Index.hu, 2008. december 29.

Haász János – Szalma Baksi Ferenc

Mindenki tudta, ki az, aki simlizik

A szerb jegybank bajai születésű elnöke szerint cseppet sem meglepő, hogy Magyarország volt az őszi hitelválság egyik legnagyobb vesztese. Szerbia is kapott IMF-hitelkeretet, de csak a magyar összeg töredékét. Ott is elterjedt a devizahitelezés, de a megtakarítások zöme is euróban van, így, ahogy mondják, ha elfogy a pénzük, bármikor beválthatnak száz eurót. Egyoldalúan mégsem akarják bevezetni az európai pénzt, mint mondják, vannak olyan jók, hogy teljesítsék a maastrichti előírásokat, és erre nem akarnak a majdani EU-csatlakozás után tíz évet várni. A két ország abban hasonlít, hogy a politikusok képtelenek a jó időkben felkészülni a rossz időkre.

A gazdasági válságnak eddig milyen hatásai érezhetők legerősebben Szerbiában?

Eddig elsősorban a pszichológiai hatásokat éreztük, de lassan és biztosan megjelennek a valós gazdasági következmények is. A hitelek például sokkal drágábbak, mint három hónapja, a dollárban jegyzett állampapírok 7-8 helyett ma már 12 százalékos hozammal adhatók el. A folyó fizetési mérleg hiánya a GDP 16-17 százaléka lesz – most az a fő kérdés, ezt hogyan fogjuk finanszírozni; az utóbbi hét-nyolc évben erre privatizációból és külföldi hitelfelvételből volt pénz. Szerbia nem EU-tag, mi nem számíthatunk Brüsszel nagylelkű segítségére sem.

A pszichés hatások hogyan mérhetők le a dinár árfolyamán és a tőzsde teljesítményén?

A szerb tőzsde egyedülálló: egy ilyen kis országban is nagyjából ezerhatszáz cég papírjaival lehet kereskedni. Ám ezek közül csak három olyan van, amely megfelel a tőzsdei cégekkel szemben támasztott klasszikus követelményeknek, van például félévente publikált és korlátok nélküli auditált jelentése, valamint megfelelő szintű minimális tőzsdei likviditása. Az összes többi cég nem ilyen, ennek fényében sem meglepő, hogy az utóbbi nagyjából három hónapban 75-80 százalékos volt a részvényindex csökkenése.

Ebben azért már megjelentek a reálgazdasági recesszióval kapcsolatos várakozások is, nem?

A politikusok néhány héttel ezelőtt még azzal nyugtatgatták az embereket, hogy mindaz, ami a külföldi piacokon történik, nem lesz hatással Szerbiára, de ez a válság nagyon gyorsan ideért. Bár Szerbiában, Magyarországgal vagy Szlovákiával szemben, kisebb az autóipari export szerepe, amikor az Opel három-négy hetes kényszerszabadságról dönt, az már másnap érezhető az US Steel itt lévő cégénél is. A Michelin szerb gumigyárában január 10-ig tartó kényszerleállásról kellett dönteni. Szóval lassan beindultak a leépítések, de 2009-re erősebb hatásokat várok. És ez még csak az első kör. A másodikban látjuk majd meg, hogy ezeknek a lépéseknek a hatására mennyivel lesz kisebb az emberek fizetése, mennyivel esnek vissza a vásárlások, lesz-e gond a hitelek törlesztésével.

Némi analógiát nem tudunk nem felfedezni: október elején mi is azt hallottuk, hogy nem gyűrűzik be a válság. Aztán a forint történelmi mélyponton járt, a tőzsde korábban elképzelhetetlen szintekre süllyedt, az állampapírpiac kiszáradt.

Szerencsére nálunk a politikusok szavának kisebb súlya volt, az emberek nem vártak arra, hogy elmagyarázzák nekik, mit is jelent, milyen következményekkel jár egy ilyen válság, sokkal korábban fölfogták a jelentőségét.

