hvg.hu/360, 2020. február 9.
Az én hetem:
PARTI NAGY LAJOS
A vesztegzár szót nézegetem, nyugodt, néma, szótlan, ebből származik az ige, a vesztegel. De lehet fordítva is, hogy a vész főnévi származékából, a veszté-ból keletkezett az ig- képzővel: vesztig, azaz halálig, veszésig. Vesztegzár a Grand hotelben, Rejtő Jenővel akár kezdhetne is valami a NAT, de úgy látszik ez egy másik előretolt helyőrség. A vesztegzár mostanság veszteni látszik, a karantén (quarantaine, francia, de már megbízhatóan elmagyarosodott, nem kell félni) diadalmenete megállíthatatlan, a világ járványai és a világháló járványszerű reakciói utóbbit hozzák helyzetbe, több tízmillióan vannak vesztegzár alatt, hogy hiába vagy nem, szakértők sem tudják. A nem bezártakat alighanem megnyugtatja. Pár napja meghalt az orvos, aki először figyelmeztetett a vírusra, kapott is a fejére, ahogy az újságíró is, aki Vuhanból tudósított, s most már karanténban.
Koronavírusban vasárnap reggelig 811 ember halt meg Kínában, vagyis a világban. Hogy a „sima” influenza áldozatainak száma mennyi, nem tudom. Maradva a számoknál, most olvastam, ideírom: az utóbbi húsz napban 27-en fagytak meg Magyarországon, pontosabban kihűltek a fűtetlen lakásaikban. 2018-ban a KSH adatai szerint ez a szám 259. Hogy mi a sok, mi a kevés? Az egy is sok.
Alattam kicsi apácatemető, kőfal övezi. Pár tucat egyszerű, keskeny fémkereszt, mintha konzol lenne felfutó növények számára. A nemrég meghalt főnöknő és pedagógus, Anna nővér sírja elevenebb a többinél. A kereszt fából ácsolt, előtte virágok, mellette kis üvegtoronyban ég egy gyertya. A ház lelke gyújtja újra, ha elfújná a szél, aki egyébként hamarosan megint Borneóra utazik, egy olyan dzsungeltúrára, amit nagyon kevesen csináltak végig, nő még soha, meséli ragyogó szemmel. Hetven körül van, hajnalonta lejár úszni a tóra, évtizedek óta. Ha nagyon hideg van, csak pár tempó, pár tucat, mikor mennyi, amúgy, szezonban, fél kilométer.
Mesélem a feleségemnek, hogy a város határában kitett tábla szerint itt 127 különféle országból élnek emberek. Mesélem továbbá e kulcsszavakat, s hogy röstellem, de, egész máson dolgozván, nem áll most a kezemre a vonulás, noha gondolok róla ezt-azt. Előbbiről, hogy sokaknak áll érdekében álhírekkel a magyar határra csődíteni pár száz menekültet, utóbbiról, hogy pár száz náci mindenütt akad, legföljebb a hivatalosság nem igyekszik értékvilágukat és sugallataikat a saját propagandájába beilleszteni. Akkor írj a felhők vonulásáról, mondja a telefonba K., s ettől valahogy világosabb lesz, egyszerre könnyebb, kékebb, levegősebb, bárányalaksejtelem, a felhők is vonulnak, az évek is, a zug, mint vonulás.
Tetőterem egyik ablaka a kolostor komoly gazdaságára nyílik, bioboltjukban minden többször annyiba kerül, mint odalent a városban. Mindenekelőtt a nyulakra látok, nincs bennük semmi düreri, szemmel láthatóan olyan tempóban nőnek, mint a metszőfogaik. Némelyiket méteresnek gondolom, ami fikciónyi túlzás, nem nagyobb. Lassan elirigylik a tehenektől a valóban súlyos biológiai lábnyomukat, s tesznek érte, illetve ellene, ha a világ tehénsége össze is esküszik ellenük. A teheneket nemrég engedtek ki a napra (Sonnenmilch), mely süt, illetve ami. A nap, ami. Ami lassan elmegy, ideje a nemzetihez érnem.
A Teljesség felé második részében (Az országhoz) írja Weöres, hogy „amelyik nemzet fölénybe akar lenni más nemzetek fölött: hóhérrá, vagy bohóccá válik. Nemzetünk életét elmocsarasítják, kik nemzetünk valódi, vagy vélt erényeit hangoztatják s a kíméletlen bírálatot tűrni nem akarják. A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással az ítélőképességét tönkreteszi. Az ilyen nép elzüllik és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát. Nincs az a kívülről jövő veszedelem, végigdúlás, évezredes elnyomás, mely ezzel fölérne”.
