Magyar Hírlap – 2007-06-09 / 133. szám

Kiss László

Hektárokról beszélnek, nem a labdarúgásról

HERCEGSZÁNTÓTÓL AZ ARANYLABDÁIG

Úgy hozzátartozom az Üllői úthoz, mint Kosztolányi fái. A hatvanhat éves Albert Flórián a napokban megjelent életrajzi könyvében írja ezt önmagáról. Érdekes, hogy az egykoron aranylabdás futballista, bár hivatalosan még mindig a Fe­rencváros alkalmazottja, a klub jelenét, zűrzavaros mindennap­jait éppen csak érinti vallomásá­ban. A magyar futballról pedig azt mondja: el kell már végre jutni a gondolattól a cselekvésig, ám nálunk ez a legnehezebb.

– Az Üllői úton mindig történik valami. Lehet a csapat a másodosz­tályban, vagy csúszhat még lejjebb is, a szurkolók azért kitartanak. Mi a titka a Fradi-varázsnak?

Egyértelműen a múlt. A száz­nyolc év, a nagy elődök, akik közé, álszerénység nélkül mondhatom, magam is tartozom. Úgyhogy in­kább a lelkekben van már csak Fra­di. Amikor megtudták az ellenfelek, hogy csupán a másodosztályban indulhat a csapat, megindult a harc, melyik csoportban szerepeljünk.

– El akarták kerülni az ellenfelek a Ferencvárost?

Éppen ellenkezőleg, a várható bevétel miatt mindenki szeretett volna velünk egy csoportba kerül­ni. Ami teljesen érthető, hiszen van olyan kisváros, ahol a Fradi-meccs közönsége elérte az egész évi össznézőszámot. Ez azért még min­dig jelzi a szeretetet.

– Mit lehet még ezen a Ferencvá­roson szeretni?

Soroljam? Springer Ferencet, Schlosser Imrét, Sárosi doktort, Kispéter Mihályt, Lakat Károlyt, Varga Zolit és Nyilasit. Meg Lipcsei Petit is. A nagy meccseket, a diadalokat, amikor a kisemberek, mert ez mindig is a kisemberek csapata volt, úgy érezték: a fiúk helyettük is megmutatták. Helyettük védtek, indítottak, trükköztek, rúgtak-fejeltek gólt.

– Ezek a diadalok rég elmúltak, ma a Karcagot és a Tuzsért fogadják az Üllői úton, és nem a Reált vagy azAjaxot.

Amellett, hogy a Tuzsér ellen sem rossz érzés nyerni, a nagy csaták emléke megmaradt, szinte beépült a stadion falaiba, lelátóiba. Meg per­sze az emberek lelkébe. És nem csak a győzelmek, a nehézségek is össze­hozták a szurkolókat, az ÉDOSZ-, majd a Kinizsi-időszak is megtette a magáét. Még a klub színét is elvet­ték, de azért a Fradi csak Fradi ma­radt. Változatlanul családok jártak a régi pályára, nagyapák hozták nyakukban unokájukat Fradi-meccsre, s akkor beszélhetünk ismét magyar futballról, ha ez újra így lesz. Tudo­másul kell venni, hogy nézők nélkül nincs futball, rúghatja valaki a világ legszebb gólját, ha nem látja senki. A Ferencvárosra pedig még így is bejön a nép.

– Vecsés-Fradi rangadó a Népsta­dionban. Ilyen is volt. Gondolta vol­na valaha, hogy egyszer ez a bajnoki meccs is összejön?

Menten elájulok, ha a mi időnk­ben valaki nekem ezt mondja. Ez nem lenézése az ellenfélnek, csak hát nem csupán Fradi-legenda lé­tezik, a Népstadionnak is nimbusza van. Természetesen semmi bajom a Vecséssel, sőt nagyon helyes, hogy időnként kiscsapatok is eljuthatnak a stadionba, ám ez a bajnoki páro­sítás nekem nehezen emészthető. Ráadásul a stadionban a talaj miatt előtte nem lehetett a magyar-norvég válogatott meccset megrendezni, vagyis a pálya lelátóstól, gyepestől másodosztályú lett, csak a Vecsés-Fradinak volt jó. Ez ma a magyar futball.

– Mi romlott el?

