hvg360.hu, 2020. június 21.
Az én hetem:
PARTI NAGY LAJOS
Nem tudni, a nyár odakinn történik meg vagy idebenn, esetleg nem is történik, hanem levődik csak, valami átkattan, és a vastag felhőpakolás alatt, illetve mögött nyár lesz, s én azon kapom magam, minden évben azon kapom, hogy leginkább csak vizet néznék, tengert, de az egy másik fejezet, kétszeres só, úgyhogy maradok az én hetemen a Dunánál. Csütörtök délben 402 centiméter a vízállása, 3470 köbméter a vízhozama, vagyis az adott keresztszelvényen, fél kilométerrel a Lánchíd alatt, ennyi víz halad át másodpercenként. Az esős júniusban feldagadt kicsit, mint sárszínű, egyhangú krokodil tart Csepel, végső soron Sulina felé, ahol kezét-lábát szertecsapva belehömbörödik a Fekete Tengerbe.
Az egész hét, mint valami szeszélyes véraláfutás. Lassan elmúlik a viharszezon, ez a szép, cserzett szó, ami praktikusan tűzoltók, kidőlt fák, szétázott pincék, bedugult csatornák. Múlt vasárnap már-már motorcsónakázom a Lehel úton, elég vacak megérezni az öreg Ford kerekeiben a bizonytalanságot, hogy tapadnak-e még vagy mindjárt úszni kezdenek, hajszálon múlik, leginkább a hang marad a fülemben, ahogy a surrogás megöblösödik.
Nagyon közeli barátaink erkélyéről nézem csütörtök este a Dunát, illetve azt, ami ott és akkor folyik odalent, egyszerre van a levegőben valami könnyű és szorongató, szorongás ettől a tágasságtól és vágy utána, mintha a karanténnál sokkal szerteágazóbb, szövevényesebb lenne a posztkarantén a maga határolatlan, távoli széleivel, s ennek már a járványhoz is inkább csak metaforikus köze van, ha egyáltalán. Romlás-tapasztalatok ha diszkréten összeadódnak, s várják a szilvasötét ég alatt, hogy kinyisson a tök arany virága.
De ezt most írom, ott nem gondolom túl, lenyűgözve könyöklünk a keskeny mellvédre, Vidor Emil szivarbalkonokat tervezett a Palatinus-házak legömbölyített oldalaira, mintha egy léghajó szűk kosarában állnánk, előttünk, alattunk, fölöttünk beesteledik. Látni nem látom, de a Margit-szigeten ott lobognak a gyász gyertyái Benedek Tiborért, minden idők egyik legnagyobb vízilabdázójáért, nézem utóbb a néma felvételt erről az emlékezésről, fekete a medence vize, írja még délelőtt valaki. Júniusban nyugaton sokáig világos az ég, olykor föltámad a szél, már nem viharos, inkább rutinszerűen morgolódó, idekap, odakap, legyintget, talán nem is szél, vad szusz inkább, ahogy ez a roppant tömegű, egyhelyben rohanó víz levegőt vesz.
Puha madárhátak villannak a háromnegyedsötétben, milyen lehet eldrónkodni a sirályokkal?, nézem a várost, a városomat a Margit-híd pesti hídfőjétől az Árpád-hídig belátni, föl kéne kockázni térben és időben, mondatokat, történeteket, híres és híretlen múltakat rendelni minden pixeléhez, közel hajolni a felfoghatatlanul sokhoz, ilyesmi volna a trenírozott emlékezés, eközben átlibbenni a budai oldalra, s onnan felraszterezni a lapos, füstös Pestet, a Palatinus-házak tömött, már-már zömök alakzatát, s tovább a rakpartokat le a Boráros térig, ezt az egész lestrapált, hasonlíthatatlanul gyönyörű várost.
Szálasi Ferencet 1946 február hatodikán, mintegy „szembesítésre” vitették ki a Duna-partra. Állt levett kalappal a budai, tehát a jobb oldalon, párszáz méterrel mögötte a felrobbantott Lánchíd, távolabb a Citadella. Ekkor szembesült először és utoljára a lerombolt Budapest látványával, „így védték hős fiaink a városunkat”, állítólag ennyit mondott. Reismann Marian fotója alighanem a nemzetvezetőről készült legismertebb képek egyike.
