444.hu, 2024. július 5.
UJ PÉTER
201.1. Az agresszív óvodás taktika érett gyümölcsei
201.1.1. Orbán váratlanul elröppent Kijevbe, morcoskodtak egymásra Zelenszkíj elnökkel, tartottak sajttájt, a világsajtó feszülten figyelt, elemzett, videózott, írt, Orbán elmondta szokásos, már unalomig ismerten sunyi, duplafedeles (tolótetős, lendkerekes) – ha-így-értik-akkor-ferdítenek-a-rohadt-liberálisok, ha-úgy-értik-hazudnak-a-szemét-mainstreamisták – békézését, Zelenszkíj zavartan hárított, neki ez most nem olyan fontos meccs, súlyosabb a helyzet annál, hogy belemenjen a bohóckodásba.
201.1.2. Megfigyelhettük, ahogy Orbán éppen betakarítja a frissen termett babérokat (ad notam: szarér’-hugyér’, babér), amelyeket legalapvetőbb, leggyakrabban és szinte mindig sikerrel alkalmazott „politikai” taktikája, az „agresszív óvodás” módszer termett. (Termesztett. Termesztettetettetett.)
A politikát azért idézőjeleztem, mert ez valójában álpolitika, politikának álcázott személyesbrand-építés, önreklám, ha úgy tetszik. Vagyis: hatalomtechnológia. A politika mégis a közös ügyek intézését jelentené, közügyekről pedig itt szó sincsen. (Illetve: itt sincs szó. Ahogy szinte sehol, ahol Orbán feltűnik.)
201.1.3. Szóval az aktuálisan betakarított babérok árnyékában már komolyan fölrémlik (fölrémelhet), hogy Orbánnak végül ez is bejön, ez a vérciki, alattomban putyinizáló békeharcos vonal, mert ugye valahogy, valamikor csak béke lesz, most például eléggé úgy tűnik, hogy mindkét fél kezd kimerülni, az ukránoknak reményük sincs újabb nagy ellentámadásra, még ha Harkivnál szorítgatják is kifelé a betolakodókat, az oroszok támadó művelete elakadt minden fronton, tízezrek halála/sebesülése árán szereznek meg futballpályányi területdarabokat, falutöredékeket. Esély sem látszik arra arra, hogy valamelyik fél belátható időn belül döntő fölényre tegyen szert, de még arra sem, hogy komolyabb műveletet indítson a tél előtt. Csak darálják egymást nagyon lassan. Az utóbbi hetekben még az Ukrajna támogatása mellett határozottan kiálló amerikai stratégák is arról kezdtek beszélni és cikkezni, hogy ekkerekkermajusban meg irt, kkermindkét félnek el kellene ismernie a patthelyzetet, egyikük sem tud döntést kicsikarni, Putyinban ugyan nem lehet bízni, de Zelenszkíjnek mégis csak tárgyalnia kéne, és akkor alighanem muszáj lesz lesz valamilyen területet átadni az oroszoknak, a 2014 előtti határok visszaállítása teljesen irreális cél.
Na, ebben a helyzetben föltűnik Kijevben az az európai kormányfő, aki egyedüliként szájalt rendszeresen Putyin gyilkos rendszere mellett, akinek a külügyminisztere olyan lelkesen és lógó nyelvvel rohangál Lavrovhoz, mint egy túlpörgött labrador.
A sajtó bekapja a horgot persze, hogy pont Orbán, és pont most. Sorban adja az interjúkat a magyar miniszterelnök.
201.1.4. Ha lesznek béketárgyalások (és valamikor lesznek), Orbán a világbéke megteremtőjeként, a mindenkinél fontosabb tényezőként adhatja el magát. Már megint előre látta, hova jön a korong, és odakorcsolyázott.
Tett bármit az ügyben, amitől jobb lett bármi? Nem. Volt hatással bármire? Nem. Mégis győztesnek hirdetheti majd magát. Sőt, a hirdetés nyomban elkezdődött, maga az elmés Menczer kommunikácisó izé hirdette ki, hogy Orbán igenis tett a békéért, sokat többet, mint a fogalmatlan „brüsszeli elit”.
201.1.5. Kábé ez a taktika lényege. Kitartóan, a józan ész, az alapvető erkölcsi normák, a jó érzés ellenében is állítani valamit, akármit, ami jó konfliktusos, lehetőleg pont a fordítottja annak, amit a mainstream állít, harcolni mellette, ragaszkodni hozzá, akkor is, ha mindenki utál érte. Aztán, ha netán kedvezően (tehát a közjó szempontjából többnyire szarul) alakulnak a dolgok, akkor nagyon nagyot lehet nyerni. Ha meg nem alakulnak kedvezően, akkor gyorsan keresünk új témát, az előzőre senki sem fog emlékezni.
