Parti Nagy Lajos fontosabbnak tartja reményt gyártani, mint vakcinát

Legelőször ez év februárjában írtam a koronavírusról. Akkorra 811 ember halt meg a világon, vagyis Kínában, s úgy tűnhetett, ez marad „a világ”.  Azóta, szűk kilenc hónap alatt, a vasárnap délutáni adatok szerint ez a szám: egymillió háromszáztizenháromezer kétszázegy. Magyarországon a szombati napon 107 halottja és (majdnem harmincezer teszt alapján) 4238 új fertőzöttje volt a járványnak. Az aktív fertőzöttek száma 106 000, a halottaké mindösszesen 3097.

Néha órákig sikerül úgy tennem, mintha nem lenne, ami van, sikerül kikapcsolni, át-, vissza- – mi a jó szó? Az alkonyat végre estébe megy át, az átmenet a legrosszabb, ez a téli horpadás, a nap mélye. A november pedig az év mélye, ezé a húszhúszé különösen, egy ilyen évre mi is mondható – és rögtön rávágom, kényszeresen, hogy csak ne legyen rosszabb. Jaj, ne. Aki olvassa majd ezt a tárcát, nem hiszem, hogy lényegesen más kedéllyel bírna mostanság, de erről még csak feltételezgetnem se ildomos, mire föl tenném? A saját önismeretem, önfegyelmem is lazul, ropog palánk és ereszték, csomósodik az irónia, hogy ez csoda volna, nem gondolom, de ettől nem lesz jobb.

Rosszkedvnél több, letargiánál kevesebb, nem lehet éjjel-nappal kétségbeesve létezni, akkor már inkább a „mindig volt és mindig lesz valahogy” közhelybiztonsága, miközben az ember igyekszik tudni, amit sejt, igyekszik szembenézni hűvösen, de legalább józanul. Egyszerre hinni a szemének és nem hinni. Szembenézni a sokkal, két ká, de legyen három, uramég, mit mondok majd, ha bárkim beteg lesz, szúrom közbe; tudni nem lehet, de beleveszni a rengeteg információba igen, belefulladni; szelektálj, légy észnél, reflektálj, valószínűsíts!

Mit esznek olyan forrón, mit nem, morgod, miközben verődsz a neten, a net flipperének fokain, öbleiben és zsákutcáiban, egy nagy és kényszeres lájkvadászat szüntelenségében, hisz ez az egész kérész-monumentum a figyelemért és a figyelemből él, nem, nem megtévesztés, többnyire nem is hajhászás, hatásvadászat, hanem kénytelenség és reflex, hisz minden van, ez is van és az ellenkezője is, mindazonáltal ami két hónapja hisztériának tűnt, mára óvatos, beszáradt becslés.

De mi igen és mi mégsem? Mi marad, és mi gördül alá rögtön a hírrajzásban? Mennyi félelem jogos, mert jogos, igenis, tessünk végre megijedni, erről is szól ez a meglehetősen elkésett és felemás záróra, mennyi félelem felkeltése és fenntartása szükségszerű, és mennyi az, ami megeszi a lelket, egzakt válasz nincs, talán mérték van, arány, egyenletes levegővétel, gép volna, de ember nincs hozzá, orvos, szakápoló. Akiknek gólörömét (tényleg szép gól volt) azt hiszem, kissé átszínezi, ha összehasonlítják az NB I-es futballisták havi átlagfizetésével (a kb. bruttó 3,3 millióval), a magukét.

Szakképzett munkaerő annyi van, amennyi, mondta erre a világ esze pénteken, mintha ez valami fátum volna, mintha nem az ő rezsimjének lenne a súlyos, tíz éves felelőssége az egészségügy lepusztítása. Hogy miért meri vállalni a felelősséget, miért nem, az addig, amíg nincs, aki felelősségre vonja, színtiszta hablaty. Avagy lesz egy halott-kvóta, egy piros vonal, egy tetemes mennyiség, ami után azt mondja a kistafírozott kreatúráinak, hogy tessék, vonjatok felelősségre? Vagy azt mondják a kreatúrák, hogy na, most aztán vonunk? Ugyan! Meg kell buknia, s akkor szó lehet, szó kell legyen felelősségről. Addig marad a NER harácsoló-hülyítő üzletmenete.