A híd első felrobbantási kísérlete igencsak balul sikerült. 1849 tavaszán, épp mikor a magyarok visszavették Budát, Heintzi vezérőrnagy négy mázsa lőport rakatott az útpálya alá, az első budai mederpillér elé, május 21-én hajnalban. Alois Allnoch von Edelstadt, a tolnai születésű császári ezredes leküldött egy tüzért a Várból, gyújtsa meg a lőport, s mikor nem történt semmi, maga rohant le a hídfőhöz, ahol látta, hogy a ládák felé vezető puskaporos csatorna nincs a helyén, erre beszaladt, kivette szájából az égő szivart — milyen lehet futni égő szivarral? –, s maga gyújtotta meg a puskaport. Tűz, dörrenés, a hídnak komoly baja nem lett, de Allnoch maga fölrobbant, teste teljesen elroncsolódott, négy honvéd vitte fel utóbb a várba egy kiakasztott ólajtón. A második kísérlet 1945 január 18-án sikerült, noha nem teljesen. A roskadtában is monumentális szerkezet darabjait kihalászták a vízből, amit lehetett felhasználták, amit nem, azt újragyártották, ’49 őszén átadták a forgalomnak.
Szálasi feje helyére Karácsony Gergelyét odamontírozni még a propagandazombizmus e fényes delelőjén (?) is kirívó. Tévedésből történt a kis malőr, hisz, úgymond, a Fidesz Budapest facebook-oldalának szerkesztője sem tudhat mindent, annál többet viszont igen, a nerlovagság lényegét nagyon is, ha visszatámadván ezt volt képes leírni az épp nyilassá montírozott Karácsonyról: „Ha pedig nincsenek érvei a tehetetlenségére, akkor lenyilasozza az ellenfeleit. Régi bevált bolsevista módszer.”
Ezek után nem tudom, melyik a jobb, ha tudta, ki volt a képen vagy ha nem, de történt bárhogy, ez kocsmai krakélerség, brigantitempó, bár nem ócskább, mint amivel a rezsim momentán Budapest nyakába akarja varrni az elrozsdásodó Lánchídat (a Szabadságon vagy a Láncon, kérdi egy taxisofőr hajdan Esterházynál). Miközben ott vigyorog könyékig a főváros üres zsebében, s onnan mutogat a tartalékra, hogy hát most vonunk el évi harminc milliárdot, ti meg még így is teli vagytok pénzzel?, hát nézzenek oda, különben is mért velünk izmoztok, hülye szemüvegesek, ha volna köztetek egy, csak egy legény hozzám hasonló, már lenne négy lánchíd is, hosszába, keresztbe, baltadíszes lelátóval, lézeres türk műfűvel ad astra. Hát mért mi adjunk, a nyugati liberális imperializmus vagyis a Soros keze által vert szegény kis vidéki magyar nemzet pénzéből, aki sose járt és jár a bűnös Budapesten, tuggyukmérnem, ellenben Audit évente vesz, azért is kell az Audi gyárnak adni bizonyos szerény, de őszinte állami támogatást.
Az említett (ellenzéktelen) nemzet úgy nem jön, hogy a tűzijátékra természetesen jön, tízmilliószám, ezért is lesz, ha lesz, tűzijáték, attól függően, hogy a milyen járványhelyzet konstruáltatik a vezéri kaspóban a döntés óráira, másként fogalmazva: mitől remél a pártormány feje nagyobb politikai hasznot. Attól félek, hogy, mint mindig, a cirkusztól, még inkább önnön hajthatatlanságától: megtartani, lenyomni, keresztülvinni a sátoraljaújhelyi gondolat jegyében, mivel minden más a gyöngeség jele. Én vagyok, akire vártam, tál, tatok. Tatunk is égben, orrunk is égben, így hasít a nerhajó.
Másrészt azért kell a tűzijáték, mert amit a rakpartokon ácsorgó ezerek az állami durrogtatás alatt összeesznek-isznak, az egyenesen a nemzeti turizmus megváltása leend. Az tehát, ha egy sötétedés alatt elkojtol, azaz elfüstöl a levegőbe 1,3 milliárd, forint, mert ha lesz, hát minden idők legnagyobbja lesz, az a minimum, minden idők legnagyobbjának lenni. A világ pedig kérjen bocsánatot, előbb alkalmanként, később havonta: szorgos nagyköveteink egyelőre békés levélben szólítják fel az univerzum azon sajtótermékeit, akiknek nem tetszett a magyar felhatalmazási törvény, hogy kérjenek bocsánatot, mert lám, minden demokraták egyszemélyi ura és zsebiparlamentje azt kegyesen visszavonta, épp csak megtartotta belőle, ami kedvére való, az különben is Magyarország szíve joga, hogy ezennel mindenki élére parancsnokot nevez ki, egyben felszólítja az összes (sváci, finn, svéd, osztrák) „orgánumokat”hogy halad!ék!talanul! a! magyar! had!sereg, roham!lép!tekkel, éljen, a, nagy!, haza! hő! jrá! gyarok! szág.
A tűzijáték másfél órájának tervezett költségei nagyjából ötödét teszik ki annak az összegnek, amivel a kormány pillanatnyilag hajlandó a hídfelújításba beszállni, illetve a háromnapos Szent István-fesztivál egymagában többe kerül a beígért hatmilliárd forintnál.