Ha Orbán Viktor ugyanazt mondta volna, mint a többi nyugati kormányfő (tehát politikusként, felelős vezetőként és erkölcsi érzékkel rendelkező emberként viselkedett volna), most a kutya sem foglalkozna vele, nem loholnának a nyomában a riporterek, hogy jaj, mit beszélt Zelenszkíjjel. Nem ő lenne a középpontban. És a posztmodern társadalmi káoszban csak az számít, akiről beszélnek. Aki elég hangos, elég feltűnő.
Ez az ő politikai zsenije. Ez az agresszív óvodás taktika: folyton hisztériázni, balhézni, meghúzgálni mindenki haját, belecsípni, leköpni, kiborítani az ebédjét, belekötni mindenkibe, és persze folyton rinyálni, hogy jaj, engem bántanak. És mindig mindenki velem fog foglalkozni.
Ettől persze senkinek sem lesz jobb, sőt, mindenkinek csak rosszabb lesz, az agresszív óvodás miatt szenvednek a többiek, rossz az óvónéninek, rossz az intézménynek, rossz a szülőknek, mindenkinek. Csak neki jó. Mindenki őt figyeli, mindenki vele foglalkozik, mindenki tőle retteg. Hatalma van.
201.2. Az óvoda ára
201.2.1. Egyébként most, hogy Orbán végre lerázta magáról a kegyelmi botrányt – hol van már Magyar Péter! –, és visszatérhetett a világpolitikai tényezősködéshez, újra energikusan, igazán motiváltan játssza be a pályát, a nagyot, mindannyiunk pechjére, itthon egyre érezhetőbbé válik, mennyibe is kerül nekünk ez a nagyívű karrier, ez a szüntelen agresszívóvodásozásból származó „nemzetközi befolyás”. Például ott a friss adat, az új, a javított, hogy a bolgár egy főre jutó fogyasztás, bizony, vásálóerőparitáson, nem számítási hiba, előttünk. 27 EU-országból huszonhetedikek lettünk.
201.2.2. Megjegyzem, az is nagy lesz, hogy az induló magyar (soros!!!) EU-elnökség egyik fő témája a versenyképesség, amin szeret is Orbán rugózni, hogy hát a brüsszeli bürokraták ezt is elbaszták, az EU versenyképessége romlik, itt az ideje tehát, hogy tanítsunk nekik egy kis versenyképességet, amire alaposan feljogosít, hogy a versenyképességi rangosorokban is az európai sereghajtó csoportban vagyunk.
201.2.3. Amikor azt látjuk, hogy Bulgária, Horvátország, Románia, pláne Lengyelország rosszabb helyzetből előrébb jutott mára, fölmerül ugyebár, hogy hol a pénz? Mert jött a rohadt EU-tól bőven, több Marshall-segélynyi már.
És sok elszivárgott, szivárog ma is. Hogy hova? Most éppen például ide:
A Holdblog szíves – és utólagos – courtesyjával.
201.2.4. Tehát nemcsak annyival van kevesebb pénzünk, mint amennyit nem termelő beruházásokba nyomtunk bele ostobán, illetve hát nem olyan ostobán, mert a stadionok, körforgalmak, kuytakilátók, semmibe vezető utak, fölöslegesen államosított vállalatok, bankok, egyebek végül valamilyen Mészáros-csatornán visszatejelnek Orbánék rendszerébe, és csak apró megy jachtozásokra, magánröpülésekre, Andiék ékszereire, Tiborcz kastélyaira, Matolcsyék sportkocsijaira, 2rule-ra, spanyol harmadosztályból ideédesgetett focistákra. De ennek az egész őrült rendszernek fönntartása, a legalizálás, a pénzmosás, a rettenetes vagyonok mozagtása mind-mind rengeteg pénzbe kerül maga is, tehát végül sok tízezer milliárdos extraköltsége van ennek a bolondballagásnak úgy zusammen, amit az államadósságban fizetünk.