Minden. Az életünk. Megpró­bálkoztunk és próbálkozunk ma is egy olyan profizmussal, ami Nyuga­ton van. Pénz nélkül. Nem működik. Amikor rájöttünk, hogy nem megy, nem tudtunk változtatni, és azóta is csak keressük a megoldást. Pon­tosan emlékszem nagy romlásunk kezdetére, 1974. július 1-jére.

–- Mi történt akkor?

Technikai vezető voltam a klub­nál, új poszt volt, friss találmány, s akkor írattam alá az első szerző­déseket a játékosokkal. Azzal jött divatba, hogy a játékos előbb tartja a markát, mint ahogy bizonyított volna. Teljesítmény nélkül veszi fel a pénzt. Pedig ahhoz, hogy fizetni tudjanak a klubok, előbb mutatni kell valamit. Lassan persze ördögi körbe jutottunk: ahhoz, hogy csa­patunk legyen, pénz kell, a pénzhez meg csapat. Most aztán se csapat, se pénz.

– De utána még voltunk világ­bajnokságokon, az olimpiára is ki­jutott a magyar csapat, és néhány klubnak, a Videotonnak és a Fradi­nak is voltak eredményei.

Igen, még tartott a bizalmi tő­ke, még hittek a szurkolók a magyar futball megújulásában. A Fradi idehozta az Anderlechtet, az Ajaxot és a Reált tizenegy, tizenkét éve, és volt még a játéknak hitele. Azóta se pénz, se hitelesség.

– Sokan még mindig arról a félmilliárd forintról beszélnek, ame­lyet akkor a Bajnokok Ligája-menetelésért kapott a klub. Mi lett azzal a pénzzel?

Ezt inkább az akkori főköny­velőtől vagy klubvezetőktől kellene megkérdezni. Én úgy tudom, elment a pénz a klub többi szakosztályára. Hogy életben maradhasson a teke, a kerékpár, a birkózás, a torna. Ami jó, csak hát a futballt tönkretette. A mi korunkban még úgy volt, hogy bejött az állami pénz, a többi sport­ág képviselői pedig ránk, futballistákra mutogattak, hogy miattunk jut nekik kevesebb. Eszükbe sem jutott, hogy tisztességes jegyárak­kal akkor még a futball nagyjából el tudta volna tartani önmagát. Ma már ez sokkal bonyolultabb, nehe­zebb kérdés.

– Úgy néz ki, mintha Hegyes­halom és Záhony között nem szü­letnének játékosok, s alkatilag alkalmatlanok vagyunk vécé- és autópálya-építésre, valamint fut­ballra.

– A vécéépítéshez nem értek, de annyit már csak hivatalból is látok, hogy a gyerekek még mindig szeretik a játékot. Jönnek, jönnek, lelkesek, néha a szülők még náluk is lelkesebbek, aztán, valamikor a középiskolás kor táján, egyszer csak eltűnnek, másfelé fordulnak.

– Mit gondol, mi lehet az oka?

– Sok minden. Erről már sokan, sokfélét elmondtak, okolták a disz­kót, a videojátékokat, a többi sport­ágat, én pedig az alázat hiányát és az anyagiasság térhódítását emel­ném ki. Értem én, hogy mindenki szeretne már magyar tehetségeket látni, magyar sikereknek tapsolni, de azzal, hogy ingyen, hitelbe ad­juk gyerekeknek a cimeres mezt, még azt a kevés tehetségünket is el­rontjuk, aki lenne, vagy legalábbis annak látszik. Oldalakat írnak gye­rekemberekről, olyanokról, akik, teljesen érthetően még semmit nem mutattak, semmit nem bizo­nyítottak.

– Albert Flórián is gyerekem­berként robbant be a futballköztudatba.

– Igen, de amint a nagyok közé bekerültem, én úgy éreztem, mint­ha a hetedik mennyországban lép­kednék. Az idősebbeket, Vilezsált, Dékányt vagy Dalnokit még több mint egy évig nem is tegezhettem. Vagy, emlékszem, Rákosi Gyuszival mint két kis úttörő, úgy cipeltük a szerelést 1958 karácsonyán, amikor Gelsenkirchenben a Schalke ellen játszott a csapat.

– S ha ma is cipelnék a gyerekek a nagyok után a zsákot, akkor úgy tudnának futballozni, mint Albert vagy Rákosi?

