Élet és Irodalom,
LXVIII. évfolyam, 23. szám, 2024. június 14.
VÁNCSA ISTVÁN
Megmozdult a föld, mondják komoly emberek, akik nem szoktak a levegőbe beszélni, vagy legalábbis nem állandóan. Valójában persze csak a magyar belpolitika moccant meg, és az is csak épphogy, különösképp, ha figyelembe vesszük, hogy erodálódik az már jó ideje, leheletnyi változásaival pedig a kutya se törődik, legfeljebb mi magunk. Túlbecsülni tehát semmiképp se szabad, ami történt, ám lekicsinyelni is hiba volna; figyelni kell, elfogulatlanul és tárgyilagosan. Viktor apánk építményét a szél lassacskán széjjel fogja hordani, magaskapujú Ilionnak a veszte evvel elkezdődött, hogy bevégződni mikor fog, az nem tudható. Remélhetőleg mihamar, saccolgatni viszont nem érdemes, örüljünk annak, ami a szemünk előtt folyik. Hódmezővásárhelyen Ozgyin Balázs, a Fidesz helyi önkormányzati képviselőjelöltje fojtogatni kezdte Turi Csabát, a Mindenki Magyarországa Néppárt önkormányzati képviselőjelöltjét, hogy ez mit jelent, az nyilvánvaló. Napjaink belpolitikáját némelyek a Kádár-rendszeréhez szokták hasonlítani, talán nem is mindig ok nélkül, mármost a kádári építmény falain is lassacskán bukkantak föl a repedések, végül mégis az történt, ami. A különbség talán abban áll, hogy a létező szocializmus kádereinek egy jelentős része előre látta, mi lesz, és összeácsolta a tutajt, amelyen majd a túlsó partra jut, ezek a mostaniak viszont brutális méretű kompokon menekítik a szajrét, miközben agyilag csököttebb szaktársaik a kulturális élet zsdanovizálása érdekében fáradoznak. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy Andrej Alekszandrovics Zsdanov A művészet és filozófia kérdéseiről című alapvető szakmunkája kötelező olvasmány lesz a bölcsészkaron, legalábbis most még nem. Majd később, esetleg, talán.
Istenadta népünk most annak örülhet, hogy van mozgás, közelebbről a föld mozog, éspedig őalattuk. Szívből örülni viszont annak se lehet. Igaz, hogy az elrabolt pajták, csűrök, istállók rájuk fognak omlani, ám ettől még az eredmény az lesz, aminek már most is látjuk, romhalmaz. Magyarország áll a mocsárban és süllyed, nemrégiben még csak a bokánkig ért, minap már a térdünkig, aztán a derekunkig és így tovább, süllyedünk megállíthatatlanul. Bölcs vezérünk erre válaszul a maoizmus közép-európai változatával próbálkozik, hátha jó lesz valamire. Nem lesz jó, és ezt ő is tudja, de jobb ötletei momentán nincsenek, ami pedig mégis van, az nem enyhíti, hanem fokozza a bajt. Produktív ötlet volt például Mária országának boldog jövőjét a villanyautók sikerére alapozni, mért is ne, nincs kipufogógáz, nincs zaj, nem kell sebességet váltani, olcsóbb az üzemanyag és a karbantartás, velük parkolni néhol ingyen is lehet. Apró baj viszont, hogy az emberek nem akarnak villanyautót, és ez a fönt említett zseniális orbáni koncepciót egyetlen elegáns mozdulattal félretolja. Most még. Tíz év múlva talán másképpen lesz, talán nem, egyelőre viszont a helyzet az, ami. Tudvalévő persze, hogy 2035-től az Európai Unióban új autók elvileg csak elektromos meghajtással hozhatók forgalomba, addigra tehát át kell állnia az egész iparágnak, viszont addig még egy nagy halom probléma megoldásra vár. Nálunk az akkugyárak szaporodnak, mint a bolondgomba, megrendelés viszont egy szál se. Bölcs vezérünk ugyan a jövőbe lát, döntései ennek megfelelően a helyzet pontos ismeretén alapulnak, a tények viszont azt mutatják, hogy akkugyár már van mindenütt, holnap pedig még több lesz, akkumulátorokra viszont nincs igény. A hatszáznyolcvanmilliárdból épült iváncsai gyárból hatszáz embert már kirúgtak, de valószínű, hogy a kollégáik se onnan mennek majd nyugdíjba, a gépezetbe ugyanis homokszem került. Nem veszi a nép a villanyautót, noha – Nagy Márton szavaival élve – „[e]gyértelműen ez a jövő technológiája, az, hogy vannak huplik, előfordul”. Huplik csakugyan vannak, természetük viszont nem igazán bonyolult. Akkuhuplik azért állnak elő, mert mind a céges, mind a háztartási vásárlók nagy része akkor vesz villanyautót, ha állami támogatást kap hozzá. Ha nem kap, nem vesz, jön a hupli. Az Európában eladott autók negyedét Németországban adják el, a németek pedig a villanyautók vásárlására 2016 után nagylelkű támogatást adtak, egészen a múlt év végéig. Akkor nyilván rájöttek, hogy ez sokba van nekik, ezért aztán egyik pillanatról a másikra kivezették. Hupli. Az is probléma persze, hogy a töltőállomások hálózata Európa-szerte foghíjasnak mutatkozik, mármost józan életű ember csak akkor vesz villanyautót, ha biztos lehet benne, hogy mindig és mindenütt fel tudja tölteni, töltőállomások viszont csak akkor létesülnek, ha a beruházó biztos lehet benne, hogy a beruházás megtérül és busás hasznot hajt. Csuka fogta róka stb., persze idővel a helyzet bizonyára javulni fog, a Magyarországnál alig népesebb Belgiumban például tizenháromszor annyi töltőállomás van, mint nálunk.
Magyarország viszont nem Belgium, és ha így megy tovább, nem is lesz az soha. Kormányzó urunk ezzel szemben optimista lélek, átnéz a huplik fölött és a jövőbe lát, ott pedig csakis villanyautók szaladgálnak, sőt a burnuszos arab is akkumulátoros villanyteve hátán ülve baktat a sivatagban. Mi, akik szkeptikusabbak, sőt borúlátóbbak vagyunk, az ő vérmes reményeit hülyeséggyanús képződményekként appercipiáltuk már akkor is, amikor először hangot adott nekik. 2022-ben beszélt arról Tusványoson, hogy a nagyhatalmi remények a „hatalmas akkumulátorberuházásokon” alapulnak, ugyanis ezeknek köszönhetően Magyarország 2030 környékén a világ harmadik legnagyobb akkumulátorgyártója lesz. Most viszont ott tartunk, hogy a hatszáznyolcvanmilliárd forintból létesített iváncsai akkumulátorgyárnak még megrendelői sincsenek, nem fú a szél, nem forog a dorozsmai szélmalom, a veszteség meg óráról órára növekszik.
Csőd csőd hátán, ha szabad így mondanunk, utalva természetesen a vasárnapi EP-választás eredményére is, ami nem jellemzően az a virágszál, amelyet kormányzó urunk örömest a gomblyukába tűz. Neki és a 2024 előtti naftalinszagú ellenzéknek most egyaránt a Tisza jelentette kihívással kell megküzdenie. Pártunk és kormányunk számára ez még nem feltétlenül totális kudarc, de messze az eddigi legrosszabb EP-eredmény, amihez kapcsolódóan a harminc százalék alatti fővárosi szavazatarány, és különösen a Tisza példátlan felemelkedése baljósan sötét fellegeket pingál a horizontra.
Huplinak ez már túl erős. Ideje volna a csomagolást elkezdeni.