A magyar államadósságot sokkal-sokkal magasabb kamaton finanszírozzák a befektetők, mint bármely más országét Európában. A magyar költségvetés éves kamatterhe drámaian megnőtt az elmúlt években. Ez a „kamatprémium”, amit fizetnünk kell a többiekhez képest, bizony Orbán ára. Az ő hatalomban tartását fizetjük, az ő hobbijait, a rezsicsökkentését, a harmatgyenge forintot, a visszatartott EU-támogatásokat és a többit.
Megéri az nagy befolyás, na.
201.2. A webkettes Móricz halálára
201.2.1. Meghalt az Ekker. Ekkerjoz. Azaz Józsi. Régi barátunk. Kisebb internetes híresség is volt egy darabig, amikor blogolgatott, tumblerezett.
Próbálnám tömören elmondani, hogy ki volt. Sváb katólikus. (Így, szigorúan hosszú óval, mint a pósta.) De főleg: paraszt. Ő mondta mindig magáról, illetve inkább úgy szokta (volt) mondani, hogy paraszt szeretne lenni, de ahhoz még sokat kell tanulnia. Mezőgazdasági gépész volt, teheneket tartott, földet művelt. Nem kicsit, nem keveset. Volt több száz tehene, hozzá háromszáz hektár szántó, gyümölcsös, ez-az. De közben főzött pálinkát, készített bort, egy időben sört is főzött, vadászott, horgászott, mezőgazdasági gépekkel bizniszelt, vett, felújított, eladott, csinált mindent, ahogy egy parasztnak illik.
Nekem még kvázi-majdnemföldim volt Törökszentmiklós–Fegyvernek vonalon. (Én Martfű-Szolnok, anyám családja Miklós.)
Valamikor a kilencvenes években megjelent a legendás Pecalistán, a magyar internethőskor horgászlevlistáján, összebarátkozott Hintával (szintén barátunk, szintén halott), meg mindenkivel, mert nagyon barátkozós ember volt. Nem beszélt sokat, sőt alig beszélt, viszont bravúrosan főzött. Amikor utoljára találkoztunk, három éve, akkor is főzött, akkor is birkát, mert egy nagykunsági mit főzzön mást, még akkor is birkát, ha sváb; (nem a birka). Életem talán legjobb birkapörköltjét is Ekker Józsi főzte otthon, Óballán, paprika szinte nem is volt benne. Ez nem igazi birkapörkölt, csak olyan vendéglátós – mondta mindig, mert az autentikus fölfogás szerint csak azt tekintette rendes birkapörköltnek, amelynek alapanyagát saját maga ölte meg, bontotta szét, és minden részét együtt főzte. Tudott nyárson bárányt sütni, ami nem egyszerű mutatvány. De mondom, ahogy egy parasztnak köll, Ekker értett mindenhez, megoldott mindig mindent, mindent meg tudott javítani, bármit megépített, elintézett, megszerzett.
És főleg: mindig történt vele valami. De olyan cifra dolgok (kegyeleti okokból sem részletezhetek), amiket az ember nem is nagyon akart hinni, de aztán mindig adódott valami fektcsekkpoint, amiből kiderült, hogy nagyon is megtörtént az, ami.
Mintha Karl May írta volna az életét.
A kétezres évek közepén berobbant ez blogosdni, az Indexnél elindítottuk a blog.hu-t, Ekker pedig elkezdett írni, talán Szily Laci beszélte rá, nem emlékszem. Addig csak a horgász haverok ismerték az elképesztő történeteit, a horgászlistára írott levelekből vagy ha sikerült szóra bírni valamilyen bulin jó sok bor után. Ha beszélt nagy ritkán, tátott szájjal (vagy teli szájjal röhögve) hallgattuk. De ahogy a szélesebb közönség elé lépett, kiderült, hogy ő 21. századi, webes Móricz Zsigmond. Fantasztikusan írt. Tömören, brutálisan, nem viccelek, a webkettes Móricz.
Gyorsan lett egy kis rajongótábora, összebarátkozott lányokkal, fiúkkal (azért főleg lányokkal szeretett barátkozni), néha eljött bulikba, néha mentek hozzá Óballára. Anyaföld, Falu, cserélgette a blogokat, ment a Tumblrre, aztán letörölte az egészt, újrakezdte, megint letörölte. Voltak néha megmagyarázhatatlan eltűnései. Néha évekig nem lehetett róla tudni.
