Parti Nagy Lajos elmondja, beoltatná-e magát az orosz vakcinával

Tegnap késő este még pöszmögtem a gépen, nagy csönd volt odalent az utcán, hatvan éve mehetett el egy téli szombaton annyi autó, mint mostanság. Igaz, járt a troli, valaki üvöltött a Margit-szigeten, s egyszer csak hihetetlennek tetszett, hogy csupán egyéves a világban a koronavírus, még csak egy.

Tologattam a szavaimat, a szép rémhírt, amiről tudvalévő, hogy nem tartalma, hanem kibocsátója minősíti, megfelelőtlen ember szájából a pünkösd nem úgy pünkösd, mint a kormányéból, s aki ezt nem érti, nem ért semmit a NER-ből.

A közszereplő tán kevésbé szép, érthető, ha Mészáros Lőrinc hevesen tiltakozik a státusz ellen, amit ezentúl cipelnie kell a maga keresztjeként a Kúria döntése alapján, legalábbis addig, amíg meg nem közbeszerzi magának a mondott Kúriát. Persze mi is az, hogy szép szó, mennyi mindentől függ, mennyire szubjektív, nincs ilyen és mégis – itt vallom be, hogy a szegény oltakozás szót én kevéssé kedvelem, e töltekezést vagy locsolkodást idéző nemzeti nyunyóka-negéd hallatán feláll a szőr a hátamon.

Ültem, lassan elfáradtam, mindenféle foszlányok, kép-skiccek futottak át az agyamon, ezt akár bambulásnak is nevezhetni. Elképzeltem, ahogy Putyin borászattá és szüreti rakétakilövővé alakítja Magyarországot, cserébe kisvasút mehet Pekingbe, a nyugat-kipcsak nép legnagyobb kisvasutasa ispánként feszít, decens európai politikusok vágják hozzá a jó képet, persze ez csak pesszimizmus, a saját hétmérföldes vécékeféje előbb-utóbb minden diktátorra ráég. Az a százezer tüntető, aki kiment Navalnij letartóztatása ellen demonstrálni, valódi kockázatot vállalt, börtönt és megveretést, mégis ott volt, ráadásul legföljebb sejtése lehet, hogy a világ első számú önkényurát miként fogja emberi erő lebillenteni trónjáról.

Aztán Biden öreg, fáradt, arca rémlett fel az elmúlt napokból, ahogy elhallgat a beiktatási ceremónián, az a pár másodperc némafilm nagyon hangos csend volt a közös halottak emlékére. Nem a vastapsra, hanem a beszéd meggyőző halkságára emlékszem továbbá: győztünk, itt vagyunk a padlón, és ez most nagyon nehéz, nem lehetetlen, mert soha nem az, de talán együtt, talán akkor, de csak akkor, sikerül felállni, ezt fogom szolgálni, Amerikának mindig sikerült.

Félig-meddig költői a kérdés, hogy hol van ettől az együtt-től Magyarország. Vajon úgy van, hogy kis ország, kisebb szakadékok, viszont nehezebb hátralépni, nincs tér rá, távlat, reménység? Mégis, talán közelebb van valamiféle józan, hétköznapi konszenzus, mint gondolni merném vagy tudnám, nem tudom.

Nem véletlen jut eszembe tegnap a kágébés bacchus-aszkéta. Néztem délután Navalnij filmjét Putyin palotájáról, s a körülötte elterülő harminc monacónyi birtokról. Azért ehhez képest mi, mármint az ország, nagy falat vagyunk, negyvenezer Monaco, nagyjából. A monaco mint a háborítatlan önkényúri bírvágy mértékegysége.

A filmet, ami nyilván kész volt már, mikor Navalnijt a repülőtéren (egy másik repülőtéren, ahová eltérítették a gépet, hogy ne legyen nagy a feltűnés) letartóztatták, 70 millióan nézték meg eddig a neten, fél Oroszország. Tegnap több mint kétezer embert fogtak le, jónéhányan vécékefét lóbáltak, utalva arra, hogy a birtok borászatának egyik vécéjében 700 eurós (hatvankétezer rubel, kétszáznegyvenezer forint) olasz porcelán vécékefék szolgálták a luxuslátogatók szépérzékét.

Hét éve, Kijev közelében a Mezsihirja birtokon találkozott az ukrán nép ilyesmivel. Viktor Janukovics nevét akkor mindenki ismerte, most alig tudom előhívni a memóriámból, s ezzel nem hiszem, hogy egyedül vagyok. Ukrajna diktátora volt, amíg meg nem bukott. Szeretett Putyin barátja – akivel igen vécékefális viszonya volt – fogadta be, amikor menekülnie kellett. Hat éve nemzetközi vörös fokozatú körözés van ellene. Nemrég szívrohamot kapott golfozás közben, adta hírül az orosz sajtó. Az ő szerény, hajdani dácsájában, ami csupán fél monacónyi területen feküdt, lehetett látni aranyozott bidét és vécékefét.

