Szegény Szuhi

Mindenki megnyugodhat, a Szuverenitásvédelmi Hivatal (a továbbiakban Szuhi) feladata magaslatán áll, ébersége egyetlen pillanatra se lankad, ha valahol léket gyanít a szuverenitáson, már kapja is elő a stoppolófáját, a helyszínre siet, és a folytonossági hiányt legott felszámolja. Nem mellékesen a Szuhit is kormányzó urunk álmodta meg, ő hozta létre, tehát milyen lehet a Szuhi? Csakis tökéletes lehet, aki mást mond, az a szuverenitásunk ellen intéz támadást, ergo őrá is a Szuhi ökle fog lesújtani. Persze csak virtuálisan, minthogy a Szuhinak jogkörei valójában nem igazán vannak, dolga csupán annyi, amennyi az őrkatonáé volt ötven vagy akárhány évvel ezelőtt. Áll a vártán, és a bóbiskoló madarakat artikulálatlan Állj, ki vagy! bömböléssel ébresztgeti. Merőben fölösleges, ám kétségkívül szép munka, bizonyára jól is fizetik, dolgozó népünk pedig nyugodtan hajthatja esténként álomra a fejét, amíg ő alszik, a Szuhi őrködik, aggodalomra vagy pláne pánikra semmi ok.

Hacsak nem vagyunk véletlenül a nemzetközi finánctőke zsoldjában álló bértollnokok, vagy magukat civilnek mondó különféle obskúrus nemzetközi szervezetek ügynökei, aminő például a Transparency International, mert ha igen, akkor a nevünk ki lesz írva a szégyentáblára, és a továbbiakban az igaz magyar hazafiak megvetése leend az osztályrészünk. A Transparency International most mindenesetre nagyon megjárta, ugyanis a Szuhitól egy hatvankét kérdést tartalmazó űrlapot kapott, azt kell őnéki kitöltenie, ezt követően nyilván lehull a lepel, és kibúvik a szög a zsákból,  a magyar nép pedig rádöbben, hogy az ellenség keze betette a lábát, ideje a harci kürtjeinket megfújnunk. Hacsak korábban meg nem fújtuk őket, mert akkor immár harci kürtünk sincs, de sebaj, azt fújjuk meg, amit találunk, s a haza fényre derül. Egyébiránt a TI magyarországi jogi személyiségű társaság, nem pedig külföldről fenntartott szervezet, ami pedig a Szuhi kérdéseit illeti, azokra a válasz megtalálható a TI honlapján, bárki olvashatja.

Viszont az nem könnyű, pláne ha diszlexiások vagyunk.

Az élet általában véve is nehéz, de egy olyan szervezet tagjaként, amelynek kizárólagos feladata honfitársait különféle bárgyúságokkal zaklatni, még nehezebb. Kivált jogkörök nélkül, tehát abban az esetben, ha a zaklatandó honfitárs még csak arra se kötelezhető, hogy a bárgyúságokat végighallgassa, úgy csakugyan nem egy öröm­ünnep. Megjegyzendő viszont, hogy ezt a munkát elvállalni se volt kötelező, ha viszont már elvállaltuk, futunk a pénzünk után.

Egyébiránt a Szuverenitásvédelmi Hivatalnak, ha már csakugyan létezik egy olyan szervezet, amely szuverenitásunk védelmére volna hivatott, néhanapján valódi feladatai is akadnának. Például olyankor, amikor egy magyar író önéletrajzi könyvének külföldi bemutatóján szót kér egy orosz diplomata, és Oroszország nevében visszautasítja a könyvben írtakat, azt állítva, hogy a könyv elfogult, és Oroszország befeketítése érdekében előítéletes víziót teremt. „Nem vagyunk ez ellen a könyv ellen, de önmagában, a történelmi tényektől elválasztva sajnos csúnya képet fest Oroszországról és az orosz történelemről” – idézi a HVG az orosz diplomatát, aki a helyszínen hozzátette, „rossz vége lesz az Orosz Föderáció démonizálásának”. A szóban forgó könyv egyébként személyes emlékekre támaszkodik, szerzője Polcz Alaine, címe Asszony a fronton, a könyvbemutató pedig Milánóban zajlott. „Különösen példátlan, hogy egy ilyen agressziót, amit a magyar kultúra és minden szenvedő magyar állampolgár ellen elkövetnek, nem követ azonnal magyar diplomáciai tiltakozás, nem hívják be az orosz nagykövetet a külügyminisztériumba”, vélekedett erről Ungváry Krisztián, állásfoglalásával pedig csak egyetérteni lehet. Hozzátéve, hogy a könyvbemutatón megjelenő orosz diplomatát, aki a föntebb idézett nézetének adott hangot, a Szuverenitásvédelmi Hivatal elnökének a saját esernyőjét használva kellett volna a helyszínről elkergetnie, hiszen ha valakinek, akkor őneki tudnia kéne, hogy a szovjet katonák nem elhanyagolható hányada a második világháború idején Magyarországon garázdálkodva a civil lakossággal szemben milyen borzalmakat művelt, mások között a könyv szerzőjével szemben is.

Ungváry szerint Polcz története a magyar tényirodalom egyik legmegrázóbb alkotása, amelynek a 90-es évek Oroszországában pozitív fogadtatása volt. „Aki a nemi erőszakot tagadja, bagatellizálja és kicsinyíti, tulajdonképpen azért teszi, mert legitimnek tartja az akkoriakat” – mondja egyebek között, hozzátéve, hogy ezt mutatja az is, amit az orosz katonák napjainkban Bucsában, Irpinyben vagy más ukrán városokban műveltek. Kiemelte, hogy az EU azért nem tudta közös nyilatkozatban elítélni többek között a 444.hu Oroszországból való kitiltását, mert a magyar kormány ezt bojkottálta. Ungváry szerint „ennél mélyebbre a magyar diplomácia nemigen süllyedt az elmúlt száz évben”. Ha már itt tartunk, kissé szokatlan, hogy a 444.hu eszerint mostanság egyidejűleg ellenfele Oroszországnak, Gyurcsánynak és persze a Nyugati Fénynek, a sor még nyilván bővülni fog, de már most is szép reményekre jogosít. Ilyen értelemben a 444.hu most bizonyos értelemben a szuverenitásvédelmi törvényre emlékeztet, amely az Európai Bizottság szerint egyidejűleg sérti a demokratikus értékeket, a demokrácia elvét, az uniós polgárok választójogát és az Európai Unió Alapjogi Chartájában rögzített további alapvető jogokat is. Viszont most majd elkezdődik a kötelezettségszegési eljárás, azaz  nemzeti kormányunknak a micsodájára lesz lépve, ami pedig az Európai Bizottság ábrándvilága szerint Magyarországot jogharmonizációra fogja ösztökélni, vagy valami ilyesmire. Mint ebből is kiderült, az Európai Bizottság a mi kormányunk működésmódját mindmostanáig képtelen volt kiismerni, ha ugyanis kiismerte volna, akkor tudná, amíg pénz nem forog kockán, addig a mi kormányunk a füle botját se mozgatja. Tessenek mutatni egy nagyon nagy halom pénzt, és akkor majd valami történni fog.

Kormányunk a pénzt megszámolja, és kincseskamrájában gondosan elhelyezi.

A többi egyelőre bizonytalan.