Nem, itt nem a munkáról van szó, hanem egyfajta értékrendről. Tudom én, attól még, hogy a gyere­kek ma tegezhetik a nagy öreg Lip­cseit vagy Tökölit, még meg lehet adni a tiszteletet. Csakhogy a nevelés nem ugrásokból áll, ha­nem folyamat. Nem lehet kihagyni, átlépni lépcsőfokokat, mert az visszaüt. A korosztályos képzéssel oda jutottunk, hogy ha egy gyerek a tízévesek között menő, akkor végig az lesz állandó társai között, vagy legalábbis annak érzi később is ma­gát. Aztán bekerül a felnőttek közé, és először szembesül azzal, hogy itt bizony néha neki kell a szerelést ci­pelnie. Korábbi harsány önbizalma alábbhagy, s az első kudarc, pofon váratlanul éri, nincs hozzászokva, nincs felkészülve rá. Kedvetlen lesz, elmozdul a könnyebb ellenállás felé, akár még abba is hagyja a futballt, vagy elmegy kispályázni.

– Mint meg nem értett zseni?

– Akár úgy is. De lássuk be, zseni csak nagyon ritkán születik szerte a világon, s zavarban lennék, ha nem is a magyar, hanem mondjuk a né­met futballból most zsenit kellene megneveznem. A Bundesligában nem zsenik, kiváló játékosok van­nak, mi viszont képtelenek vagyunk ilyeneket előállitani.

– Ha most azt mondanák, Albert úr, maga azt tehet a magyar futball­ban, amit akar, illetve azt teszünk, amit maga mond, mit csinálna?

– Időt kérnék.

– Mihez?

Hogy mindent átbeszéljek nálam okosabb emberekkel, majd mindent átgondoljak. Már annyi-­annyi megváltó ötlet, tanulmány, felhívás született, hogy ennyivel egy kontinens futballját el lehetne látni, csak a magyart nem lehet feltámasztani. Egyébként pedig túl összetett kérdés ez ahhoz, hogy egy rövid cikk keretében elhozzam a megváltást. Hiszen sorolhatnám életünk gondjait, családi és iskolai nevelésünk hiányosságait regge­lig, és még csak akkor kezdenénk a futballról beszélgetni. Mert például elképesztett, hogy a huszonegyedik században olyan oktatási miniszte­rünk is volt, aki heti egyre akarta korlátozni a kötelező testnevelés­órák számát, ehhez képest a magyar futball vagy a Fradi gondja semmi­ség. Egyébként pedig meg kellene végre találnunk életünkben a fut­ball helyét. Üzlet? Szórakoztatás? Örömforrás? Nemzeti ügy? Sport? Vagy valamennyi együtt? Válaszo­kat kell adnunk, őszinte válaszokat. Amíg azok nem születnek meg, a futball nálunk nem hasznos, példát és példaképeket adó sport lesz, ha­nem valami gyanús, nem igazán kí­vánatos tevékenység. A futballisták pedig ronda, ingyenélő alakok. Hát melyik az a gyerek, aki rájuk akar hasonlítani?

– Hát, nem látja túl derűsen a helyzetet.

Nem az én szememmel van baj. Meg kell néznünk az eredményein­ket Liechtensteintől Máltáig, vagy klubcsapataink európai besorolását, rögtön el is megy a kedvünk még az élettől is.

– És mit mond akkor a Fradi jö­vőjéről? Az őszi nevezését elfogadták, de mégis minden bizonytalan.

Úgy érzem magam, mint gye­rekkoromban. Hercegszántón meg­alakult a téesz, emberek jelentek meg, karókat vertek le, ide mértek, oda húztak egy zsinórt, és állandóan holdakról beszéltek. Most, a Fradi­nál, csak annyi a különbség, hogy hektárban számolgatnak. Nem arról beszélnek, hogy milyen centercsatár érkezik, kivel erősítünk az NB I-re, kit hozunk fel az ifiből, inkább az hoz mindenkit lázba, hogyan lehet minél jobban eladni a pályát. Ná­lunk, a mi időnkben a futball még nem hektárokról szólt.

– Mintha ez is hozzátartozna a magyar futball kötelező köreihez, hogy visszamegyünk Puskásékig, és jól kisírjuk magunkat. Mi még mindig a berni ezüstérmen bú­songunk, két szomszédunk, előbb Ausztria, aztán Ukrajna meg Európa-bajnokságot rendez.

