, JATE BTK, 1995, https://mek.oszk.hu/16700/16722/ (letöltve: 2024. május 1.)

⁵ A rendelet szövegét lásd: Benoschofsky Ilona – Karsai Elek (szerk.): Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés történetéhez. 1944. március 19. – 1944. május 15., Budapest, MIOK, 1958, 124–127.

⁶ Ferenczy László 1944-es „eseményjelentéseit” lásd: Molnár Judit (szerk.): Csendőrtiszt a Markóban. Ferenczy László csendőr alezredes a népbíróság előtt, Budapest, Scolar Kiadó, 2014, 280–317., továbbiakban: Molnár, Csendőrtiszt a Markóban. Idézett jelentés: 295.

⁷ Molnár, Csendőrtiszt a Markóban, 307.

⁸ Apor Gábor vatikáni követ jelentése Kállay Miklós külügyminiszternek, 1943. június 6. MNL OL-K63-54 (Vatikán) – 5002-38/pol.

⁹ Apor 1944–1945-ös tevékenységéről lásd: Soós Viktor Attila (szerk.): A kereszt erősíti a gyengét. Boldog Apor Vilmos tevékenysége az üldözöttek védelmében, Győri Egyházmegyei Levéltár K., 2015.

¹⁰ Prímási Levéltár Esztergom – Mindszenty József hercegprímás iratai – 5835/1946. A továbbiakban ebből az irategyüttesből idézzük a dokumentumokat.

¹¹ Raoul Wallenberg német nyelvű, géppel írott jegyzéke, 1944. november 25. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára – Külügyminisztérium – K63 (reservált) 1944-43-13129.

¹² Angelo Rotta 973/1944. sz. jelentése Domenico Tardini államtitkárnak, 1944. december 8. Archivio Storico della Segretaria di Stato-Fondo Congregazione degli Affari Ecclesiastici (AA.EE.SS.) Periodo V. [Pontificato di Pio XII (1939–1958) Parte Prima (1939–1948) Ungheria – Pos. N. 100. Razzismo-ff. 111–114.