Parti Nagy Lajos rémhírt terjeszt. Vagy mégsem?

Az én hetemen, de hát kién nem, mindenféle jeles és jeletlen dolog történik, amit elmosnak, arrébb mosnak a jövő héten történendők, végtelen hullámokban hordja partra a média az információt, ami aztán emlékezetté ülepszik, rögzül és bizonytalanodik, s bár az elemei, hála az archívumoknak, visszakereshetők, kevesen állnak neki átszitálni a tavalyi homokot. Az enyhülni látszó világjárvány valósága és emlékezete sem fogja soha fedni egymást.

Szombat délután 5236609 fertőzöttet jelez a John Hopkins University táblázata és 338720 halottat. Vasárnap délutánra 98 ezerrel nagyobb az egyik, 3000-rel nagyobb a másik adat. Vajon milyen számok mellett simul be a korona-fenyegetés az élet mint veszélyes üzem, ha tetszik, a normalitás kockázatai közé?  Lesz-e legalább félmúlt? Az az érzésem, a közepében egyszerűbb volt létezni, megfogható volt a felfoghatatlan, a tárgyatlan szorongás is villámgyorsan tárgyára talált, nyilvánvalóbb volt, hogy utána semmi nem lesz ugyanaz, semmi nem megy ugyanúgy. Egyáltalán, annak, hogy utána, világosabbak voltak kontúrjai, egy idő óta (persze: mióta?) még több a bizonytalanság, a maszatolás, a számító hazudozás, hogy most akkor van-e, ami volt, és fordítva. Tudatni se könnyű, de tudni alighanem senki nem tudja, hogy meddig van az ezentúl, miként kéne visszatérni oda, ahova nem szabadna, az eddigi normalitáshoz, a nem is távoli klímakatasztrófába vezető úthoz. Ha már jött ez a cezúra, ez az isteni fegyelmeztetés, észhez kéne térni „az emberiségnek”, de hát emberiség úgy van, hogy nincs, egyszeri életek vannak, irtózatos vagyoni és kulturális különbségekkel, noha senki sem külön sziget, s akár egy halom hasított fa, köhög egymásra a világ. Miközben ezzel a világgal együtt kell élni, addig-ameddig, meg kéne változtatni, mielőtt késő lesz, illetve van.

Nagy kihívás, ami kis kihívásokban ölt testet, miközben még az se dőlt el, meddig kell izoláltan vásárolni a 65 év fölöttieknek – miközben a strandlátogatás korlátlan –, s meddig lengi be (ha már kulcsszó) az ottalvós nyári gyerektáborokat a szülői plusz aggodalom, meddig billeg a maszk ajánlatos és kötelező határán. Logikus, hogy addig, amíg nem lesz vakcina, illetve be nem lesz oltva a fent említett emberiség remélhetőleg nagyobb része.

Mettől meddig az addig amíg?

Az én hetemre már túl vagyok a 14 nap karanténon, külföldről jövet lettem ideiglenes intézkedésként járványügyi megfigyelés alá helyezve, kaptam a határon piros cédulát az ajtóra, sárga cédulát a kapura, csak hogy mindenki tudja, fertőzött van a házban, holott nem voltam fertőzöttebb, mint x millió hazámfia, igaz, kevésbé sem. Megmérték a lázam, a kedves adminisztrátor lány eléggé maszk nélkül ráhajolt a papírra, kitöltötte golyóstollal a szomorú stencilt, átvettem, aláírtam, másnap megjött mailben is, fel is hívtak, én vagyok-e én, s igazoljam vissza, hogy megkaptam. Azóta, tudtommal nem ellenőriztek, nem is lett volna mit.

Hogy lesz-e mit, ki tudná megmondani? Hogy például nem terjesztek-e rémhírt akaratlanul is, ha tetszik, íróilag, irónia és rémhír bizony jegyesek, ha például én itt leírom, hogy „óvodás-sorozás” vagy hogy „őszre megalakul az első ápolónőhuszárezred”, az minek minősül? Vagy ha merő iróniából közlöm, hogy a Vadászati Világkiállításon kitömendő orvvadászok költségeire további tíz milliárdot különített el a kormány. Vagy megegypercesezem itt a hét igazugságát: Kásler (akinek az ő mindenható főnöke szerint egyre történelmibbek az érdemei) miniszter megmondta, az, hogy ki kell üríteni ágyakat, soha nem hangzott el, mint utasítás. Csupán annyi lett elrendelve, hogy szabaddá kell tenni több tízezer ágyat, esetleg üressé, ami nem ürítés, legfeljebb a liberálfinnugor nyelvben. Annyi kérődött szépen, hogy az ágyakban ne maradjon konkrét páciens, az már az orvos szakmai és emberi felelőssége, hogy kit küld haza, kit nem. Talpra magyar, küld a haza, ahogy a költő mondja.