2011-12 környékén megint eltűnt. Az országból. Végleg. Elege lett. A sváb paraszt, akinek mindene volt a földje, az anyaföld, föladta. Nem mondott sokat akkor sem, ha kérdeztük, mi történt, nem beszélt, nagyon keserű volt. Kibasztak vele, azt sejttette, politikai alapon, aztán meg a feleségét félrekezelték az orvosok, jobb ellátásra volt szüksége. Kiszámolta, jobban jár, ha lép. Eladta a teheneit, mindenét, visszament oda, ahonnét az ősei jöhettek: a Feketeerdőbe, a Rajna mellé.
Whatsappon tartottuk a kapcsolatot, évente egyszer-kétszer hazajött, intézni a még megmaradt ügyeket, ha úgy jött ki, össze tudtunk futni, mindig arról volt szó, hogy majd horgászunk, de sosem horgásztunk. Ez is ekkeres: „horgászbarátok” vagy micsodák voltunk, de sosem láttam horgászni. Mindig hívott, menjünk ki Schwarzwaldba, a hegyekbe pisztrángozni. Nem mentem. (Talán láthattam volna horgászni végre.)
Sofőrként dolgozott kint, és továbbra is hihetetlen kalandokba keveredett, elképesztő fazonokkal ismerkedett, fél Csongrád megyényi birtokból örökölt egy részt (oszhatatlan közös?) a utahi sivatagban, Mexikóban pörgött. Volt egy sztrókja is közben, de felépült.
Májusban írt utoljára, hogy nincs jól. Csütörtökön jelentkezett az egyik fia, hogy június utolsó napján meghalt.
Nagyon kurva jó srác volt, a legsvábabb, legkatólikusabb, legparasztabb sváb katólikus paraszt, aki Móricz Zsigmondnak álcázta magát Karl May létére.
200.2.2. Egy időben próbáltam rábeszélni, hogy csináljunk valami könyvszerűséget. Elküldte a korábbi blogos írásait, amiket korábban letörölt a webről. Sokat akarnék idemásolni hirtelen, de talán ebből a kettőből érezhető, amit érezni kell. Az egyik az elsők közül való, 2008-ból, a másik talán az utolsó, 2012-ből.
Józsikám, baszki a falábam, hát elbasztuk ezt a horgászósdit. Szar a halál, tök a tromf.
200.2.3. Bell
2008.01.24. 12:13 :: ekkerjoz
A családban a tévé egyidős volt a nagyobbik húgommal. Azám, a Duna tévé nem egy műsor, hanem készülék neve volt, külön szakma létezett a beüzemelésre, Ficsor Bandi bácsi tudománya. Valahogy a régi rádióra hasonlított a doboza, szépen ívelt diófa keretben fehér műanyag káva, szürke, gömbölyű sarkú képcsővel. Alul volt pár gomb, meg forgó csontszín “potméterfiamnenyúljhozzá”, hátul fekete, rosszagú burkolat, a szellőzőrésein kivirított valami rejtélyes fény. Az oldalsó csatornaváltó kapcsoló a legérdekesebb, nagy kattogással körbe lehetett forgatni, fölöslegesen, összesen egy csatornát fogtunk az alföld mélyén, hivatalosan se volt több. Kardoskúti nagynéném mesélt román adókról, ahol a “dracskopel” nevű meseműsor ment, pesti rokonok meg csehszlovák műsorokkal dicsekedtek, de nem hittük ám el. A mi műsoraink voltak a jók, Tell Vilmos, Ivanhoe, Parittyás Thierry, csudajó történelmi filmek, amikben kardoztak, meg bajvívtak, nem győztem kardot gyártani. Össze is csaptunk a kálvária dombon a telepi gyerekek csapatával. Mi győztünk, az unokatestvéreim, Féderer Sanyi, Pisti, Spécike, Csabi, az utcából Bihari Jóska, Rentz Matyi, Schultz Feri, Tatár, a főútról Zimmermannék, megvédtük a dombot, pedig megdobáltak Köpösdiék, a végén még csúzliztak is.