Nem hinném, hogy ezt ő vagy giccsdizájnerei találták volna ki, némi kutakodással térben és időben, sok palotában lelne a bulvárplebejus néző ilyesmire, a vécékefe aranyozása alighanem régebbi a vécékefénél. Janukovics nevére lám, már csak lassan, de azokra a fényképekre nagyon emlékszem, ahol nemcsak a gagyi, hanem a tárgyak tömege is elviselhetetlenné, majd nevetségessé vált, ahol még az eredeti is másolatnak tetszett.  Éppúgy, mint Navalnij filmjében, aminek van esélye, hogy bekerüljön a történelembe, hasonló leleplezés hatalmon lévő diktátorról aligha született eddig.

2014 februárjában a sáros úton caplatott ki az istenadta nép Kijevből, hogy lássa és telefonjával megörökítse az infantilis cárizálás, a suttyóság emlékművét. Az ukrán önkényúrnak is volt mindene, igaz, kisebb léptékben. Ami Putyin dácsájában komplett jégcsarnok, az Janukovicsnál csupán boxring volt az alagsorban, de volt méteres gyémántberakású keresztje a dolgozószobában, voltak dzsakuzzik, medencék, szárnyasoltárszerű nászi ágyak, viszont magánkaszinó nem volt.

A film drónfelvételek és 3D-rekonstrukció keveréke. Csillogó, élettelen ragacs a bírvágy, a paranoia és a napistenhit keverékéből a gelendzsiki palotában, 17691 négyzetméter lakótér a Fekete tenger partján, négyszáz milliárd forintból.

A Szijjártó-féle új vakcinabeszerzés aligha sikerült volna Putyin támogatása és beleegyezése nélkül, hisz azt olvasni, a gyártók jóval kevesebbet tudnak előállítani, mint amennyire Oroszországban szükség van. Vagy ezt már Sztálin megcsinálta gabonával? Hogy mi történt és mi fog történni, számomra kibogozhatatlan. Egyszer csak kiderül, hogy a sokáig nem létezett orosz vakcinából a nemzet anyagbeszerzője kibindzsizik (ha ikes az ige) kétmillió adagot, ami egymillió magyar ember satöbbijét biztosítja, ahogy a miniszterelnök a maga rádiós péntekvalóságában kihirdette.

Továbbá ártani nem árt, akkor meg mi a baj!?

A folytonos hazudozás, csúsztatás, titkolódzás a baj; a teljes bizalomvesztés, az átlátszó EU-ellenesség, ami árt mindenekelőtt, az, hogy természetesen mindennek brüsszel az oka (ahol soros van, ott soros van), mivel átmenetileg kevesebbet szállít, mint amennyit oltanánk. Legalábbis a vezéri képzeletben, mert a hírek szerint – amikből bármikor rémhírek lesznek és viszont – kevesebbet oltunk még e kevesebből is, a legutóbbi, szerdai adagból is van még vagy húszezer dózis.

A magyar engedély mirnix-dirnix meglett, de a februárban jövendő szállítmányokat még be kell majd vizsgálni. Lehet, hogy mire az orosz vakcina fecskendőközelbe jut, március lesz, s addigra, mint hírlik, megint sok nyugati oltóanyag jön, majdnem húsz millió van lekötve, csak hát a nyugat, ugye – és újra elölről, nyugat, nyugat, Rákosi Mátyás óta ezt a szót senki ilyen érzelemgazdag sértettséggel ki nem mondta, mint Orbán Viktor, legföljebb Takaró Mihály, igaz, ő explicite zsidózott.

De hogy én beoltatnám-e magam az orosz vakcinával, kérdezte valaki a héten. Nem, nem oltatnám be, feleltem. Illetve igen, abban a pillanatban, amikor megkapja az Európai Gyógyszerügynökség, az EMA engedélyét. Akkor azonnal, pontosabban, amikor rám kerül a sor, tavasszal, kora nyáron, remélem minél előbb.

A magyar hivatalosság adatai szerint december 20-a óta 3869-en haltak meg koronavírusban, egy közepes falu. Nem tudom nem ezzel befejezni, talán épp a saját védekező közönyöm ellen, hogy ne váljak közömbössé, hogy ne szokjam meg, ami történik. „A számok”,  így emlegeti az ember, milyenek a számok, kérdezi és a halottakra gondol, hogy többen vagy kevesebben, hogy mennyire idősek, mennyire súlyosak és krónikusak, melyikük halt volna meg a vírus nélkül is, melyikük nem, lepedőkre, hűtőkre gondol, besüppedt szájakra, felmeredő nagyujjakra, arra, hogy itt és most le lehet-e jönni a gépről élve?

Isten a legnagyobb lélegeztetőgép, írom föl, és egyelőre itt hagyom.