Azóta szembenézett-e már a politika a problémával? Nálunk például többször átdolgozták a 2009-es költségvetés tervét, hogy a makropályát hozzá tudják igazítani az aktuális kilátásokhoz. Ez megtörtént Belgrádban is?

A gazdasági növekedés az idei hét százaléknak várhatóan a fele lesz 2009-ben. A költségvetés tervezetét a Nemzetközi Valutaalappal együtt csináltuk, azt a kormány elfogadta, most a parlament előtt van. Hogy az abban lévő prognózis helytálló lesz-e, az még a jövő zenéje, valószínűleg csak az első, de inkább a második negyedév végén fog kiderülni. A rizikókat én a büdzsé bevételi oldalán látom, elképzelhető, hogy év közben át kell dolgozni a költségvetést.

Mekkora mozgástér van a tervezetben? Milyen államháztartási hiánnyal számolnak?

Az államháztartási hiány várhatóan 1,8 százalék lesz. Ez jelentős csökkentés, mert erre az évre a GDP 2,7 százalékára van tervezve a deficit, emiatt el is húzódtak a tárgyalások az IMF-fel. Igaz, az első kilenc hónapban a bevételek jobban alakultak a tervezettnél, ebből a kormány nagylelkűen döntött egy egyszeri tízszázalékos nyugdíjemelésről. Pedig mindenki tudja, hogy ha a következő hónapokban romlik a helyzet, nem lehet visszavenni ezt a tíz százalékot. A fizetéseket csak nominálisan, az infláció mértékével fogják emelni.

Az, hogy a Nemzetközi Valutaalaphoz kellett fordulniuk, kavart hasonló belpolitikai vihart, mint Magyarországon? Megosztotta ez a politikai erőket?

Nálunk nem történt ilyen, aminek több összetevője van. Részben az, hogy Szerbia 2006 februárjában búcsúzott el utoljára az IMF-től. Tehát ez itt nem olyan nagy csoda, csak két és fél év telt el úgy, hogy nem volt velük programunk, Magyarországon, ha jól tudom, ez sokkal hosszabb időszak volt. Másrészt az IMF-fel többé-kevésbé jók a tapasztalataink, felelősségteljes és transzparens gazdaságpolitikát Szerbiában senki sem csinálna, ha nem lenne a valutaalap. A honlapunkon hamarosan közzétesszük az IMF-fel kötött megállapodás alapján készített programot, amiből mindenki láthatja, mire számíthat: március végéig ez lesz, június végéig az lesz, szeptember végéig emez lesz. Senki sem panaszkodhat, hogy ő erről semmit sem tudott.

A szerb bankrendszert mennyire viselte meg a válság? Az IMF-pénzből kell itt is bankmentő csomag?

A nemzeti bankot állandóan kritizálták, hogy mennyire szigorúak voltunk, amikor jó idők jártak a gazdaságra. Ennek most mégis láthatók a kedvező eredményei: a bankok tőkemegfelelési mutatói, amiket az osztrák és német bankok most próbálnak meg felhozni 8-9 százalékra, nálunk 25-26 százalékon voltak. A bankok mérlegük egyharmadából vagy jegybanki papírokat vettek, vagy kötelező tartalékrátaként tartották itt a pénzüket. Szóval nagyon fel voltunk készülve, mert tudtuk, hogy rajtunk nem sokan fognak segíteni. Így nálunk nincsenek likviditási problémák, nem az a probléma, hogy nincs elég tőke, hanem az, hogy nagyon drága. Az infláció 10,2, a jegybanki alapkamat 17,75 százalékos, így 20 százalék alatt dinárban nincs is hitel.

A központi bankok, egy-két kivételtől eltekintve, világszerte az alapkamat levágásával próbálják élénkíteni a gazdaságot, olcsóbbá tenni a hiteleket. Ez Szerbiában nem járható út?