Ez az énhetem a tucatodik, magán a szón kicsit megakadok. Tucatodik, morgom, a cé, a dé hang erős, hideg hangzása alapján eléggé téli szó. Ahogy leírom előbbi mondatot, érzem, hogy most a szívem szerint elkanyarodnék, el innen, bele a szótárak, a nyelv erdejébe, s vissza se térnék. Tucatodik, mondogatom, és számnévből gyorsan igévé változik: tucatodik a félelem, tucatodik a halál, „idős és krónikus”, hallom a nemzet tisztinyunyója hangján, aki a legjobbkor írta bele a nevét a, mondjuk úgy, hogy propagandaragacsba.

Persze nem tudok nem visszatérni, minden kulcsszó a járvány köré rendeződik, a káosz és a fenyegető katasztrófa köré. Félelmetes, hogy a kormánynak nevezett, hát, szerv, meg a bátor 133-ak csicskáriuma hová hagyta bekormányozni a vezéri hitbizományt. A teljes sodródásba, s most lapítanak, matatnak az alaptörvényükön, könyörtelenségig betojt gombnyomászok, ki a pökhendibb, ki a szerényebb orcáját húzza maga elé. Úgy döntöttek, hogy gazemberek lesznek, és nem hirtelen felindulásból, uralgásuk tíz éve alatt bőven volt idejük dönteni, s most, így képzelem, éjszakájuk legmélyebb óráján előbb-utóbb rosszakat, illetve mérsékelten jókat gondolnak a Vezérről. A köteles hálába bizony neheztelés is vegyül, mi tagadás, el-elsuttogják a kérdést, hogy vajon milyen lesz az élet nélküle, illetve utána, ezen töprengenek magukban a bátorságig menően, s hogy akkor bizony ki kell pakolni, miszerint ők akaratuk ellenére, parancsra kastélyosodtak ennen tűréshatárukig, egyáltalán, mi lesz, gondolják, gondolom én, ha nem lesz üzlet a politikai kereszténység, mármint ekkora nem lesz.

S mi lesz, ha a közmédiában netán bukik a százmilliárdos bendebalázsizmus, hisz transzmisszió nélkül mit ér a legselymább parasztvakítás is, persze, ha bukik, még mindig jöhet a töredelem, le kell szögezni, hogy volt, ami nekünk se tetszett, sőt, sok mindennel nem értettünk egyet, nemzettársak, aminek hangot is adtunk, nem ki-, de igenis adtunk, ha netán hősök nem is voltunk, de még lehetünk. Az, hogy hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, arról részben nem tudtunk, másrészt csak a belülről bomlasztással együtt igaz – lesz karneváli tülekedés, aztán lesz praktikus elrendeződés az ismerős magyar mintázaton, és újra elölről.

Apa férfi, anya nő, gyerek lehet lány is, ezt tessünk énekelni a továbbiakban, mind, aki csak nincs lélegeztetőgépen, Semjén-kórus, három, négy. A fennmaradtaknak nemzeti konzultáció keretében rendezzük meg ’22-ben a szavazást, urnát, csendőrtollat házhoz viszünk. Delikvensek bölcsen teszik, ha megörökítik magukat, amint beikszelik lángoktól ölelt nemzeti négyzetünkbe a nemzeti választ. Ha nem teszik, az se baj, bár minimum gyanús, hogy a netre mindenféléket föltevegetnek, erről a fontos pillanatról meg nincs kép a telefonjukban. A magyar, ha jól szavaz, nem titkolja, ha meg rosszul, arról a nemzetnek tudnia kell.

Addig és bármeddig a Kárpátok közszolgálati ölén Trump az elnök, B-tervre nincs ok, nevezett nem hisztizik, mint egy rossz oviparódia, hanem vátesz, hisz előre képes lecsóbarátja, a magyar miniszterelnök fejével gondolkodni. Bár a másik lecsóbarát még nem gyártja tömegesen a szép nevű orosz vakcinát, ez még nincs megoldva, de már csak heteket kell kibírni, mindig csak heteket, amíg jön a Szputnyik, illetve, akinek ez derogálna, jönnek a mindenféle nyugati izék, lehet választani.

Vakcina vezet világtalant, s mégis, leginkább a remény szorul gyártásra.