Én a nemzet szót, takarékosan, de használtam, volt vele bajom, bár nem sokkal több, mit általában a szavakkal. Mára a legdevalváltabb, legterheltebb szavak egyike lett, aminthogy az is volt. Ha minden nemzeti, nem nemzeti semmi, e „zengő érc” sunyi kis jelzővé vált a bezupált, a lojális, a vezérokrácia által einstandolt eufemizálására. Ami a miénk, az nemzeti, a többi idegen, s hogy mi a nemzet, azt mi mondjuk meg. Hogy ki és mennyire.
Az alaptanterv, legalábbis annak irodalmat tárgyazó része a fenti értelemben súlyosan, kiköszörülhetetlenül nemzeti. Megint egy rendszer, amely némi udvarlásszerű noszogatással, hogy rángatásnak ne mondjam, oltárhoz kívánja vezetni az irodalmat, ennek nem kevés haszonélvezője és még több kárvallottja van és lesz, s ez megint nem fog sikerülni. De a vezetők étvágya hatalmas, egyszer élnek, valóban, ám ez alatt: mintha örökké.
Az országnak, szóval az itt élők közösségének minél gyorsabban meg kéne akadályozni némely kultúr-hajóágyúk törvényesített derenducázását. Ez a tanterv mindannak a tagadása, legalábbis visszavétele, amit a szakma, a tudomány az elmúlt harminc évben írt, gondolt tanításról, kánonról, irodalomtudományról, olvasóvá nevelésről, mindannak visszavétele, amit javasolt, követelt, tett a szabad és kreatív olvasás érdekében.
Nem ragozom, ami leírható erről a fejbeverésről, azt leírták a nálam autentikusabbak. A Magyartanárok Egyesülete nyilatkozatával, a megszólaló, elképedt író-kollegáimmal mélyen egyetértek, és rendületlenül bízom a magyar tanárok (inkluzíve:magyartanárok) okosságában, szuverenitásában, akik nélkül nincs se klasszikus, se kortárs irodalom, nincs kánon, nincs olvasó nép, amúgy sincs, de nélkülük még nincsebb. Nem lehet minden magyartanár mellé egy NER-tanárt állítani (igen jellemző, hogy a tanterv készítői se merik vállalni a nevükkel e kollaborátumot, talán mert senki nem nevesíthető külön, mindenki szem a láncban), nem is lenne annyi nertárs, s minden diák mellé se állítható egy NER-diák, aki követeli, hogy a tanár legyen szíves Nyírőn keresztül készségfejleszteni őneki a nemzeti identitását.
Sajnálom, és nagyon tisztelem őket. Tudom, túl fognak járni a törvénybe emelt takarómihályizmuson, túl és innen, saját lelkiismeretük érdekében trükközni fognak, amennyire csak lehet, súlyozni, de hogy nagy többségük ilyesmire kényszerül, azt, remélem, sose fogják ennek a rezsimnek megbocsátani.
Takarónak és eszmetársainak jobbradikál szelleme most fényes bosszút áll az irodalmon NAT képében, de ez a rossz sugallatú elmemű vissza fog hullani rájuk, sajnos nemcsak rájuk. Az ország, hogy maradjak inkább ennél, ki fogja lógni e sok ócskaságot, mondanám, csak hát papíron a nemzet azok lesznek, akiknek Wass Albertet tudni kell, Ottlikot meg maximum lehet, ha szabad. Papíron azok lesznek, akik szépen megutálják ezt az irodalom nevű roggyant trotlit. Olvasni zömmel nem fognak, az valószínű, de hát valami ilyesmi a pillanatnyi cél: vagy semmit; vagy ami a rezsim kispápáinak tetszik. Akkor inkább semmit. Egyszerűbb is, teljesíthetőbb is.
Kőfal övezi a temetőt, a tetőtérből jóltartott társasházakat látok, már a távolabbi dombokról is eltűnt a hó. A munkám szerint –fikció — több ablakból is látnom kéne a Dunát, akár a tó helyén is, mely túlsó partvonalát nézve lehetne bárhol Regensburgtól Mohácsig, persze szélesebb, mélyebb, s 4000 méteres hegyek keretezik a távolban.
Van ebben az épületben egy szoba, egyszer laktam ott is, ami csupa ablak, mint egy hajóhíd, épp a kormánykerék hiányzik. Mikor nem beosztottja, a matróz volt szolgálatban, anyámat fölvitte nagyapám az uszály kormányállásába. Fogta a kormányt, s magyarázott, odalent nagyanyám főzte az ebédet. Így éltek, hátukon a házuk, anyám emlékezetének máig ott, azon az uszályon van a középpontja. Nagyapám szeretett magyarázni, mutatta, mi merre van, mi fölfelé, mi lefelé. Van egy fénykép, talán 1938ból, amin anyám nagyon hasonlít a legnagyobb lányomhoz. Vajon mi lesz, ami harminc vagy ötven év múlva az ő gyerekkorának, az ő emlékezetének a középpontja lesz, milyen kormányállás?