Természetesen ezt mi is szívesen megcsinálnánk, de azért nálunk van két dolog, ami másként működik. Itt sokkal kisebb a belföldi piac, és a szerb gazdasági szereplőkbe berögzült egy olyan szemlélet, hogy jobb árut tartani, mint pénzt. Így akár hónapokat kivárnak, mintsem hogy most eladjanak olcsóbban. Vagyis az árrugalmasság sokkal kisebb, ezért a recesszió sem veti vissza rendkívüli mértékben az árakat, az infláció jövőre nyolc plusz-mínusz két százalék lesz.

A gazdaság élénkítésének másik, nem jegybanki eszköze, a közpénzekből megvalósuló belső keresletélénkítés. Nyugat-Európában erre látunk példát, Magyarországon egyáltalán nem. Szerbia melyik utat választotta?

Ebben a szempontból feltűnő a hasonlatosság a két ország között. Sajnos, mi jó időkben sosem készülünk fel a rossz időkre, igaz ez Szerbiára is, Magyarországra is. Amikor jó idők járnak ránk, amikor jól megy a gazdaságnak, akkor kellene nullára szorítani az államháztartási deficitet, és tartalékot képezni az olyan helyzetekre, mint a mostani. Mi mindig fordítva csináljuk, most, amikor expanzívnak kellene lenni, most szorítunk, amikor lenne lehetőségünk, hogy eltüntessük a hiányt, akkor meg mindig mindenkinek osztogatunk. Ilyet a világ még nem látott.

Említette a magas kamatszintet. Ez kiváltotta-e a devizaalapú kölcsönök olyan hullámát, mint Magyarországon vagy Romániában?

Sajnos a bankárok nálunk is folyton azt szajkózták, hogy minél alacsonyabb a kamat, annál olcsóbb a hitel. Dinárban 20 százalék, euróban 15 százalék, svájci frankban 8 százalék, hála istennek nálunk japán jenes hitelezés nem volt, ha jól tudom, Magyarországon volt. A bankoknak éveken keresztül próbáltuk elmagyarázni, hogy svájcifrank-alapú hitelt sem illik adni. Igaz, ezt nekünk, mint felügyelőknek nem sikerült elérnünk (a szerb jegybank ugyanis tőkepiaci felügyeleti jogosítványokat is betölt, hasonlóan, mint Magyarországon a PSZÁF), de a piacnak igen, hiszen most egyszerűen nem tudnak frankhoz jutni. A környező államokhoz, így Magyarországhoz képest ugyanakkor van egy nagy előnyünk: itt az állampolgárok megtakarításainak túlnyomó része is euróban van…

Igen, ismerjük is a mondást, hogy mit csinál egy szerb, ha elfogyott a pénze…

Igen, elad még száz eurót, ezt én is szoktam mondogatni. Szóval itt a betétek 95 százaléka devizában van. Tehát nincs olyan gondjuk a bankoknak, hogy a betéti oldalon csak lejük vagy forintjuk van, miközben külföldi devizában adósodnak el. Ezt olyan kockázatoknak sincsenek kitéve, mint más országok bankrendszerei. Az ügyfeleknek viszont komoly árfolyamkockázatot kell elviselniük, az utóbbi három hónapban a svájci frank például 23 százalékot erősödött a dinárral szemben. Ennyit arról, mi az, ami olcsó, és mi az, ami drága.

Ezt az árfolyamgyengülést azóta sikerült korrigálni?

Részben. A krízis őszi kirobbanása előtt 75-76 dinár körül volt például egy euró, majd árfolyam egészen a 92-es szintig felszaladt. Azóta kicsit javult a helyzet, most 85-86 dináron állunk. De ez azt jelenti, hogy az euró még mindig 12-13 százalékkal drágább, mint a nyár végén volt. Ráadásul szerbek euróban számolnak, és ha elmozdul az árfolyam, akkor nem meglepő, hogy az újságok címlapon hozzák: az átlag szerb életszínvonala 50 euróval csökkent: Közben a tej, a kenyér, a hús, a benzin ára ugyanannyi, mint egy héttel korábban volt.

A dinár ilyen mértékű, most már tartósnak tűnő gyengülése kiválthatja a lakossági hitelek tömeges bedőlését?