Hétfőn nincs műsor, rokonokkal, apám barátaival kukoricát morzsoltunk, kézzel, nagy teknőbe, meg vájdlingba, a felnőttek meséltek, nagyokat nevettek, nevettem velük, de nem értettem miről beszélgetnek. A kukoricacső kemény, feltöri a kezem, a sárga szemek szétpattogtak a földön. Rengeteg kukorica kellett, kacsát, libát tömni, meg a malacoknak. Nem szerettem a malacokat, sokat kellett dolgozni velük, húzni a vizet a kútból, tisztán tartani őket, mindig nekinyomtak az akolnak, nagyok voltak, féltem tőlük. Ezt még könnyen elviseltem volna, de az óvoda konyháról minden délután hordanom kellett a moslékot, kétkerekű kocsival, hatalmas alumímium kondérokban, óvatosan, ne lötyögjön szét. Egyedül nem is bírtam feltenni, mindig szólni kellett valamelyik konyhás néninek, hogy segítsen. Aztán otthon átmerni a vályúba, vederrel, vigyázva, hogy a malacok ne lökjenek föl, undorodtam az egésztől. A visszaút a legrosszabb, akkor indultak haza a napközisek, kicsúfoltak, nem is néztem rájuk, csak a fogam csikorgott. A pokolba kívántam az egész malacozást, hogy bárcsak dögölne meg az összes. Így lett, ‘72.-73.-ban nem került el minket a vész, kiragasztották a kapunkra, meg az ablakba, hogy nem szabad a családot látogatni, száj- és körömfájás járvány miatt. Az egész falut lezárták, tejet, kenyeret hoztak kétnaponta, kimenni nem szabad, a verandán mosdótál, fertőtlenítő folyadékkal, a kapuban láda, nedves fűrészporral, abba kellett lépni, ha jött valaki. A malacok mégis megkapták a vírust, fehérruhás, gázmaszkos emberek jöttek, és a kertben hatalmas gödröt kellett ásni a leoltott jószágoknak. Utána még hetekig nem mehettem iskolába, a kapun kívülre sem, otthon olvasgattam, hétfőnként magunk morzsoltuk a kukoricát, ismerősök és nevetés nélkül. Ment a tévében egy sorozat, Bell és Sebastian, bernáthegyi kutyáról és a kis gazdájáról szólt. A bernáthegyi sok kalandba keveredett, mindenkit kimentett a hóból, a nagy bohóc. Apám akkoriban hozott haza egy vizsla kölyköt, csontos, lefegő fülű kutyát, egyik szeme sérült, kiselejtezte Kerekes doktor, az állatorvos, aki tenyésztette a vizslákat, főleg vadászoknak. Apám elkérte, Bellnek neveztem, roppant büszkén, mert korábban mindenféle korcs kutyát kaptam, ez mégiscsak fajtiszta vadászkutya, ha félszemű is. Bell egy ideig nagyon aranyos kutya volt, de később elkutyult, a vadászösztön kitört rajta, kergette a csirkéket, amíg össze nem csuklottak, akkor megmerevedett, orra pár centire a csirkétől, ami ott kapott szívbajt, vagy embóliát, mindenesetre egy drámai napon tizenegy csirkét és kiskacsát fojtott le. Apám még bőven a két anyadisznó és a sok süldő vesztesége fölött búsult, engem elzavart nagyanyámhoz, anyám mesélte, mi volt később. Fater kötelet kötött Bell nyakába, Simson mopedjén lassan kimotorozott a nagykörűi révhez, ott a jól elfáradt kutyát hozzákötötte a gát korlátjához, remélte, ha jön a komp, valaki majdcsak megszánja a kutyát, igen szép vizsla volt, falun nagy szó. Visszamotorozott Fegyvernekre, sosem ivott, de az Aranymankóban leült egy fröccsre, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét. Erről én semmit nem tudtam, mikor hazamentem, Bell vidáman körbeugrált, apám a gangon ült, és erősen dohányzott. A kutya előbb került haza, mint fater, mert a komppal érkező Kerekes doktor felismerte a kutyát, azt hitte elcsavargott és hazahozta. Bell velünk élt, míg a városba nem költöztünk, adtuk a házzal. Apám sokáig sajnálta a malacokat. Én a mai napig sajnálom Bellt.
200.2.3. Napi bajság
hazajössz, bontod a postát, tíz darab csekk, közjegyzőtől fizetési meghagyás valami szolnoki parkolás miatt, földhivatali végzés, MVH-tól hiánypótlási végzés lejárt határidővel, csomó biztosítós fasság, egy rakat banki kivonat
erről eszedbejut, hogy csak el kéne menni Zsoltihoz, még tavalyról tartozik pénzzel, és hát még mindig háromezerötszáz forintod van zsebben, úgyhogy elindulsz
Zsolti nincs otthon, csak az új barátnője, kivan ríva a szeme, mondom mivan, miabaj
háthogy pénteken jött egy fehér terepjáró, kiszállt belőle öt enber, lecsapták Zsoltit egy szó nélkül, és odaszögelték a térdét a parkettához, és elmentek
hát, az nem szerencsés, majd mondja már meg neki, hogy kerestem