Annyi igaz, hogy nekünk még a sikereink is gyászosak, ami pedig a múltba nézést illeti, mindenki csak ahhoz tud viszonyítani, amit ismer, amit maga is átélt. Egyébként is, a múltat nem lehet eltörölni, átlépni, csak megismerni, s ha tudjuk, meg kell haladni. Ez az, ami nekünk se­hogy sem megy. Persze nem kell itt sokat beszélni, elég egymás mellé tenni az eredményeket.

– Most megjelent könyvében, úgy tűnik, önnek sem sikerült megha­ladnia a múltat.

Tényleg nem. Illetve, legfeljebb annyiban, hogy példám nyomán esetleg akad gyerek, aki a futballt, a Fradit választja. Mivel most lesz negyven éve, hogy az európai sport­újságíróktól megkaptam az arany­labdát, felkértek, készítsek könyvet a pályafutásomról. Nos, hogy ez mennyire sikerült, azt majd eldöntik az olvasók, a szurkolók. Elmondom benne, miként sikerült Hercegszántóról indulva Európa csúcsait ostro­molnom.

– Recept ahhoz, hogy miként le­gyünk nagy futballisták?

Semmi recept, életrajz. Kétsé­gekkel, reményekkel, félelmekkel, bukásokkal, sikerekkel. Ebből nem lehet megtanulni futballozni, még cselezni vagy gólt lőni sem, legfel­jebb kicsivel jobban megismerhető másfél évtized Fradi-öltözője, egy válogatott játékos sok-sok botladozása, hétköznapjai és persze nagy ünnepei. Mert nekem, szerencsére, ünnepnapból is jutott néhány.

– És nekünk, szurkolóknak, lesz­nek-e még ünnepnapjaink?

– Attól függ, kinek szurkolunk, a Reálnak vagy a Debrecennek.

– A magyar futballnak.

Rajtunk múlik.

– De hiába kiabálom ki a tüdő­met, hogy Hajrá, magyarok!, vagy írok világszép cikkeket, attól még egy centit sem megy előrébb a ma­gyar futball.

Ez nem olyan biztos. Mert úgy vagyunk vele, hogy mindenki a má­siktól várja, hogy tegyen valamit. Más kérdés persze, hogy minden­kinek más és más lehetősége van a segítésre, mint ahogyan más és más a felelőssége ebben a nagy kilátástalanságban. A pályamunkás nem tet­te rendbe a pályát – megesett a Nép­stadionnal –, az elnök, aki csak ígér, de nem fizet, a játékos, aki link, nem edz, csak a markát tartja, a minisz­ter, akinek heti egy testnevelésóra is elég, a szurkoló, aki biztatás helyett randalírozik, a játékvezető, aki elfo­gult, és még sorolhatnám.

– Az újságíró?

– A sajtónak is megvan a fele­lőssége, mert aki azt mondja, hogy nincs, ezzel azt is kijelenti: amit ír, az nem hat, az senkit nem érdekel, így élünk mi együtt, kölcsönösen feltételezzük és megérdemeljük egymást. Ha azt akarjuk, hogy el­fogadható futballunk legyen, ahhoz szinte mindent meg kell újítanunk, s mindenkinek meg kell újulnia. Igaz, a hatvanhat évemmel ehhez már sokat nem tehetek hozzá, de amit tudok, megteszek. Jó lenne, ha még sokan gondolnák ugyanezt, illetve, a gondolattól végre el kellene már egyszer jutnunk a cselekvésig. Ám úgy látszik, a magyar futballban ez a legnehezebb.

KISS LÁSZLÓ

 


PÁLYAKÉP

Az 1941. szeptember 15-én Hercegszántón született Albert Flórián a magyar labdarú­gás egyetlen aranylabdása (1967). Pályafu­tása során mindössze egy klubcsapatban, a Ferencvárosban szerepelt, amellyel 1958 és 1974 között négy bajnoki címet (1963, 1964, 1967, 1968) és két Magyar Kupát (1972, 1974) nyert. A Fradival 1965-ben aratta a legnagyobb sikerét a nemzetközi porondon, akkor a Juventus elleni 1-0-s győzelemmel megnyerte a VVK-t. A ma­gyar válogatottban 75 mérkőzésen 32 gólt szerzett, az 1964-es Európa-bajnokságon és az 1960-as olimpián is tagja volt a bronz­érmes csapatnak. Két világbajnokságon (1962, 1966) vett részt, az előbbin négy góljával holtversenyben gólkirályi címet szerzett