Ennek veszélyét mi már korábban megpróbáltuk különböző adminisztratív eszközökkel csökkenteni. Előírtuk, hogy a havi törlesztés nem lehet több a fizetés harminc, ingatlanhitelnél ötven százalékánál. Ennek most látszik meg az eredménye, hiszen ha valaki az utóbbi hónapokban történtek miatt most nem a bére 28, hanem 33-35 százalékát költi törlesztésre, az még mindig jó. Másfelől a devizaalapú hiteleknél – ha a hiteligénylő dinárban kapja a fizetését – előírtuk, hogy az ilyen hitelre 25 százalékkal több tőkét kell fordítaniuk a bankoknak, mintha saját valutában venne fel kölcsönt.

Ha már ilyen mértékű az euró szerepe, nem gondolkodtak az egyoldalú bevezetésben, mint más volt jugoszláv tagállamok?

Közgazdászok körében ez már többször felvetődött, a politikusokéban nem. De szerintem sem kell nekünk ezt kérni. Mi is vagyunk minimum annyira okosak, meg jók is, hogy meg tudjuk teremteni hozzá a makrogazdasági környezetet. Ahogy egy embernek el kell végeznie az általános után a középiskolát az egyetem előtt, úgy a gazdaságban is végig kell menni lépésről lépésre az euróhoz vezető úton. És nem szabad az iskolából lógni, arra számítva, hogy majd úgyis találunk kiskapukat.

És Montenegró? Ők inkább ügyeskedtek?

Montenegróban más volt a helyzet, ott még 1999-ben, hogy a Kis-Jugoszláviában függetlenebb gazdaságpolitikát tudjanak folytatni, bevezették a német márkát, ezt váltotta automatikusan az euró, amikor megszűnt a márka. Hogy mennyire jó ez a gazdaságnak? Ami a felszínt illeti, lehet, hogy egy-két mutató jobban néz ki, de a mély struktúrákban ezzel az eszközzel sem lehet csodát csinálni.

És ha a maastrichti kritériumokat teljesítik, akár egy EU-csatlakozás előtt is bevezetnék az eurót?

Nem, erről szó nincs. A politikusoknak is meg kell csinálniuk a házi feladatukat, de ez nem jelenti azt, hogy nekünk várnunk kellene rájuk. Az a célunk, hogy ha az ország az unió tagjává válik, akkorra olyan makrogazdasági feltételek legyenek az országban, amelyek lehetővé teszik az euróbevezetést. Nem akarunk az EU-csatlakozás után még tíz évet várni az euróra, mint egyes országok.

Kire gondol?

Nem rémlik egy olyan magyar miniszterelnök önöknek, aki azt mondta pár évvel ezelőtt, hogy egyetlen kilométernyi autópályát sem ad föl az euró korábbi bevezetéséért? Aztán most mégis próbálnak minél előbb bekerülni az eurózónába.

Szóval magunknak köszönhetjük a bajt?

Én abszolúte nem csodálkozom azon, hogy mindaz, ami szeptemberben-októberben történt, éppen ezekben az országokban történt meg. Csak azon csodálkozom, miért kellett erre eddig várni, miért kellett hagyni a dolgokat idáig fajulni. Hiszen mindenki tudta, ki az, aki simlizett, és hol vannak a problémái. A magyar kormány most kénytelen volt elismerni, hogy valóban súlyos bajok voltak az elmúlt években, és nem volt tartható tovább, ami addig történt. Ezt sokan már korábban is mondták, csak akkor elhárították a kritikákat azzal, hogy az csak politika. És most, amikor kiderült, hogy mekkora IMF-hitel kell az országnak, látható, milyen mélységű bajok voltak.

Szerbia mennyi pénzt kap a valutaalaptól?

Szerbia nem kapott hitelt, csak egy opcionális hitelkeretet a valutaalaptól, amiből csak felvehetünk, de nem fogunk felvenni pénzt. A keret egyébként is töredéke a magyarnak, mindössze 530 millió dollar.