S vajon rémhír-e, ha hírül adom, hogy a magyar igazságügyminiszterre bizonyos Soros ráküldte Európát? Sőt egy hajnalban nevezett Európa rárúgta Varga Juditra az ajtót, hogy elhallgattassa. Laptopját, telefonját elvették, bevitték (Európába), legott rabosították, kis híján faggatták, hogy kire gondolt, mikor azt írta, hogy. Tehát ő lett elhallgattatva, nem a gyulai elkövető, igaz, előfordul, hogy a hatóság téved, de hát mire igen előremutatóan téved, már megvan a rabosítás, el van véve laptop és telefon. Épp annyi és annyira, hogy legyen miheztartás. Ehhez nem is kell mindig rabosítani, elég, ha lekapcsolásra kerül egy szerver és csak az utolsó pillanatban (kétszer utolsó) kapcsolják vissza, mivel a hatóság tévedett, és elég csak annyit tévednie, hogy az a sok megtévesztett civil a face melegében csihadjon el, és ne akarja, hogy vele is tévedgessen egyet a hibridiktátor rendőrsége. Nem mintha ez bármit is számítana, sőt, a rémhír a nyílt csatában megvert ellenség fegyvere, mint a nagy előd, Rákosi Mátyás mondotta volt.

Bizonyos kontextusban akár az is rémhírnek minősülhet, hogy Európa előbb említett megmentője péntek reggel fickósabb és macsósabb volt, bár hogy minél, kinél, az homályban maradt, de a közlés így, panyókára vetve is szépen hajaz a hivatalos kereszténysemlyéni genderszemléletre, aminek jeles pillanata a transzneműek macsó megalázása, hogy a megváltoztatott nemüket jogilag ezentúl nem ismertethetik el. Viszont megkülönböztető jelzést hordani nem kell félniük. Még a mundérhabos szájháborúban sem (ami bizony kitermeli a maga szájpartizánjait), ahol tranzitzónákkal, inkluzíve éhező gyerekekkel harcol macsó hadurunk a keresztény Európa megmentéséért. Az pedig nem igaz, hogy az erektális péntek reggelen lekorruptozta Brüsszel bürokratáit, csupán annyit állított, hogy benne ülnek egy Soros nevű ember zsebében, amiben semmi rossz nincs, egy ilyen ülésben, csak a huncut rosszra gondolók. Egy ilyen mondatra minden kalmük médiatanács csettintene örömében, zseb és nem segg, ember és nem valami, nemember, és főleg, nem szardarab.

A szardarab egy kétségkívül érdes, de a Hír Tv, konkrétan Jeszenszky Zsolt szájában kifejezetten adekvát magyar szó, miként a féreg és a szarláda, még csak egyszerűnek se mondanám, nincs egyszerű szó, nincs egyszerű szóhasználó. A szardarabról a Médiatanács kimondta, hogy nem szép ugyan, s egyet avval nem ért, de gyűlöletkeltőnek nem nevezhető, mivel ilyesmi csak a törvény által védett közösséggel szemben merülhet föl, ezt pedig az illető beszélő csupán egyes nem kormánypárti újságírókra mondta, úgyszólván általában. Másrészt a Hír Tv-ben szardarabnak neveztetni, ha nem is öröm, nem lehet oly leverő, már csak azért sem, mert mindenekelőtt a nevezőt minősíti. A nevezőt, akiről nem tudjuk, hogy csúnyát akart-e mondani egyáltalán. Ahogy azt sem, hogy egy szónak avagy kettőnek mondotta, amit mondott, és mely pontján választotta ketté a szardarabot. Mely nyelv merne versenyezni véled. Csak képzeljük el, tegyük fel, fikcionáljuk, hogy a szarda az ősi kalmük nyelven börtönt jelent.

Ahol máma szardaraboznak, ott holnap rabosítanak. Mármint az, akinek kormánypártja, médiája, gőgje, képe és rettegése van hozzá. Szarda rabok legyünk vagy szabadok, ahogy a költő mondja, s ami újfent egy komoly nemzeti kérdés.