Nálunk is úgy indult a dolog, hogy csak egy keret, amit nem feltétlenül kell használni, aztán… Ez a keret egyébként alkalmas lehet a folyó fizetési mérleg finanszírozására is? Ön kifejezetten sürgette a privatizáció felgyorsítását a mérleghiány miatt…

Néhány éve, amikor az előző kormány hatalomra jutott, a privatizációs kasszában 1,2-1,3 milliárd euró volt, ez 300 millió euróra apadt. Eddig roppant könnyű volt az élet, amikor kellett egy kis pénz, akkor volt honnan kivenni. De gondoljuk csak végig: mennyire logikus a nemzeti gáz- és olajvállalat, a Nis privatizációs bevételét elkölteni a költségvetésben, majd a gázvezetékek építésére hitelt felvenni? Azt is látni kell, hogy a privatizációs bevételre sokkal nehezebb lesz alapozni. Kevesebb cég van, és nem is számíthatunk olyan nagy tranzakciókra, mint amikor 1,2 milliárdért eladták a Mobtelt.

Mi az a nagyobb vagyon, ami még pénzt hozhat a konyhára?

A Telekom Srbija, ami a szerb állam nyolcvan százalékos tulajdonában van. Aztán a már említett Nis, emellett a villamosművek, a Galenika gyógyszergyár, a reptér – ezek azok, ahol az állam még jelentős pénzösszeget vár el. Ugyanakkor itt a politikusok jócskán megemelték az elvárásokat is, kitaláltak az állampolgároknak ingyenes részvényjuttatásit, és – hiszen a politikusoknak nem kellenek tőzsdei, piaci folyamatok – még a részvények árát is előre megmondták. Beígértek fejenként ezereurónyi részvényt, erre jelentkezett négymillió ember, ez ugye négymilliárd euró. Nagyjából úgy számolhatunk, hogy ennek a teljesítéséhez harmincmilliárd eurónyi vállalati érték kellene.

Ez azt jelenti, hogy ez marad egyszerű kampányígéret?

Az a világ rendje, hogy a politikusok ígérgetnek, ez a dolguk. A baj az, hogy ha hatalomra kerülnek, és mindent, amit ígértek, megcsinálnak. Magyarországon sem abból lett baj 2002-ben, hogy Medgyessyék mi mindent beígértek, hanem abból, hogy meg is tették. Mi reménykedtünk tavasszal, hogy akik hatalomra kerülnek, nem csinálják meg, amit ígértek. De például a tízszázalékos nyugdíjemelés mégis megvolt, márpedig csak ez körülbelül 200 milliárdnyi pluszkiadást jelent a költségvetésnek 2009-ben, hiszen a kifizetett nyugdíjaknak csak a hatvan százalékát finanszírozzák a járulékok.

A jegybank kormányzójának ezt a kritikus hozzáállását hogyan viseli el a politika? Egyáltalán, milyen a jegybank és a politika viszonya, mennyire nehéz megőrizniük a függetlenséget?

A jegybanki törvény előírja a feladatunkat, ami elsődlegesen az árstabilitás elérése. Ami a függetlenséget illeti, én úgy érzem, mindenki csinálja a maga dolgát. Mi igyekszünk a felelős gazdaságpolitika gondolkodás érdekében előre felhívni a figyelmet bizonyos veszélyekre, de tudjuk, ha ezek mégis bekövetkeznek, nem fordíthatunk hátat azzal, hogy mi megmondtuk, hogy baj lesz, a rendrakásban részt kell vennünk. Én hatodik éve vagyok a posztomon, ez már nekem a harmadik kormányom. Mindenkinek vannak elvárásai, de én általában azt mondom, mindenki csinálja a maga dolgát. Attól nem félek, hogy a politikusok felállítanának a székemből; ha egyszer úgy döntenek, hogy a nemzeti bank kormányzóját elcserélik két tehénre, három hold földre meg két pozícióra, akkor sem fogok megijedni, van élet a jegybankelnöki széken túl is.

A térség országaiban a közgazdászok panaszának visszatérő eleme, hogy a politikusok, amit lehet, elrontanak. Kicsit történelmi távlatba helyezve ezt a dolgot: hol tartana Szerbia ma, ha nem lettek volna a kilencvenes évek balkáni háború, az ország nemzetközi elszigeteltsége?

Ezt nagyon nehéz megmondani, tény ugyanakkor, hogy a nemzetközi politikában a mai napig is követ el súlyos hibákat az ország. Az, hogy néhány héttel ezelőtt a macedón nagykövetet persona non gratának minősítettük, nem tett jót az ország megítélésének. És a mi gazdaságunknak sem, hiszen ezek a balkáni országok, zömében volt jugoszláv tagállamok azok, amelyekkel szemben kereskedelmi többletünk van. A környező országokkal sokkal nagyobb és sokkal intenzívebb politikai és gazdasági kapcsolatokat kellene ápolnunk. De persze ezt nem nekem kell megmondanom, hagyni kell a politikusokat, csinálják a dolgukat.

Hercegszántótól Chicagón át Belgrádig

„Nem tudtam, hogy idáig fogok eljutni, nem terveztem, hogy egyszer a szerb jegybankot fogom vezetni. De abban biztos voltam, amikor leérettségiztem a budapesti szerbhorvát gimnáziumban, hogy külföldön akarok továbbtanulni. Szívesebben mentem volna Moszkvába tanulni, az tudott akkor karriert csinálni, aki oda mehetett, de nekem az nem jött össze, így Belgrádba kerültem” – idézi fel az 1968-ban Baján született, gimnáziumi tanulmányai megkezdéséig Hercegszántón élő Radovan Jelasics, hogyan lett 18 évesen magyarországi szerb kisebbségiként az anyaország közgazdászhallgatója.

Ahol azonban, noha Belgrád és Hercegszántó között ingázva előszeretettel mondogatja, hogy „otthon voltam, hazajöttem”, mégsem ereszt gyökeret. A diploma 1992-es megszerzése után az Egyesült Államokba megy, Chicagóban MBA-képzésen vesz részt 1993-tól 1995-ig. Pénze nem volt, így „pravoszláv vallású szerb létemre a magyar katolikus templomban húzódott meg, abban, amit az 1930-as években az Hercegszántóról kivándorolt Dillinger Jakab plébános vásárolt meg, akihez a nagyapám még járt harangozni a harmincas évek elején”.

Hiába, hogy hercegszántóiként kicsit magáénak is érezhetné a templomot, az MBA minősítés megszerzése után Frankfurtba megy, a Deutsche Banknál dolgozik négy évig. Miután nem kap fizetésemelést, 1999-ben elmegy a McKinsey-hez, ahol másfél évig dolgozik. Még a Deustche Banknál van, amikor 1997-ben találkozik Mlade Dinkiccsel, a belgrádi közgáz oktatójával, aki csábítja: miután hamarosan ő lesz jugoszláv nemzeti bank kormányzója, menjen oda a helyettesének.

„Úgy voltam vele, hogy no, megint egy szerb, aki sokat beszél, és nem csinál semmit” – de ebben téved. Amikor Dinkics 2000 novemberében mégis jegybankelnök lesz, és ismét felkínálja a helyettesi széket, Jelasics egy hétvégnyi töprengés után kér három hónap fizetés nélküli szabadságot, év végén pedig felveszi a magyar mellé a szerb állampolgárságot. 2001 januárjában lesz az akkor még jugoszláv nemzeti bank kormányzóhelyettese, 2004 februárjában az akkor már szerb jegybank kormányzója. A 2006 végi alkotmánymódosítást követően felállt parlament 2007 végén nevezte ki újabb öt évre Szerbia Nemzeti Bankjának kormányzójává. Szerinte semmi rendkívüli sincs abban, hogy nem anyaországi születésű szerb vezeti a jegybankot, mint mondja, az idén 125 éves intézmény „első 13 dolgozójából 11 a Duna túlsó partjáról jött”.